A háborúnak is van lélektana
Jótékonysági koncertre gyülekeznek az emberek Alsószeli evangélikus templomában. Vadkerti Imre és barátai a Kárpátalján élő magyarok javára énekelnek. Az Isten házában azonban egy szívszorító hitvallás is elhangzik. Taracközi Ferenc, a beregszászi református gyülekezet vezető lelkésze megrendítő vallomást tesz az ukrajnai helyzetről, a jelenlevők élő beszámolót hallhatnak a beregszászi mindennapokról.
A Taracközi házaspár csodával határos módon lehet csak jelen a felvidéki Alsószeliben, hiszen Ukrajnából kizárólag a nagycsaládos férfiakat engedik ki. A lelkészházaspárnak négy gyermeke van, ez az áldott vállalás segíti meg útjukat. A jótékonysági koncert után a lelkész úr hangjában az elszánt határozottság, lelkész felesége, Taracközi Marianna, az édesanya szemében ott csillognak a féltés könnyei.
Hogyan oszlik meg a munka a lelkészek között a beregszászi református gyülekezetben?
TF: Három lelkészházaspár vezeti a gyülekezetet. A vezető lelkész mellett tehát öt beosztott lelkész szolgálja a közösséget. Minden lelkésznek megvan a maga területe. Hangsúlyt helyezünk az ifjúsági misszióra, a járási kórházakban is jelen vagyunk. A feleségem a gyülekezetben lévő gyerekmunkákért, hitoktatásért, gyermekmissziókért felelős, én meg próbálom az egészet összefogni. Van egy hatalmas, 120 fős kollégiumunk is. Van saját huszonnégy órás FM rádiónk (Pulzus FM) – ez az egyetlen magyar nyelvű, illetve kétnyelvű rádió a Kárpátalján. Száz árva gyermekkel foglalkozunk. Ezek azok a hangsúlyos dolgok… érezzük bennük a felelősséget és Isten áldását.
Hány tagú a gyülekezet? Megtelik a templom egy-egy istentiszteleten?
TM: Háború előtt, vagy háború közben? Mert most, már van a háború előtti és a háború kitörése utáni életünk.
TF: Reméljük, hogy visszaáll majd a létszám a háború után, de most sajnos egészen más a helyzet. Háború előtt egyházfenntartói illetéket ezerötszáz tagunk fizetett. Ez azt jelenti, hogy a vasárnapi istentiszteleten 450-500 ember volt, nagy egyházi ünnepeken több mint hétszázan jelentek meg a templomban. Most közel háromszázan vagyunk egy-egy alkalmon. Viszont az online közvetített istentiszteletekbe nagyon sokan bekapcsolódnak, azok is, akik kimenekültek az anyaországba, vagy külföldre. Két, olykor háromezer ember is megnézi a videótartalmainkat.
Mi itt a Felvidéken talán elképzelni sem tudjuk milyen az élet most a Kárpátalján. Nehéz válogatni az információáradatból. Mi a reális helyzet Beregszászon?
TF: Nem egyszerű dolog a realitást kihámozni még nekünk se. Ez a háború roppant összetett. Amiről tudunk beszélni, az a megtapasztalás. A háború kezdetével fokozatos változásokon ment keresztül az egész kárpátaljai közösség. Először volt a nagy pánik, ekkor nagyon sokan elmenekültek. Aztán kezdték megszokni az emberek a helyzetet, majd jött a mobilizáció, hogy minden férfinak mennie kell. A katonaköteles férfiak ebben a hullámban vagy elmentek, vagy olyan helyen tartózkodtak, ahol nem elérhetőek. Mikor megint kicsit minden elcsendesedett, akkor jött az, hogy most már nem kell személyesen átvenni a behívót, hanem bedobhatják a postaládába, és az illetékesek bemehetnek a házakba is. Ez rányomja a bélyegét a mindennapokra, hiszen a férfiak nem nagyon mernek kimenni az utcára. Rá vannak kényszerítve a bujkálásra. Érdekes az is, miként reagálnak az emberek a légiriadóra. Van olyan, hogy a halál lélektana, most már tudjuk, hogy a háborúnak is van lélektana.
Meg lehet szokni a légiriadót is?
TF: Mikor először megszólalt a sziréna, mindenki nagy félelemmel tekingetett körbe, hogy most mit csináljak, hova menjek, mi a teendő? Egy hét leforgása alatt mintha az ember immunissá vált volna a hangra. Ha szól, hát szól. Ettől még éljük tovább az életünket. Természetesen ez azért is történik így, mert Kárpátalja az egyetlen olyan megyéje Ukrajnának, ahol még nem volt valóságos harc, emiatt egy-egy légiriadónak nincs olyan súlya, mint mondjuk a mellettünk fekvő megyében.
TM: Azért az utca tele van katonákkal. Ott masíroznak. Én nőként és anyaként nem tudom ezt megszokni. A légiriadót sem lehet megszokni.
Milyen lelkiállapotban vannak az emberek?
TF: Látjuk a súlyos, mélyebb lélektani következményeket. Az emberek a lelki nyomás következtében feszültek, fáradtak. Nem fizikailag fárad el az ember, hiába vannak olyan tünetei. Most pici dolgokon is felcsattannak, egymásnak feszülnek az indulatok.
Mint mondták, a férfiközösség most a háttérben tartózkodik, nyilván a nők és a gyerekek cipelik a mindennapi munkát a vállukon.
TM: Azzal, hogy elfoglaljuk magunkat és foglalkozásokat szervezünk a gyerekek számára, nem mondhatom azt, hogy kevésbé van jelen a félelem. A gyerekek is feszültek, kérdeznek. A szülők még feszültebbek, nem tudnak mit válaszolni. Éppen ezért szorgalmaztuk, hogy folyamatosan kínáljunk valamilyen elfoglaltságot. Heti kétszer szervezünk családi foglalkozásokat. Régebben az anyukák csak elhozták a gyereket, aztán mentek intézni a mindennapok apró-cseprő ügyeit, kimentek a piacra. Most ők is ott ülnek és beszélgetnek, közösségben vannak. A közelmúltban egyébként újraindultak az óvodák is. Két óvoda működik a városban, van pincéjük, óvóhelyük. Az iskolák többnyire online működnek. Az anyukák igénylik ezeket a foglalkozásokat, mert érzik a közösség erejét, kérdezgetnek, tanácsokat adnak azzal kapcsolatban, hogyan lehet a gyerekekhez nem ingerülten viszonyulni ebben a helyzetben. Az anyagi problémákat is meg kell oldaniuk, hiszen nehezebb a megélhetés a férjek távollétében. Készítünk egységcsomagokat tartós élelmiszerekkel, a kicsiknek pelenkával, kinek mire van igénye. Egyébként ukrán menekült anyukák is jönnek már a közösségünkbe. Érdekes az, hogy szeretik a vegyes csoportokat, jobban érdeklődnek a magyar–ukrán találkozók, mint a nekik szervezett ukrán csoportok találkozói iránt.
TF: A férfiak hiányában az asszonyok hihetetlen módon aktivizálódtak, élvezik, hogy segíthetnek, tehetnek valamit. Közel ötszáz idős embernek segítünk így együtt.
A nem igazán jó ukrán–magyar viszony hogyan mutatkozik meg ebben a háborús helyzetben, a befogadó Kárpátalján?
TM: Az első két hétben látszott, hogy távolságtartók, nem barátkoztak, óvatosak voltak, nem tudták, nem viszonyulunk-e majd hozzájuk ellenségesen. Most már a nyelvi korlátok ellenére is sokkal felszabadultabbak, és már van mosoly az arcukon. A városban sok olyan szervezet van, amely segítséget nyújt az ukrán menekülteknek.
TF: Én meg vagyok győződve arról, hogy a kezdeti elutasítás ellenére ők érezték, hogy szeretve vannak, hogy mi mindent megteszünk értük. Elolvadt a jég, mert most már bizalommal jönnek, keresik az alkalmat, hogy mi lelkészként foglalkozzunk velük. Orosz nyelven beszélgetünk.
Milyen az ellátás most a Kárpátalján?
TF: Változó. Van, amikor hirtelen kiürülnek a boltok, és van, amikor könnyebb feltölteni őket. Áru egyébként szinte mindig van, de nincs választék. Egyetlen, amire azt mondhatjuk, hogy fogyóban van, az az üzemanyag. A benzinkutak nagy része leállt, és legfeljebb húsz litert lehet csak tankolni. További probléma, hogy vannak olyan gyógyszerek, amelyek elérhetetlenné váltak, ezeket megpróbáljuk Magyarországról beszerezni.
Van egyáltalán pénzük az embereknek?
TF: Voltak akadozások, és most már utalja az ukrán állam is a nyugdíjakat, segélyeket. A probléma a pénz elértéktelenedése. A nyugdíj nagyjából a felét éri most, mint a háború előtt. Eddig is segítettük a gyülekezet idős tagjait, de ez most duplán indokolt. Lehetetlenné vált, hogy valaki a nyugdíjából a havi élelmiszer-ellátását meg tudja oldani.
TM: Nálunk működik a diakóniai munka, és ez arról is szól, hogy tűzifa, gyógyszerköltség, rezsiköltség…
Jellemző lett egyfajta erős összefogás, egymás megsegítése?
TM: Olyan mértékű összefogást tapasztaltunk, amely elképzelhetetlen volt azelőtt. A háború kitörése után napokig csörgött a telefon, hívtak a Felvidékről, Magyarországról, szinte alig győztük intézni a dolgokat. Kedves dolog, hogy mindenki azonnal segíteni akart.
TF: Ukrajna sem volt erre a hirtelen jövő segítségnyújtásra felkészülve. Nem voltak törvényi keretek. Aztán a humanitárius segélyek zöldfolyosót kaptak, de nem volt tisztázva, hogy ez mit jelent. Az első hét arról szólt, és mindenkit óvtunk attól, hogy segélyt hozzon, mert csak a központi raktárakban lehetett elhelyezni. Onnan pedig az állam mondta meg, hogy mi megy ki a frontra, mit hova lehet továbbadni. Az ukrán állam azonban most már nagyon nyitott ezen a téren, már célirányosan tudunk működni. Mi is többtonnányi élelmiszert kapunk, és ebből nagyon sokat küldünk ki a frontra.
Borzalmas ezt hallani, hogy „küldjük ki a frontra”…
TF: Igen. Először az egyik lelkészünk volt az, aki beült az autóba. Meg volt arról győződve, hogy ez neki a feladata Telepakolt autóval ment fel, és menekültekkel jött vissza. Mára már ezek a menekültek is segítenek a frontra való szállításban. Nagyon sok az ellenőrző pont, megterhelő az a 800-900 kilométeres útszakasz. Úgy érzem amúgy, a református egyház jól felkészült logisztikailag is a menekültek ellátására, és jól reagál a helyzetekre.
Kárpátalján milyen helyet foglal el az emberek szívében a református egyház?
TF: Azt gondolom, hogy a református egyház történelmi lehetőséget kapott azzal, hogy minden településen ott tud lenni. 108 gyülekezetünk van Kárpátalján, három megyében, és ebből kifolyólag nagyon jól koordinálható a munka. Fiatal a gárda, tettre kész, Istentől feltüzelt tenni akaró emberek. Meghatározó szerepe van tehát a református egyháznak Kárpátalján. Állami szinten is, ha bármi történik Kárpátaljával kapcsolatosan, akkor az egyházat kérdezik. Ilyen szempontból azt mondom, hogy ez kegyelmi idő, és aztán majd az Úristen látja, hogy miként tudunk ezzel élni. Azt gondolom, a helyünkön vagyunk, és igyekszünk tenni a dolgunkat.
Talán a legnehezebb kérdés következik. Mit tud mondani az egyház a híveknek, az embereknek a háborúról? Mit válaszol a miért kérdésre?
TM (hosszú csend): Azt, amit eddig is, hogy az Isten kezében vagyunk.
TF: Nem mondok új dolgot a felvidéki népnek sem azzal, hogy Trianon. Megtapasztaltuk, hogy nehéz helyzetben vagyunk, de nem először és nem is utoljára. Ahogy Trianon után talpra tudott állni Kárpátalja és a Felvidék, majd a gulag után is, azt mondom, most is megvan annak a lehetősége, hogy talpra álljunk. Egy dologról azonban nem szabad megfeledkeznünk – és itt van az egyházunk igazi felelőssége –, hogy népünk megmaradásának a feltétele az, mennyire engedjük be Istent a hétköznapokba. Ha Jézus Krisztus mindörökké ugyanaz, akkor a béke és háborús időkben is ugyanaz. Mi különbözőképpen reagálhatunk, változhatunk, de ő nem változik. Márpedig, ha ezt elhisszük, akkor a legnehezebb helyzetekben is megerősödhet bennünk a hit, hogy mivel Isten kezében vagyunk, csak az történhet velünk, amit ő megenged. Van egy kedvenc igénk, számunkra ez mindig meghatározó: Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrzők. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. Hát mi az Isten szerelmesei vagyunk, és hiszem azt, hogy mindent megad, amire szükségünk van.
Megjelent a Magyar7 hetilap 18. számában.
