A háború alapelvei és a hadviselés típusai
Az MCC Felvidék dunaszerdahelyi központjának tegnapi vendége dr. Ruszin-Szendi Romulusz altábornagy, a hadtudományok doktora, a Magyar Honvédség korábbi vezérkari főnöke volt, aki elsősorban tavaly megjelent könyvét jött bemutatni az ismét színültig megtelt központ érdeklődőinek, de természetesen sok egyéb érdekes hadászati témáról is szó esett a rendezvény során, melynek házigazdája Csicsai Attila volt.

Beszámolóm elején tartozom egy vallomással: tőlem meglehetősen távol áll a hadsereg, a hadviselés, és a katonasághoz polgári szolgálatosként volt csak közöm, annak idején. Különösebben nem vonz a téma, esetleg csak bizonyos híres történelmi csaták vonatkozásában, vagy a napi háborús politika követése szintjén. Viszont Ruszin-Szendi Romulusz olyan karizmával és annyira meggyőzően, bölcsen, hitelesen és főleg izgalmasan beszélt a témáról, hogy számomra is öröm volt hallgatni, és nem csodálkoznék azon, ha sokan épp a személyisége miatt határoznák el, hogy életüket a katonai pálya és a Magyar Honvédség szolgálatának szentelik, hiszen a hadtudományok doktoraként kadétokat is oktat.
2016-ban sokan furcsállották, hogy Magyarország Kormánya komoly hadseregreformba kezdett, amelynek masszív anyagi vonzata is volt, de nemcsak a haditechnikát modernizálták, hanem szemléletben, toborzásban és képzésben is felzárkóztak a kor követelményeihez, amelynek eredményei már most is látszódnak, de a befektetés eredménye 20-30 év múlva lesz igazán látványos. Közben sajnos nem messze tőlünk is kirobbant egy háború, így ez, továbbá az egyre dagadó migrációs válság biztonságpolitikai kockázata is a döntést igazolják. Ha már szóba került a szemléletváltás, az sem mellékes, hogy ellentétben a szocialista rendszer két- (jó esetben egy-) éves kötelező katonai szolgálatával, melynek során a hatékonysági faktor alacsony volta, továbbá a megfélemlítések és a gyakori „vegzálások” mellett csupán azt sikerült elérni, hogy a többség egy életre megutálta a hadsereget (és az ott töltött időszakot lényegében csak az utólag megszépült katonatörténetek tették emészthetővé). A mostani honvédség Magyarországon teljesen más hozzáállást biztosít: a cél ugyanis az, hogy a katonák szeressék, amit csinálnak, és szeressék hazájukat, országukat, nemzetüket. Ruszin-Szendi Romulusz is osztja azt a nézetet, hogy ezt nem lehet erővel véghez vinni, és úgy sem, ha valamit kötelezővé teszünk mindenki számára. Hiszen a népdalban is azt éneklik, hogy „csak az menjen katonának, aki ilyet szeret”. Viszont hogy valamit szeressenek, azt ki is kell érdemelni.
A korábbi vezérkari főnök, aki megjárta Ukrajna, Afganisztán és Irak hadszíntereit is, megosztotta a közönséggel katonai tapasztalatait és tudását az aktuális geopolitikai kihívásokról. Tavaly megjelent kötete a háború alapelveiről szól, melyben a szerző öt alapelvet sorol fel, de erről majd később. Az előadó meggyőződése, hogy
Ha ugyanis valaki tudja, hogy mit kell csinálni, be is tudja mutatni, de ha a feladatot nem az arra alkalmas emberek végzik, akkor az egész nem fog sikerülni. Az évszázadok alatt a világ teljesen megváltozott, ennek következtében a hadviselés módja, stratégiája technikája is változott, azonban
Ezt Szendi-Romulusz szerint egy nemzetközi felmérés is alátámasztja, amely alapján az emberek leginkább a közúti balesetektől félnek, de mindjárt a következő félelmi faktor a bűnözés, az erőszak és a terrorizmus veszélye, ami ott van az emberek agyában akkor is, ha nem foglalkozunk vele mindennap. Sajnos a konfliktusok a világon egyre sűrűbbek, melynek a hatásait mi is érezzük, szögezte le az előadó.
hangsúlyozta a hadtudományok doktora. Ennek alapján azt is ecsetelte, hogy hiába igaz egyenként minden, ha egységében nem, de az ilyen dolgok a civil életre is igazak lehetnek. Például amikor a napóleoni háborúk íródtak, akkor gyakorlatilag csak két hadszíntérről beszélhetünk, ahol műveletek kerültek végrehajtásra: a szárazfőld és a víz. Az első világháborúban ehhez már a levegő is csatlakozott, s manapság ott tartunk, hogy a kibertérrel és az űrrel is számolnunk kell. Hogy lehetnek érvényesek tehát azok az alapelvek, amelyeket évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt fektettek le? A válasz: sehogy. A háborúk manapság nagyon összetettek lettek, ahol sok tényezővel kell számolni, ráadásul manapság már a háborúk jellege okán sem beszélhetünk csupán hagyományos háborúkról, amire fel kell készíteni a katonákat, a szövetségeket, húzta alá az est vendége. Vannak, akiket mindenre fel kell készíteni, de vannak olyan alakulatok, amelyek bizonyos feladatokat végeznek. A katonai megfigyelő például egy ilyen státusz.
Hagyományosnak azt a háborút nevezzük (pl. napóleoni csaták), amelyet egyenruhában, nemzetek vívnak egymással. Kimennek a csatamezőre, utána a győztes visz mindent. A nem hagyományos háború esetében sokszor azt sem lehet tudni biztosan, hogy ki az ellenség, mert az nincs egyenruhában, nem is nemzetet vagy országot képvisel, de „meg akar téged ölni”, amit szerinte erkölcsileg nagyon nehéz feldolgozni, de a XXI. századi hadviselésben ez rendkívüli módon benne van, fejtette ki Szendi-Romulusz. A definíció alapján szimmetrikusnak hívjuk azt a hadviselést, amikor a hagyományos a hagyományos, illetve a nem hagyományos a nem hagyományos ellen küzd; aszimmetrikus hadviselés pedig akkor következik be, amikor a hagyományos a nem hagyományos ellen vív csatát. Az előzőre az orosz–ukrán háború a példa, az utóbbira pedig az, amit a közel-keleten látunk, ahol az Izrael ellen harcoló fél mögött hivatalosan nincs állam, persze proxiban létezik, csak azt nem deklarálja.
A háborúnak csak egyik szegmense a hadsereg, ugyanis a diplomácia, az információ és a gazdaság is épp olyan fontos tényezői. Az orosz–ukrán konfliktusban már szinte mindenki megszólalt, tehát diplomáciailag mindenki nagyon aktív, gazdasági szankciók „mennek” jobbra-balra. Hogy ez mennyire hat, az már egy másik kérdés, de inkább nem, fűzte hozzá Ruszin-Szendi. Az információs hadviselésnek is nagyon érdekes példáit látjuk, ugyanis amíg az orosz–ukrán konfliktusban mind a két fél megpróbálja meggyőzni saját társadalmát arról, hogy ez a háború számukra miért fontos, addig a közel-keleten mindkét fél igyekszik meggyőzni a szembenálló fél társadalmát arról, hogy nem ő az „ördög”, fogalmazott az előadó. A háborút tehát nem a katonák kezdik el, és nem is katonák fejezik be.
Ideális az lenne, ha a stratégiánkat az értékeink mentén az érdekeinket valósítanák meg, tehát ha az értékeink és az érdekeink egybeesnének. Ez a hadviselésben azonban rendszerint sajnos nincs így, mutatott rá az altábornagy, mivel
A stratégiaalkotási modell lényege az, hogy mit hogyan és miből kell megvalósítani. A legkönnyebb azt definiálni, hogy mit szeretnénk. Hogy miféleképpen, azt már nehezebb, de általában erre forrást találni a legnehezebb dolog. Minél inkább nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit szeretnénk és miből, stratégiaalkotásunknak annál nagyobb a kockázata. Ha túl nagy a kockázatvállalás, akkor a józan ész azt mondatja, hogy valamin változtatni kell.
Végül nézzük, mik is azok a bizonyos háborús alapelvek Szendi-Romulusz szerint?
1. Egyenlő feltételekkel soha ne kezdj harcba!
Amennyiben a támadó fél nem erősebb a védekezőnél, úgy a harc kimenetele kétséges és nem a harctér az a hely, ahol felesleges kockázatot kell vállalni, ami például drasztikus emberveszteségekhez vezethet. Ez nem jelenti azt, hogy ha valakit megtámadnak, akkor annak nem kell harcolnia. Akkor védekezik. Ilyenkor azonban nem szabad kezdeményezni. Mint fogalmazott az előadó, „ne menj el pofozkodni, ha nincsen legalább egy dolog, amiről tudod, hogy jobb vagy a szembenálló félnél”.
2. Légy képes mindig kommunikálni a baráti erőkkel!
„A hadseregen belül megvan az a vezetési rendszer, hogy ha a baráti erőkkel kommunikálsz, azok tudnak segíteni. Nagyon fontos tényező, hogy az elöljáró parancsnokság ne kezdje el felülbírálni a parancsnok igényeit”, szögezte le Szendi-Romulusz. Sajnos az emberi hiba ilyenkor benne van a pakliban és járulékos veszteségek is lehetnek, de mindenképpen a stratégiai győzelem és a nagy veszteségek elkerülése a cél.
3. Tiszteld a szemben álló erőket!
Természetesen itt a katonai tiszteletadásról van szó. Például a Hamasz tagjai finoman fogalmazva nemigen tisztelik az izraelieket, de a katonai erejüket igen. Nagy deficit, vagy akár baj is származhat abból, ha az egyik fél lenézi a másikat. Klasszikus példa erre az orosz–ukrán háború kezdete, amikor az oroszok azt hitték, hogy csak úgy bemasíroznak Kijevbe, ugyanis lebecsülték az ukrán hadsereg erejét.
4. Soha ne téveszd szem elől a valódi célodat!
Ha menet közben megváltozik az a cél, ami miatt egy fél háborút indított, akkor a háború kimenetele az ő szempontjából halálra van ítélve, vagy legalábbis nagyon rizikóssá válik, hiszen a cél megváltoztatása például a katonák moráljára is komoly hatással lehet. Azt fogják gondolni, hogy amiért eddig küzdöttek, az hiábavaló.
5. Alakíts ki és tarts fenn egyértelmű vezetési hierarchiát!
Ha nem világos, hogy kinek mi a feladata és nem egyértelmű a vezetési lánc, akkor az egész rendszer összeomlik és káosz lesz úrrá a hadseregben, mert nem tisztázottak a jogkörök, ami súlyos belső konfliktusokhoz, és akár a háború elvesztéséhez vezethet.
Szendi-Romulusz elmondása szerint megpróbálta úgy megfogalmazni ezeket az alapelveket, hogy ne csak „katonáéknál” működjenek, hanem a civil életben is.
fogalmazott az est vendége. Az est során azt is megtudhattuk, hogy a Magyar Honvédség a NATO haderejének nemzetközileg elismert tagja.
