A francia Plinius – René Antoine Ferchault de Réaumur
A mostani pandémiás időkben gyakran megesik az emberrel, hogy egy üzlet bejáratánál vagy akár az orvoshoz menet egy kis kütyüt dugnak a homlokához és pillanatok alatt kiderül a testhőmérséklete. Nem is gondolnánk, hogy a hőmérséklet mérése vagy éppen a lázmérés egykor nem is volt olyan egyszerű feladat.
Az első termométert Galileo Galilei (1564–1642) olasz fizikus és csillagász készítette, amelynek alapja a víz és a levegő térfogatváltozásának követése volt, de azzal csak két test közötti hőmérsékletkülönbséget lehetett kimutatni, ráadásul fokbeosztása sem volt, így csak egy jó ötlet maradt. Később a víz helyett alkoholt és más folyadékokat is kipróbáltak, a leghasznosabbnak a higany bizonyult.
Nem szeretném a hőmérő történetét részletesen elmesélni, elég csak annyi, hogy az első olyan hőmérsékleti skálát, amely még napjainkban is használatos az USA-ban és Angliában bizonyos helyeken egy danzigi születésű, de Németalföldön tevékenykedő német fizikus, Daniel Gabriel Fahrenheit (1686–1736) állította fel 1714-ben. Nullával az általa legalacsonyabbnak tartott hőmérsékletet jelölte (az 1708. esztendő leghidegebb napja Danzigban, de ez a szalmiáksó – az ammónium-klorid – telített oldatának is a fagyáspontja: -17,8 °C), 32 fok volt a víz fagyáspontja, 96 fok az emberi test hőmérséklete, 212 fok pedig a víz forráspontja. Első hőmérőiben borszesz volt, később a higanyt kezdte alkalmazni, amely sokkal „szabályosabban viselkedő” folyadék volt.
A ma általánosan elterjedt skálát Anders Celsius (1701–1744) svéd természettudós vezette be, aki a víz fagyáspontja és forráspontja közötti tartományt 100 egységre osztotta fel. Hőmérőjét 1742-ben mutatta be a Svéd Tudományos Akadémián. A dolognak azonban volt egy szépséghibája: ő 0-val a víz forráspontját jelölte, míg 100-zal a fagyáspontját. Ezt néhány évvel Celsius halála után Mårten Strömer (1707–1770) csillagászprofesszor megfordította, és azóta mindenütt így használják.
A két skála között azonban született még egy beosztás is, ez pedig annak a francia polihisztornak a nevéhez fűződik, akit barátai és kortársai olykor „francia vagy 18. századi Pliniusnak” is neveztek. Ő volt René Antoine Ferchault de Réaumur, aki 1683. február 28-án született La Rochellben. Itt kezdte tanulmányait, később Poitiers-ben, a jezsuita főiskolán bölcseletet hallgatott, majd Bourges-ben jogot végzett. 1703-ban Párizsba került, ahol tanult tudománya helyett elsősorban a természetfilozófiában, a matematikában és a műszaki tudományokban merült el. Kezdetben néhány matematikai-geometriai témáról közölt dolgozatot, ennek köszönhetően 24 évesen a Királyi Tudományos Akadémia tagja lett.
1710-ben azonban már állattani problémákkal foglalkozott. Megállapította, hogy a kagylók a saját váladékukból építik ki a héjukat. Vizsgálta a méhek államát és a királynő, a dolgozók és a herék szerepét. Felismerte, hogy a korallok nem növények, hanem állatok. Foglalkozott a pókháló keletkezésével és vizsgálta azt a lehetőséget is, hogy esetleg valamilyen finom szövetet lehetne belőle készíteni. A rovarok különösen izgatták a képzeletét, az 1730-as években hat kötetet szentelt ezeknek a gerincteleneknek. Persze nem szabad arra gondolni, hogy itt egy rendszerezett ismeretanyaggal van dolgunk, ő inkább kiemelt egy-egy kérdéskört, és erről hosszabban értekezett. Ő volt az, aki először írt részletesen a kérészek életmódjáról, felismerve, hogy a magyarok körében tiszavirágzásnak nevezett jelenség során a nőstények három évnyi vízi lét után kirajzanak, lerakják petéiket, majd tetemeik beborítják a víz színét. Felismerte, hogy a fákon gyakran látható gubacsokat azok a rovarok okozzák, amelyek váladékot juttatnak a fa szöveteibe. Tanulmányozta a tengeri sünök szerveit, a madarak emésztését és bizonyította, hogy a rákok és a polipok képesek pótolni elveszített végtagjaikat. Megoldást javasolt a tyúktojás tartósítására is, amelynek lényege a tojáshéj pórusainak viasszal és más, erre alkalmas anyaggal való lezárása. 1756-ban, egy évvel halála előtt még egy érdekes dolgozatot nyújtott be az akadémiának. Ebben a madarak fészeképítési technikáiról értekezett.
A kémia és a metallurgia sem állt távol tőle. Több dolgozatot írt a kovácsolt vasról, az acélról és az öntött vasról, felismerve, hogy ezeknek az anyagoknak az eltérő tulajdonságait a bennük levő egyéb elemek – az ő megnevezésével kén-sók – okozzák. Természetesen ma már tudjuk, hogy a szénről van szó, de akkor ezt az elemet még nem ismerték fel. Réaumurnek sikerült tejüveget is előállítani, amelyet a porcelán helyettesítőjének szánt, bár el kell mondani, hogy Velencében már a 16. században ugyancsak készítettek tejüveget. Kísérletileg kimutatta, hogy a sok szálból font kötél erősebb, mintha az egyes szálak szilárdságát pusztán összeadnánk.
Végezetül essen szó a róla elnevezett hőmérsékleti skáláról is. 1730-ban javasolta, hogy a víz fagyáspontja és forráspontja közötti tartományt 80 egységre kellene felosztani. Az ő hőmérőjében borszesz oldata volt, majd higannyal is próbálkozott. A Réaumur-skála szerinti beosztású hőmérőket a 19. század végéig ugyancsak sok helyen használták, ma már csak Franciaországban találkozhatunk velük, de vannak cukrászok is, akik például a karamell olvadáspontját ugyancsak Réaumur-fokban adják meg.
Réaumur halálát egy tragikus baleset okozta. Château de La Bermondière-i birtokán lovaglás közben földre esett és olyan súlyosan megsérült, hogy néhány nappal később, 1757. október 17-én elhunyt.
