A Felvidék gótikus útján
Majd 400 méter szintemelkedés egy kilométer alatt: a Ráztoki-hágóból feljutni a Szalatin 1630 méter magas csúcsára nyáron is kemény túrának számít, nemhogy decemberben, mikor le van jegesedve a dél felől felvezető piros jelzés.
Odafent meg is születik a döntés: lehet, hogy északra hosszabb lesz az ereszkedés, de minden bizonnyal nem kell számítani nyaktörő mutatványokra. Én vállalom sofőrünk értesítését a változtatásról, így visszaereszkedem délre Liptóluzsna felé, majd közösen kerüljük meg a Szalatin tömbjét, hogy a Ludrovai-völgyben, a meleg mikrobuszban várjuk be a többieket. Legalább két óra várakozás után jelennek meg az első fejlámpák fényei, de még ezt követően is eltelik egy óra, míg mindenki átverekszi magát a Hučiaky-kanyonon. A szállásig aztán mindenki előadja a maga történetét a kidőlt fákról, az eltűnő jelzésről, a nehezen járható sziklás terepről, amelyet valószínűleg a 75 év felett járó Scheirich Laci bácsinak volt a legnehezebb végigjárni.
A szálláson már a túra szépségeit, a felhőkből kibukkanó Fátrákat és Tátrákat ecseteljük szállásadónknak, Horváth Ákosnak, aki bár csallóközi, itt, fent Liptóban bérli az igen impozáns Dobák-vadászházat. A ház természetesen Hazajáró Pontként is funkcionál, és egyben alacsony-tátrai túráink bázisa is. Az első nap ide tértünk haza a Krak-hegyről, második napunkon a Szalatinról, míg utolsó túránknak, a Tűzhely-tetőnek innen rugaszkodunk neki.
Az Alacsony-Tátra 80 km hosszú, nyugat–kelet irányú hegyvonulatának kristályos kőzetek alkotta gerincét már három Hazajáró-epizód is érintette. Ám maradt bennünk bőven hiányérzet, ugyanis előző látogatásaink során gyakran tekingettünk észak felé, ahol a Liptóba induló völgyek mélyen bevágódtak a hegységet övező mészkőköpenybe, a völgyek között pedig a mellékgerincekből kinövő pompás mészkőszirtek integettek felénk.
2020 decemberében engedtünk is a csábításnak, negatív teszttel és munkaszerződéssel a zsebünkben hegyvidéki kalandozásra indultunk a Liptói-medencét övező hegyekbe, hogy nyomába eredjünk a pompás karsztjelenségeknek és meglátogassuk a fent említett három csúcsot. Azt már odahaza a tátrai webkamerákat vizsgálva is láttuk, hogy a Kárpát-medencét hosszú napok óta megülő ködpárna felső határa 1000 méter körül van.
Az inverzió szépségeivel aztán már Vlkolinecnél szembesülhettünk, amelyet szintén régi tervünk volt felkeresni. A Nagy-Fátra oldalában fekvő, értékeit híven őrző falu mellett az Alacsony-Tátra Liptói-medencébe ereszkedő völgyeit is felkerestük, ahol gótikus és barokk emlékek várják az utazót Németlipcsén, Nagyolasziban és Háromszlécsen is.
Nagyselmec kastélya és Nemesludrova gótikus temploma is bekerült a filmbe, de e települések azért is kaptak kitüntetett figyelmet, mert Moys Zoltán rendezőnk ősei révén is kapcsolódik a két faluhoz.
Ami a látványt illeti, annyi szép kép született már az első nap, hogy szinte azzal kész lehetett volna a rész. Ám a terv az volt, hogy legalább három csúcsot mutassunk be az Alacsony-Tátra északi mészkőövezetéből, ahol a legtöbben csak a Deményfalvi-völgyet ismerik. A Szalatin, Krakova hola (Krak-hegy), Ohnistye (Tűzhely-tető) hármasból mindnek külön varázsa volt.
A Szalatinon a kalandos lemenetel, a Krak-hegyen a kilátás, míg a Tűzhely-tetőn a csúcstól pár száz méterre fekvő Ablak sziklaíve marad örök élmény. Amennyiben a hasonló élményekkel kecsegtető Poludnica, a Sina vagy a Slema csúcsokat is megmásztuk volna, akár két órás filmet is tudtunk volna forgatni viszonylag kis területen. Van tehát miért visszatérni ide, főleg ha arra gondolunk, hogy a Szalatin alatti Hučiaky-szurdokot is csak sötétben láttuk.
Ezek után a következő filmünk helyszínén, a szepességi Gálmusz vidékén fel volt adva a lecke, hisz az Alacsony-Tátrában elkápráztatott bennünket mind az időjárás, mind a mészkőhegyek világa. De amint leereszkedtünk 1000 méter alá, rögtön a Szepességen ülő hidegpárna ködös, rideg valóságában találtuk magunkat. Ráadásul mintha minden összeesküdött volna ellenünk, még szereplőtársam, Jakab Sanyi is elrontotta a gyomrát. Figyelmes nézőinknek talán feltűnhetett, hogy néhány sétálós jelenetben csak Sanyi táskája volt jelen, testben a rendezőnk helyettesítette őt. Mindezek ellenére tudtuk azt is, hogy Scheirich Laci bácsi személye és a szepességi gótikus, illetve reneszánsz emlékek „elviszik” a filmet.
A gótika remekei közül mindenképpen emeljük ki Vitfalvát és a templomban látható Szent László-freskót. Vagy éppen a haraszti kegyhelyet, amely még jól kiszámítható, Istennel kibélelt, bizonyosságról mesélő korban született. Ahogyan Kluknó vagy Márkusfalva kastélyai, Szepesolaszi temploma és a többi magyar világban épült emlék.
A romos valóságot szemlélve itt önkéntelenül is eszünkbe jutott, hogy évszázadaink ott szunnyadnak a templomokban, a gótikus támpillérekben, a szárnyas oltárokban és az életre emlékeztető időkről, cipszer és magyar szellemről mesélnek. Persze ezt mindhiába is kerestük errefelé, mert amit mi kerestünk, az már beleköltözött a Hernád vizébe magyarostul, szászostul, mindenestül.
Ami pedig maradt, abból csak a képzelet tud összerakni valami szépet, valami olyat, amely bár nem olyan színes, mint a mai világ, de számunkra mégis néha szebb. A képzelet, mely templomtornyokból, legendákból, mesékből táplálkozik, meg idejétmúlt eszmékből, és hajlamos a középkori Szepességet szebbnek és jobbnak látni, mint mondjuk június idusának Andrássy útját. Ki gondolta volna, hogy ama régi világ értékrendje mára csak egy szín lesz a nagy palettán, csak egy lehetőség, amit választani lehet a „minden relatív” játékban…
Megjelent a Magyar7 2025/19.számában.
