A farkasember – ősrégi legenda, betegség vagy rémtörténet?
A történelmi feljegyzések bizonysága szerint a farkasember háromezer évvel ezelőtt is ismert volt, de feltételezhető, hogy ennél korábbi időktől kíséri az emberiséget. A leginkább mitológiai lényként számon tartott alakváltóhoz – a horrorfilmek főszereplőjéhez – sok rejtély kötődik. Az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés talán éppen az, hogy vajon mivel magyarázható a farkasember alakjának a feltűnése az egymással semmilyen kapcsolatban nem lévő civilizációkban.
A történelmi feljegyzések, legendáriumok és más kapcsolódó irodalmi művek a farkasember, vagy más nevén, a vérfarkas három – alapjaiban eltérő – alakját írják le. A legrégebbi leírások szerint a farkasember alakjának megjelenése részben a sámánizmushoz, illetve az ember és az állat ősi, misztikus kapcsolatához vezethető vissza. Ennek alapja, hogy az ember milyen állati tulajdonságokat vélt vagy akart felfedezni önmagában. Ha ebből indulunk ki, az ember farkassá alakulása alapvetően egy akart átváltozást feltételez, amelyet különböző eszközökkel – mágikus kenőcsökkel, állatbőr felöltésével és más módokon – lehetett elérni.
A farkasember ilyen alakja szinte az összes európai nemzet folklórjában megjelenik. Az egyik legkorábbi ismert leírás a görög történetírótól, Hérodotosztól származik, aki a mai Ukrajna területén egykoron élt neuri törzs tagjaival kapcsolatban ír ilyen alakváltásról. A „lükanthroposz” alakja a görög mitológiában is többszörösen visszatérő jelenség. Ugyanakkor a farkasember a szláv, a germán és a skandináv mitológiának is ősi alakja, utóbbiban a Volsunga szágában is megjelenik, ahol a farkasok lelkét felidéző és azok erejével küzdő harcosok formájában említik.
A farkasember harmadik formája már az újkorban került leírásra, és az előző szemléletektől eltérően már nem testi értelemben vett átváltozásról ír, hanem egyfajta mágikus kivetítésként fogalmazza meg az ember farkassá változását.
A skizofrénia diagnózisával összefüggésbe hozható pszichológiai abnormalitás, a lycantrópia olyan tudatállapot, amelynek érintettjei abban a meggyőződésben élnek, hogy képesek valamilyen állattá változni és hajlamosak úgy is viselkedni. Ehhez a kóros állapothoz gyakran társulnak más, veleszületett diagnózisok, például a hypertrichosi, az arc és a felsőtest extrém szőrzete, illetve a prophyria, ami a vér pigmentanyagával összefüggő napfényérzékenység. Bár ezt a diagnózist leginkább csak az elmúlt másfélszáz évben írták le, feltételezhető, hogy korábban is jelen volt, így akár sok – vérfarkas perekben ártatlanul elítélt – ember halálához vezethetett.
A farkasember kulturális kivetítésének jelenkori példái nem igényelnek különösebb leírást, hiszen gyakori szereplője a horrorfilmeknek. A téma európai kulturális beágyazottságáról sokkal többet elárul a tény, hogy a jelenség az egyik legismertebb, a Piroska és a farkas mesében is megjelenik. A történetet olvasva nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy a nagymamája helyett az ágyban farkast találó Piroska levonja a következtetést: a nagymamát nem fogyasztotta el a farkas, hanem ő maga változott azzá.
A farkasember alakja más civilizációkban is megjelenik. A teljesség igénye nélkül említsük csak meg „Wendigot” az algonkin indiánok vérfarkasát, vagy a navajók által „bőrváltoztatóként” leírt yenaldoshikat, akiket az anaszázikkal, a mai Mexikó és Arizóna területén élt és rejtélyes módon 1200 körül eltűnő indián civilizációval is összekapcsolnak.
