2023. március 5., 10:08

A hagyományos értékeket szeretem - nagyinterjú Lakatos Rák Viktóriával

Rák Viki az a szlovákiai magyar színésznő, akit az eldugott tátraalji falvakban is mindenki ismer, bár egy kukkot sem beszélnek ott magyarul. Lakatos Rák Viktória pedig az a személy, aki emögött az évek óta tartó sorozat-sikersorozat mögött áll. Az alábbi interjú a művésznő mindkét oldalát igyekszik bemutatni.

rák viki
Rák Viki: Megbizonyosodtam, hogy tudom másféle szerepben is szórakoztatni az embereket
Fotó: Katona Tamás

Módosította a találkozásunk időpontját egy disznóölés miatt. Mennek segíteni, kóstolni?

Nem, ez a mi disznótorunk lesz. Volt is már egy ebben a szezonban, karácsony környékén hozattunk két mangalicát, és azt dolgoztuk fel. Most is így lesz, tehát nem mi neveljük az állatokat, hozzánk már félkész formában, ahogy mondani szokták, fél disznóként érkeznek, aztán a feldolgozás a mi feladatunk. Jönnek a barátaink is, általában háromnapos egy ilyen esemény.

Akkor a disznóölés csak apropó, hogy egy baráti összejövetelt lehessen tartani.

Igen, ez egy jó hangulatú hétvégének ígérkezik. Persze van munka is, de a lényeg, hogy a barátságok és az élelmiszerkészletek megerősödnek. Az én konkrét feladatom, hogy a barátnőmmel hagymát pucolunk, pirítunk, kávét és káposztát főzünk, aztán meg mosogatunk, szóval, a hagyományos női feladatok.

Ezt most már nagyon meg kell gondolni, mondunk-e ilyet, hogy női és férfimunkák.

Tényleg! De én hiszek abban, hogy vannak hagyományosan női és férfi feladatok. Nincs ellenemre a másság, de hozzám ez áll közelebb. Így neveljük a gyermekeinket is. Én is így nőttem fel, akár ha csak a disznóöléseknél maradunk.

Bár mi lakótelepi lakásban laktunk, nagybácsimnál minden évben volt disznóölés, így már gyerekkorom óta benne vagyok.

Ha a szülői házat, illetve a panelt, a kezdeteket emlegettük, ön az alapiskola után kereskedelmi akadémiára jelentkezett, ami…

Ami nagyon, nagyon messze van a színészettől.

Mégis jött egy pillanat, amikor úgy döntött, hogy inkább színész lesz? Meg lehet ezt így határozni, hogy mikor és mi inspirálta erre?

Az önkifejezés vágya, igénye már gyerekkorom óta bennem volt, és ez általában a szavalóversenyeken való részvételt jelentette.

Ahol általában a helyi krém (orvosok, jogászok) gyermekei voltak a nyertesek. Ez nagyon belém ivódott, és hozzájárulhatott ahhoz az önmagamnak feltett kérdéshez, hogy egyszerű családból származva, vajon mit keresek én ott?

Hogy érti, hogy egyszerű családból származik?

Nem tartoztunk a helyi felső tízezerhez, anyukám óvónő volt, apukám pedig a mezőgazdasági szövetkezet raktárát vezette. Ez persze nem befolyásolta, hogy nagyon jó gyerekkorunk volt, megvolt mindenünk, csak éppen nem tartoztunk abba a közegbe, ahol mindenki mindenkit ismer.

Visszatérve az iskolához, a testvéremmel ellentétben, aki már szinte születésétől fogva tudta, hogy focista akar lenni, nekem nem volt kialakult elképzelésem, így nem is jelentkeztem főiskolára, egyetemre. Általában minden érdekelt, de mindig csak addig, amíg megtanultam, elsajátítottam, aztán ahogy ki lehetett pipálni, onnan már másfelé irányult az érdeklődésem.

Véletlenül nem halak jegyű ön? Mintha magamra ismernék ebben a jellemzésben. Addig tart az inspiráció, amíg van benne kihívás!

De! Igen, a halak jegyében születtem. A fiamon is ezt vettem észre. Nagyon ügyes, de minden hónapban más akar lenni. Az összes tevékenységem közül egyet sajnálok csak, amit nem folytattam, a zenetanulást.

De ott is azzal találkoztam, hogy a protekciós gyerekek mehettek zongorára, engem pedig beosztottak furulyára. A két hangszer azért összehasonlíthatatlan, ugye. Nem is szerettem, még a keresztapám elől is elbújtam, ő volt az, aki a zeneiskolába kellett volna, hogy vigyen. Egy idő után aztán nem is erőltették.

Már másodszor említette a protekciós réteget, a társadalmi különbségeket. Ennyire meghatározóan raktározódott el önben?

Óh, nem, talán csak most tűnik ez így. Általában nem foglalkoztam ezzel; mindig az az érzés volt erre a reakcióm, hogy majd találok egy olyan területet, ahol én leszek a jobb. De visszatérve az eredeti kérdésére, ekkor még a színészet nem volt a „képben”.

Először például titkárnő szerettem volna lenni, mert nagyon szerettem rendezgetni a papírokat, mindent a helyére tenni, irattartóba rakni. Elképzeltem, hogy majd könyvelő leszek vagy titkárnő, és majd élem az én kis életemet egy irodában dolgozva.

Aztán az első könyvviteli óra után rájöttem, hogy ez mégsem olyan jó hely, ahogy én azt elképzeltem. Erre már a középiskola első hetében rájöttem. Azt azért hozzáteszem, hogy mindezek ellenére most a papírjaink katasztrofális állapotban vannak.

rák viki
Fotó:  Katona Tamás

A továbbiakban aztán mit csinált?

Az osztályfőnököm és egyben irodalomtanárom, Kovács Ildikó is elég korán észrevette mindezt, és ezért is ragaszkodott hozzá, hogy minden szavalóversenyen, fellépésen részt vegyek. Emellett a fogalmazásaimmal is ide-oda bejelentkeztem, és ebben az időben kezdtem el felfigyelni a nálunk, Rimaszombatban tartott színházi előadásokra. Emlékszem, ennek hatására igyekeztem magamnak valamilyen helyi társulatot, irodalmi színpadot találni, még akár szlovák nyelven is. Szóval, mozgolódni kezdtem ezen a területen. Közben elvégeztem a középiskolát, és emlékszem, már az érettségi után otthon ültünk anyuval a nappaliban, aki feltette a kérdést, hogy akkor most, kislányom, hogyan tovább, mi lesz veled?

A könyvelés akkor már csak kósza ötlet volt, „ne rontsd tovább helyzeted” mondta édesanyám, és úgy döntött, hogy felhívja a kassai Thália akkori vezető színészét, Pólos Árpádot, hogy a színészi képességeimről, tehetségemről kikérje a véleményét. Addig csak kacsingattunk a színház irányába, de konkrétan soha nem mondtuk ki.

Teljesen konkrét választ kaptunk, hogy a hamarosan készülő válogatóra menjek el én is. Akárcsak a színművészetire, ide is magammal kellett vinni egy monológot, verset, dalt, etűdöt. Emlékszem, a zsűriben ott ült Póloson kívül Tóth Tibor, Tóth Éva, Bandor Évi is, de arra még jobban emlékszem, hogy a meghallgatás után elhangzott: szeptemberben várnak engem is! Nagyon izgatottan vártam az őszt, emlékszem az útra is, amikor Kassára mentem. Kaszonyi Kinga mutatta meg a színészszálláson, hogy hol fogok lakni. Leültem a kanapéra, vettem egy nagy levegőt és azt mondtam, akkor most kezdődik az életem!

Ennyire konkrétan, naphoz köthető ezek szerint? Akárcsak egy filmben. Tizennyolc évesen elindul egyedül otthonról, megérkezik a nagyvárosba, ahol a kolléganői a szárnyai alá veszik...

Igen, így volt, Tóth Évi és Kinga nagyon támogatott. Bandor Évi mintha egy kicsit kivárt volna, ahogy egy nagy színésznőhöz illik (nevet), de miután megkaptam az első szerepemet és látták, hogy nem vagyok tehetségtelen, befogadott mindenki. Át kellett tehát mennem egy ilyen nem hivatalos vizsgán is. Ezután sokáig súgó is voltam, ami szintén nagy segítség volt, hiszen az előadások próbáin az elejétől ott kellett lennem, láthattam az elejétől kezdve mindent és megismerhettem az összes színházi embert.

Az első szerepemet Gál Sándor: Szürke ló című meséjében kaptam, ahol én voltam Vöröske, egy kis róka. Ezzel a mesével bejártuk Szlovákián kívül Magyarországot is, rengeteget utaztunk.

Miután helyet kapott a kassai Tháliában, beadta a jelentkezését a pozsonyi színművészetire is. Ez elvárás volt a színház részéről?

Nem, inkább az én elvárásom volt magammal szemben. Azt azonban el kell mondanom, hogy miután hallottam a legendákat, hogy a nagy színészek mennyire felkészületlenül mentek a felvételire, én se készültem eleget.

Flegma voltam, és csak arra hagyatkoztam, hogy ha tehetséges vagyok, úgy is felvesznek. Ezzel szemben mindjárt az első körben elküldtek, hogy először tanuljam meg a szöveget és majd jövőre jöjjek újra. Ez volt az első, bocsánat a kifejezésért, pofára esésem.

Azt gondoltam, hogy majd itt is látják, ez a vidékről jött kislány milyen tehetséges, és alig várják, hogy felvehessenek. Nagy tanulság volt! A következő felvételire már teljesen felkészülten mentem. Nagyon szerettem volna a szakmát is megtanulni, és azt is, hogy legyen arról papírom, hogy én egy „igazi” színésznő vagyok. Hozzá kell tennem, hogy három év tapasztalata Kassán olykor többet adott, mint amire az iskola képes.

A főiskolán Milka Vášáryová és Peter Mankovecký osztályába jártam. Vášáryová éppen filmet forgatott, úgyhogy alig vett részt a tanításban, Mankovecký pedig az első félév után külföldre ment. Továbbra is ők voltak a fő tanáraink, de legtöbbször csak formális értelemben.

Voltunk viszont fél évet Budapesten, az nagyon erős időszak volt, amely technikailag nagyon jót tett. Minden nap ének, beszéd, mozgás. Aki például nem ment reggel Ladányi Andrea mozgásórájára, az nem mehetett a többi előadásra sem.

Mondhatjuk, hogy igazából Kassán vált színésszé és a pozsonyi egyetemi diploma inkább csak hivatalossá tette ezt?

Igen, azt hiszem, hogy igen.

Képzelje, nemrégiben a híres kassai rendező, Gágyor Péter azt nyilatkozta nekünk, egész szakmai életét negatívan befolyásolta, hogy pedagógusi és nem színházi diplomája van. Ön talán zsigerből érezte, hogy meg kell ezt szereznie?

Tudja mi tette vonzóvá számomra a főiskolát? A színházi történetek, sztorik. Amikor próbák után a büfében hallgattam a többiek beszámolóit, hogy mit és hogyan csináltak az egyetemi éveikben.

Ez még inkább motivált, hogy nekem is legyenek ilyen élményeim. Ez nagyon fontos szakasz az ember életében, és minden fiatalnak jót tesz.

A színházi szerepeit nézve elmondható, hogy Kassán nem várták meg, amíg megszerzi a diplomát, és folyamatosan foglalkoztatták.

Nem panaszkodom, ez így volt. A nagy tűzkeresztségem az Én és a kisöcsém című darab főszerepe volt, beugróként, ráadásul egy technikailag is nehéz szerepbe. Fiút, lányt játszani egyszerre, sok szöveggel, énekkel, tánccal.

Hogy lett abból, amit eddig elmondott, szlovák karrier is?

A főiskola utolsó évében keresett meg a Szomszédok (Susedia) producere, hogy keresnek egy magyar lányt, és valaki rám mutatott. Ilyen véletlenszerű volt. Emlékszem, egy szilveszteri műsorban akarták bemutatni az általam játszott Ildikót.

A producer a honoráriumom felől érdeklődött. Akkoriban, főiskolásként minden százas jól jött, és amikor megtudtam, hogy hatezer koronát ajánlanak, elállt a lélegzetem. Sosem láttam ennyi pénzt egyben. Ettől is nagyon belelkesedtem.

De hát ki ne lenne ettől lelkes?

Gondoltam is, hogy nem lesz gond kifizetni a kollégiumot, úgyhogy elvállaltam.

A műsor után mondták, hogy mennyire jók voltak a visszajelzések, és hogy szeretnék folytatni. Mondtam, részemről rendben van. Emlékszem viszont arra is, hogy az osztálytársaim mennyit cikiztek, hogy ilyen kommersz műsorba megyek, miközben ők Csehovon gondolkodnak.

Na, mondom, legjobb lesz, ha egyik fülemen be, a másikon meg kiengedem.

Ez talán többször is előfordult a karrierjében, hogy a sikerei negatív visszajelzéseket is szültek.

Igen, kaptam mindenfélét, de ezekkel nem nagyon foglalkozom. Egy ideig eltartott, de most már hidegen hagy. Nem könnyű, főleg, ha érzékeny az ember. Szegvári Menyhért az egyik rendezése során tanította meg velem, hogy a sértődöttség használhatatlan állapot, és hogy milyen jó lesz majd a későbbiekben, ha megtanulom, hogy megsértődni nem szabad. Ezt betartom azóta is.

Átgondolni persze szükséges a kritikát, hogy lehet, itt vagy ott hibáztam, s vajon mi okból? A lényeg, hogy elindult egy másik karrierem, ami elsősorban a szlovák nyelvű televíziókhoz kötött. A sorozat sikeres volt, és nagyon érdekes volt megtapasztalni, milyen az, amikor egyik napról a másikra országos ismertségre tesz szert az ember.

Három szálon működtem. Kassa, a főiskola és a televíziós sorozat. Kassát semmi esetre sem akartam otthagyni, eszembe se jutott, hogy más színházhoz menjek. Kassa a szívügyem most is, még ha már nem tartozom is szerződéssel a társulathoz. A főiskola után ez még 2-3 évig tartott, de aztán már annyi volt a forgatás, jött a Panelsztori (Panelák), illetve a táncos-zenés Bailando… Nem lehetett megoldani, hogy Kassán is szerepeket vállaljak, már csak a Kassa–Pozsony távolság miatt sem. Volt ugyan még egy próbálkozás, de 2014-ben végleg a szabadúszó státus mellett döntöttem.

Ez azt is jelenti, hogy 2014-től saját magának kell gondoskodnia mindenről.

Meg kellett lépnem. Elég sok volt már körülöttem a negatív energia, így ez volt a helyes döntés. Az az ajtó akkor bezárult, és elindultam az én kis saját utamon.

rák viki
Fotó:  Katona Tamás

A negatív energiákat a sikerei kapcsán érezte?

Nem, nem, ilyesmiről szó sem volt, ez inkább a színházon belüli folyamatokat érinti, de erről inkább nem szeretnék nyilatkozni.

Úgy éreztem, ha maradok, akkor beszippant engem is a negatív közérzet. Persze időbe telt, amíg kitisztult belül is, hogy mi az, amit jól tudok csinálni, s amire igény is van.

Akkoriban született a Mezei Mária műsorom, amit a mai napig nagyon szeretek. Nyitottam egy kávézót is, majd jöttek a gyerekek. Ez mind nagyon jó értelemben foglalt le.

Az megfordult a fejében, hogy szlovák színháznál helyezkedjen el?

Nem, ez sohasem, bár egy alkalommal, amikor nagyon kétségbe voltam esve, beadtam Nyitrára a jelentkezésemet. Meg is hívtak meghallgatásra, de oda már nem mentem el.

Az igaz viszont, hogy a televíziós szerepeim alapján beskatulyázódom egy karakterbe. Ezért is vállaltam a Sztárban sztár szlovákiai adásában szerepet, bár féltem tőle, mert nem vagyok azért egy nagy énekes.

Meg főleg a fellépésekhez kötődő interjúktól féltem, hogy ott „majmoskodni” kell. Mindig a munkára koncentráltam, ezektől a pluszoktól mindig idegenkedtem. A bulvárvonal elég távol áll tőlem. Annyira izgultam, hogy előre kértem a kérdéseket. A papír persze elkallódott, de ettől függetlenül a beszélgetések jól sikerültek, így aztán már élvezni is tudtam az egész sorozatot. Ki tudtam nyílni, és megbizonyosodtam, hogy tudom másféle szerepben is szórakoztatni az embereket, és a nézők elfogadták ezt.

Talán udvariatlannak tűnik a kérdés, hogy továbbra is szlovákiai magyar színésznőnek tartja-e magát vagy inkább egy univerzális jolly jokernek, aki kimondottan profiként fogja fel a helyzetet?

Abszolút magyarnak tartom magam, azzal, hogy jól tudok szlovákul és akár ott is meg tudom állni a helyem.

Voltak olyan szlovák szerepeim, amelyekben nem magyarként jelentem meg, és ugyanúgy játszottam, mint bármelyik szlovák színésznő.

Nagyon sokan a jól elkülöníthető megközelítést szeretik, hogy vagy magyar vagy valami más. Sőt, az ön esetében ehhez még társultak olyan megjegyzések is, hogy a szlovákiai magyarságnak nem a legjobb oldalát mutatja meg.

Az elején, amikor kezdődött a Szomszédok sorozat, kaptam ilyen megjegyzéseket, hogy miért karikírozom, gúnyolom a magyarokat. Ezeket nem nagyon értettem, hiszen Közép-Szlovákiában, Rimaszombatban nőttem fel, ahol a szlovák nyelv a mindennapok része, ez is az oka, hogy elég jól beszélek szlovákul.

Aztán amikor eljöttem ide, Nyugat-Szlovákiába, akkor lepődtem meg, hogy itt sokkal rosszabbul beszélnek szlovákul, mint ahogy mi azt a Szomszédokban bemutattuk. Van a családunkban is olyan, aki egy mondatot sem tud elmondani szlovákul hibátlanul. Akkor miért kell ezen megsértődni?

Ha mi tudjuk a hibáinkat, az még nem ugyanaz, mint ha ezt más mondja rólunk, ugye?

Igen, egy kis önirónia azért hadd legyen már az életünkben!

De inkább arra gondolok, hogy azoknak lehet fájó egy ilyen sorozat, akiket esetleg ért valamilyen atrocitás ezen a téren, akiknek a szlovákok beszólhattak. Nekem nem volt ilyen tapasztalatom, ezért eszembe se jutott, hogy én ezzel valakit megbántok.

Beszéljünk a terveiről! Hol és miben láthatjuk legközelebb?

Két nagy tervem is van. Két nappal a születésnapom előtt, március 13-án lesz Zorin: Varsói melódia című darabjának a bemutatója. Lucskay Robival, aki Londonban él, eddig online próbáltunk, most kezdődnek majd a rendes próbák. Olyan lesz ez, mint amilyen lehet egy hosszas társkeresős levelezés után találkozni a másikkal. Egyébként is egy szép szerelmes történetről van szó, amelyben egy lengyel lány és egy moszkvai fiú egymásba szeret, ám 1947-ben kijön a törvény, hogy a szovjet állampolgárok nem köthetnek házasságot külföldivel. Mindig elérzékenyülök, ha rágondolok…

A darabot Czajlik József rendezi és a Komáromi Jókai Színházban lesz a bemutatója. Czajlik „Czacza” nagyon szépen vezeti a próbafolyamatot, nagyon szépen vezet minket és nagy biztonságban érzem magam mellette. Most jövök rá, mennyire is hiányzott a színház.

A másik munkám Kövesdi Marikával lesz, egy alzheimeres anyuka és a lánya kapcsolatát mutatjuk be, a szerző Táňa Kusá. A rádióban hallottam az eredetijét szlovákul, és azonnal éreztem, hogy ezt meg kell csinálni magyarul. Ezt Peter Kováč rendezi, és szeptemberben mutatjuk be. Ezek a legközelebbi terveim, amelyeket saját produkcióban szeretnék megvalósítani.

Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy több olyan színésznőnk van, aki saját nyelv- vagy országhatárán kívül is nagyon sikeres. Bárdos Judit, Borbély Alexandra, Kerekes Vica, ön… Nem gondolt arra, hogy egy közös produkciót hozzon létre velük?

Gondoltam már rá, csak az a helyzet, hogy… ha őszinte akarok lenni, ez nagyon unalmas lenne. Ennyi nő a színpadon, kit érdekel? Húsz percig elhallgatja az ember, de aztán? Szerintem kell a színpadra a férfi is. Ilyen értelemben is a hagyományos értékeket szeretem.

Lakatos Rák Viktória Rimaszombatban született. A Kereskedelmi Akadémia után a kassai Thália Színházban helyezkedett el, ahol folyamatosan kapott szerepeket, majd elvégezte a pozsonyi Színművészeti Egyetemet. Végzősként meghívást kapott a szlovák kereskedelmi televíziók sorozatainak főszerepeire, ezekben főleg szlovákiai magyar karaktereket alakított. 2023-ban megnyerte a Sztárban sztár szlovákiai változatát. Férjével, Lakatos Róbert brácsaművésszel Komárom közelében élnek. Itt nevelik két közös gyermeküket, Bendegúzt és Benjámint.

Az írás a Magyar7 hetilap ez évi 9. számában megjelent interjú bővített változata.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.