A Felvidék ismét magyar - az első bécsi döntésre emlékezünk
A müncheni egyezmény jegyzőkönyvének záradéka értelmében a cseh–szlovák–magyar területi vita eldöntésére – amennyiben az erre vonatkozó kétoldalú tárgyalások nem vezetnének eredményre – újabb négyhatalmi konferencia lesz illetékes.
Az 1938. október 9-e és 13-a között Komáromban folyó csehszlovák–magyar tárgyalások eredményteleneknek bizonyultak, maradt tehát a nagyhatalmi döntés ebben a kérdésben. Az angol és a francia kormány azonban elhárította magától a közreműködést, és kinyilvánította: a területi vita rendezésének jogát átengedik Németországnak és Olaszországnak, a térség geopolitikailag érdekelt nagyhatalmainak.
A szovjet vezetésnek sem volt ellenvetése a csehszlovák–magyar határrevízióval szemben. Litvinov külügyi népbiztos 1938. október 29-én a magyar követ előtt félreérthetetlenül kijelentette, hogy Moszkva a Felvidék magyar többségű területeinek visszacsatolását Magyarországhoz természetesnek tartja.
A felvidéki magyarság – ez azonban az egész nemzetről elmondható – lélegzetvisszafojtva figyelte a történelemformáló események alakulását, miközben bizakodva várta a húsz évvel azelőtt semmibe vett magyar érdekek érvényesülését. A visszacsatolás kérdése ekkor már tényként volt kezelhető. Nem volt azonban mindegy, hogy mekkora terület szabadul fel és kerül vissza a csonka hazához a trianoni békeparancs által erőszakkal elszakított felvidéki területekből.
A nemzetközi döntőbírói határozat kimondására Bécsben került sor 1938. november 2-án. E napon a felvidéki magyarság két vezető személyisége, Jaross Andor és gróf Esterházy János is Bécsben tartózkodott, természetesen magánemberként, és közelről figyelték az események alakulását. A pozsonyi Esti Újság munkatársa még egy rögtönzött interjút is készített Jarossal, aki a döntés óráiban a következőket nyilatkozta:
Nagy érdeklődés közepette ült össze november 2-án a bécsi Belvedere-palotában Németország, Olaszország, Csehszlovákia és Magyarország külügyminisztere. E két utóbbinak is felszólalási jogot biztosítottak, a döntés azonban a két nagyhatalom külügyminisztereinek – Joachim Ribbentropnak és Galeazzo Cianonak – volt fenntartva. Délután megszületett a döntőbírói határozat, amelyet az esti órákban hoztak nyilvánosságra. Ennek értelmében a Felvidék magyarlakta területeinek hozzávatőlegesen 90 százaléka napokon belül a csonka magyar haza részévé vált.
Az 1938. november 2-i bécsi nemzetközi döntőbírói határozat kimondása az anyanemzetétől erőszakkal elszakított felvidéki magyarság döntő többsége számára a várva várt nagy történelmi pillanatot, a nemzeti felszabadulást jelentette.
A magyar emberek örömmel vették tudomásul, hogy a trianoni országhatárt az etnikai elv alapján megvont belvedere-i határ váltja fel, bár az is igaz, hogy a visszacsatolás mértékével nem volt mindenki elégedett.
A budapesti rádióban november 2-án este 21 óra 20 perckor Imrédy Béla miniszterelnök jelentette be a döntőbírói határozat megszületésének tényét, valamint vázlatosan ismertette annak mértékét.
„Magyar Testvéreim! A döntés megtörtént” – közölte a miniszterelnök. Meghatódva olvasta a csonka hazához visszatérő városok nevét a következő sorrendben:
A miniszterelnök az egész nemzet örömének adott hangot következő szavaival: „Minden magyar ujjong, amikor a hazájába visszatérő drága testvéreinket újból odahaza üdvözölhetjük, akik húsz éven keresztül küzdöttek magyarságukért és a jövőért. (...) A magyar haza nagyobb lett.
A cseh és szlovák politika, valamint a társadalom túlnyomó többsége azonban már teljesen más alapállásból szemlélte a fejleményeket. Mind Prágában, mind Pozsonyban igazságtalannak érezték a Bécsben kimondott döntőbírói határozatot. Főleg a szlovákok érezték úgy, hogy a magyar többségű területsáv Magyarországhoz történő visszacsatolásával nagy sérelem érte nemzetüket.
A bécsi nezetközi döntőbírói határozattal valóra vált a felvidéki magyarság húszéves álma. Még azok a magyarok is reménységgel és derülátással voltak eltelve, akik a Bécsben meghúzott új országhatár ellenére továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt maradtak.
Az Egyesült Magyar Párt központi napilapja – az utolsó napjait élő Prágai Magyar Hírlap – vezércikkben ünnepelte az újabb történelmi sorsfordulót. A vezércikk szerzője, Darvas János a magyar–szlovák viszony javulását és kiegyensúlyozottabbá válását jósolta a méltányos területi rendezéstől, még annak tudatában is, hogy a felvidéki magyarságnak jelentős része továbbra is csehszlovák fennhatóság alatt maradt. Az sem nyugtalanította, hogy a felszabaduló területsávon több tízezer szlovák is visszakerül magyar fennhatóság alá. A két szomszédos nemzet minden bizonnyal meg fogja találni annak módját és gyakorlati lebonyolíthatóságát, hogy saját nemzeti érdekei érvénysítése mellett a magyarországi szlovákok, valamint a szlovákiai magyarok emberi és nemzeti jogai is minden vonatkozásban kielégítőek legyenek.
Ami pedig a bécsi nemzetközi döntőbírói határozat megalapozottságát és jogszerűségét illeti, a kép akkor világos és félreérthetetlen volt. Magyarországnak a nemzetiségi elv alapján támasztott területi igényeit Csehszlovákiával szemben 1938 őszén valamennyi európai nagyhatalom indokoltnak tartotta, sőt a Szovjetunió is jogosnak ismerte el.
Ugyanez a franciákról és az angolokról is elmondható. Chamberlain angol miniszterelnök például a londoni törvényhozás alsóházában két alkalommal is úgy nyilatkozott, hogy „a bécsi döntést, mely a müncheni megállapodásnak teljesen megfelel, az angol kormány jogérvényesnek elismeri, és ezért semminemű külön megállapodás az angol kormány részéről e kérdésben nem szükséges”.
A háború kitörése, lefolyása és főleg annak végeredménye azonban a győztesek szemében elrontották e békés, néprajzi alapon végrehajtott területi revízió hitelét. Ez azonban nem változatat a tényen: az 1938. év őszén a legszebb magyar remények szökkentek szárba, teljes jogszerűséggel és békés eszközökkel, az európai nagyhatalmak támogató egyetértésével.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/46. számában.
