„A farkasokkal együtt kell üvölteni” – 200 éve halt meg Joseph Fouché
A Nagy Francia Forradalomként elhíresült eseménysorozat és annak paradox eredményeként létrejött Francia Császárság sok érdekes és különös figurát hozott rövidebb-hosszabb időre „helyzetbe”, legtöbbjük gyors felemelkedését azonban legalább olyan gyors bukás is követte. Persze akadtak sikeres túlélők, akik elsősorban jellemtelenségüknek és ravaszságuknak köszönhetően megmentették a bőrüket vagy árulások sorozatát elkövetve nemhogy elkerülték a bukást, de még feljebb is léptek a politikai és a társadalmi ranglétrán. Az iskolai történelemkönyvekben két ilyen személy nevével minden esetben találkozhatunk. Az egyik Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754–1838), aki püspök, külügyminiszter, miniszterelnök és Napóleon jóvoltából herceg is volt, a másik a 200 éve elhunyt Joseph Fouché rendőrminiszter, akiről a továbbiakban bővebben is szó lesz.
Egy hajóskapitány családjában született Le Pellerinben 1759. május 21-én. Ez ma egy 5000 lakosú település az Atlanti-óceán partjától néhány kilométerre Nantes közelében. Apja a fiát is hajósnak szánta, ő azonban sokkal eszesebb volt annál, hogy ilyen sok fizikai megpróbáltatással járó foglalkozást válasszon, ráadásul hajlamos volt a tengeri betegségre is, ezért inkább egy papi szemináriumba küldték, ahol önfegyelmet és türelmes megfigyelést sajátított el, emellett képes volt logikusan összerakni az összefüggéseket és előbbre látni a többieknél. Pappá végül nem szentelték fel, ehelyett 1782-től különböző városok iskoláiban természettudományokat, logikát, fizikát és más tárgyakat oktatott. 1788-ban találkozott először Maxmillien de Robespierre (1758–1794) ügyvéddel, aki később a Francia Köztársaság egyik legvéresebb kezű vezetője volt.
Az 1789-es forradalmi események hírére Nantes-ban telepedett le, kilépett a papi rendből is és belevetette magát a politikába. 1792-ben a Nemzetgyűlés (Konvent) tagjává választották és ettől kezdve úgy intézte ügyeit, hogy mindig az éppen legerősebb csoportosuláshoz tartozzon. Később ő mondta, hogy „a farkasokkal együtt kell üvölteni”, még akkor is, ha nem tartozunk közéjük. Fouché nem volt jó szónok, szívesebben dolgozott a háttérben, így többnyire láthatatlan maradt, miközben sok szálat tartott a kezében. 1793. január 17-én egyike volt azoknak, akik lelkiismeretfurdalás nélkül XVI. Lajos kivégzésére szavaztak, amit a királypártiak nem felejtettek el és már Napóleon bukása után fel is hánytorgatták neki. De ez több mint húsz évvel későbbi történet, a közbeeső időben Fouché a buktatókat ügyesen elkerülve sikeresen haladt előre a pályáján.
1794 tavaszán nem sokon múlt, hogy Robespierre kivégeztesse, de valamiért a halálos ítélet végrehajtását későbbre halasztotta, és ez megmentette Fouché életét, ugyanis sokan meggyűlölték a véreskezű „megvesztegethetetlent” és 1794. július 28-án őt nyakazták le. (Erre emlékezve szokás azóta is mondogatni, hogy a forradalom felfalja a gyermekeit.)
Ezt követően alakult meg az első Direktórium, amely 1795 augusztusában új alkotmányt fogadott el, ebben visszatértek egy mérsékeltebb elveken alapuló törvényhozáshoz. Mindezt egy népszavazás is megerősítette. Fouchét ebben az időben ismét az a veszély fenyegette, hogy korábbi ügyei miatt elítélik, ráadásul az „őskommunista” újságíró, François Noël Babeuf (1760–1797) lapjába cikkeket írt, ezért inkább eltűnt a színről. Babeuf-öt később letartóztatták és kivégezték. A Direktórium ellen azonban jobbról és balról is összeesküvéseket szerveztek, és 1797. szeptember 4-én megbuktatták a testület addigi vezetőjét, Lazar Carnot-t (1753–1823) és Fouché szövetségese, Paul Barras (1755–1829) került a helyére. Fouché, aki az államcsínyben maga is aktív szerepet vállalt és Barrasnak köszönhetően hadiszállítóként komoly bevételre tett szert, a puccsban való részévteléért hálából 1798-ban nagyköveti tisztséget kapott a Ciszalpin Köztársaságban, amely tulajdonképpen a francia csapatok által életre hívott államalakulat volt Észak-Itáliában, Milánó központtal. Ez a diplomáciai szolgálat azonban csupán néhány napig tartott, mert egy tábornokkal összefogva meg akarta dönteni az ottani alkotmányos kormányzatot, így visszahívták. Ezután egy ideig „parkolópályán” volt, majd néhány hónapig Hágában volt nagykövet.
1799. július 20-án rendőrminiszterré nevezték ki és ebben a minőségében az ismét szervezkedő jakobinusokat és a kormányzatot bíráló újságjaikat üldözte. Ezekben a zűrzavaros hónapokban ő volt Franciaország egyik legnagyobb hatalmú embere. Napóleon ekkoriban Egyiptomban volt egy több mint 50 ezer főt számláló sereg élén, és erre az expedícióra száznál is több tudós, mérnök, orvos is elkísérte, akik a régi Egyiptom régészeti feltárására, növény- és állatvilágának, geológiai és földrajzi viszonyainak tanulmányozására vállalkoztak. Tulajdonképpen ennek köszönhetően született meg az egyiptológia. Napóleont azonban elsősorban az ország elfoglalása és a Közel-Kelet ellenőrzése motiválta, amit azonban az angol hadiflotta az Oszmán Birodalommal összefogva sikeresen blokkolt és a francia csapatok csapdába kerültek, a hadiflotta pedig gyakorlatilag megsemmisült.
A fővezér még időben hajóra szállt és magára hagyta embereit, de nemcsak az elkerülhetetlen vereséget látva, hanem mert Franciaországban úgy alakult a helyzet, hogy egy erős kezű embernek kellett rendet teremtenie. Ebben az igyekezetében Fouché rendőrminiszter nagyban segítette, ezért az időközben első konzullá avanzsált tábornok megtartotta tisztségében, amit azzal hálált meg, hogy lecsapott a lázadókra, sőt 1800 karácsonyán egy Napóleon elleni merényletet is megakadályozott. Ekkoriban építette ki azt a széleskörű besúgói hálózatot, amely révén nélkülözhetetlenné vált Napóleon számára, annak ellenére, hogy az első konzult idegesítette Fouché befolyása és köztársaság pártisága is, mert ekkor már a császári címről álmodozott. Mivel nem akarta őt leváltani, 1802-ben inkább megszüntette a rendőrminisztériumot, az ott összegyűlt tartalék felét – 1,2 millió frankot – pedig nagyvonalúan átengedte neki.
Két évvel később azonban a minisztériumot újra szervezték és ismét Fouché lett a vezetője. 1804 decemberében Napóleon császárrá koronáztatta magát, 1808-ban grófi, 1809-ben hercegi címet adományozott rendőrminiszterének. Fouchét azonban ez nem hatotta meg túlságosan. Nem volt híve a folytonos háborúskodásnak és ellenezte Napóleon házasságát Mária Lujza osztrák hercegnővel is. Titokban a francia emigránsokkal és az angolokkal is tárgyalásokat folytatott, erről azonban a császár is tudomást szerzett, így a rendőrminiszternek 1810. június 3-án távoznia kellett a posztjáról, de előbb még elégette a fontos dokumentumokat, így nehezítve meg utódja munkáját, majd gyorsan Toszkánába menekült. Később visszatérhetett Párizsba, sőt a kudarcba fulladt oroszországi hadjáratot követően (amelyet ellenzett és erre a császárt is figyelmeztette) 1813-ban Laibachba (Ljubljana) küldték, zsebében az Illír tartományok főkormányzói kinevezésével. Néhány hónap múlva az osztrák csapatok elfoglalták a területet, Fouché pedig nagykövet lett Nápolyban, amelynek Napóleon sógora, Murat tábornok volt a királya, de éppen elárulni készült a császárt, akinek a lipcsei csatát követően reménytelenné vált a helyzete. Fouché is Napóleon ellen intrikált és kereste a kapcsolatot a hatalomba visszatérni igyekvő Bourbonokkal, elsősorban a leendő XVIII. Lajos királlyal, a kivégzett XVI. Lajos öccsével.
1816 januárjában egy királyi rendelet értelmében száműzték mindazokat, akiknek valamilyen szerepük volt a királygyilkosságban. Fouché Ausztriába menekült, Metternich herceg engedélyezte számára, hogy Prágában, majd Linzben telepedjen le. Később az enyhébb éghajlatú Triesztbe költözött, az Adriai-tenger partjára. Itt állította össze emlékiratait, de egyúttal egy hatalmas kötegnyi iratot is megsemmisített, amelyek az ő viselt dolgairól tanúskodtak. Triesztben érte a halál 1820. december 26-án.
Joseph Fouché életét számos regényben, monográfiában feldolgozták, filmeket is forgattak róla. Ellentmondásos egyénisége, az általa létrehozott titkosszolgálat meglepő módon a szovjet NKDV számára is modellként szolgált. A Trockijt és híveit külföldön is életre-halálra üldöző szovjet kémek és ügynökök mintha csak tőle tanulták volna a mesterséget, de Fouché módszereit az 1945 utáni kommunista titkos rendőrségek is „előszeretettel” alkalmazták. Időnként pedig ők is elárulták megbízóikat és feletteseiket, titkaikat pedig általában magukkal vitték a sírba.
