A Duna még mindig tele van titkokkal
RNDr. Peter Áč PhD nyolcvanesztendős, ungvári születésű, de miután Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, családjával Csehszlovákiába költözött. 1965-ben diplomázott a pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karán. Biológusként az állatok viselkedéstanára szakosodott, majd oktatta is az etológiát.
A Virológiai Intézet munkatársaként a rikettsia nevű kórokozó kutatásával, illetve az általa kiváltott Q-láz természeti gócainak lokalizálásával foglalkozott. Később a vízi élővilág – elsősorban a halak – biológiáját tanulmányozta, katalogizálta a fajokat. Szenvedélyes búvárként és természetfotósként részese volt a Zuzana nevű hajó Föld körüli expedíciójának csendes-óceáni szakaszán.
Peter Áč életre szóló szívügye azonban a Duna és annak élővilága, amelyről nyolc kötete jelent meg.
Archívumában több tízezer fotó és videófelvétel található, amelyek nemzetközi kiállításokon és kalendáriumok lapjain is megjelentek. Életútjáról, élményeiről szóló vallomását Mészáros Péter jegyezte le.
Édesapám szenvedélyes horgász volt. Gyakran kísértem a Dunához. A vízzel, mint közeggel állandó kapcsolatban voltam a pozsonyi téglamezei uszodában is.
Egy alkalommal, barátom kölcsönadta úszószemüvegét, de a felszín alatt nem láttam tisztán – csupán a nap sugarai táncoltak delejesen. Ez azonban elég inspiráció volt ahhoz, hogy magam készítsek olyat, amely hatékonyabban működik. Következő lépésben, gumibelsőből csináltam búvármaszkot. 1959-ben, Jacques-Yves Cousteau kiadta a Csend Világa című könyvét, amit egyetlen szuszra kiolvastam.
Később döntő hatással voltak rám Hans Hass filmjei, illetve Cousteau munkájának vászonra vitt változata. Ezek szó szerint meghatározták a jövőmet.
Igaz, abban az időben még szinte semmit sem tudtunk a búvárkodásról. Némi kézügyességgel, hozzáférhető anyagokból néhány társammal magunk készítettünk felszerelést: légző pipát, békatalpakat…
A kiegészítő felszerelésünk ólomkockából és bőrtokba erősített konyhakésből állt. Persze, úszni ezekkel alig lehetett – a merülés mámora mégis kárpótolt bennünket!
Néhány megszállott barátommal minden „pocsolyában” merültünk, amelyben csak egy kicsit is látni lehetett. Addig voltunk lenn, míg a hideg már elviselhetetlenné vált. Ez lett a legnagyobb problémánk: az alacsony hőmérséklet. Nem segített rajta a testünkre kent zsír – a rettentően szúrós gyapjú alsó is alig. Mivel engedély nélkül búvárkodtunk, előfordult, hogy dideregve menekültünk a part menti vadasban a felbukkanó határőrök elől. A filmes Hass azt mondta: „Nem a cápa a búvár legnagyobb ellensége, hanem a fagy!” Ezt szó szerint bőrünkön tapasztalva, újabb kísérletezés következett. Gumi és ragasztó felhasználásával, ismét csak házi készítésű neoprén ruhát sikerült összekontárkodnunk – meglepően hatékony volt!
A fényképezés iránti érdeklődésem kezdete összefügg a búvárkodással. Többedmagammal azért vágtunk bele, hogy víz alatti élményeinket megörökíthessük. Annak ellenére, hogy a műszaki körülmények ismét csak mostohák voltak, nagyon jó eredményeket értünk el. Eltelt egy idő, és a fényképezés már szakmai és tudományos munkánk részévé vált. Létrehoztuk a Víz Alatti Kutatók Társaságát, amelyhez nemcsak biológusok csatlakoztak, hanem medikusok és geológusok is. Rajtuk kívül műszaki szakemberek is, akik lehetővé tették, hogy egyre magasabb színvonalú technikával dolgozzunk. Csoportunk filozófiája az volt, hogy a búvárkodás nem öncél, hanem eszköz az ismeretszerzésre! Eredményeink közé tartozik például a legendás csicsói Duna-ág, a Lion biomasszájának első vizuális dokumentációja, vagy bizonyos halfajok szaporodásáról készült tanulmányok elkészítése. Isztria partjainál, Rovinj városának közelében, több éven át térképeztük a tengerfenéken fellelhető lehetséges nyersanyagforrásokat.
A Tátra kristályos vizei mindig elvarázsoltak. 1962 és 1963 között, a Poprádi és a Nagy-Hincó tavak halvilágának elterjedési zónáit tanulmányoztam. Ennek kapcsán kerültem először kapcsolatba Cousteauval, akitől a tengerszint feletti vizekben merülők számára feltüntetett dekompressziós idők táblázatát kaptam. Admira 16 kamerával dolgoztunk, amit gumiból készült termofóliában működtettünk. Ennek hátránya sajnos az volt, hogy bizonyos mélységben a nyomás miatt az exponáló gomb állandóan bekapcsolva maradt.
Furcsán hangzik, de megtapasztaltam, az esernyőnek a víz alatt is haszna van: ha a levegőbuborékokat belefújjuk, felvonóként működik!
A tengerrel az Adrián ismerkedtem meg. Mijet, Lastovo, Kornaty, Hvar szigetei – ezek partjainál búvárkodtunk. Az élővilág elképesztően gazdag volt, a fenék homokjából mindenütt amforák kandikáltak… A Pelješac félsziget északi partja mellett, 40 méteres mélységben találtuk meg az S-57 német torpedónaszádot, amelyet 1944-ben saját legénysége süllyesztett el javíthatatlan sérülései miatt. 1964-ben, szőlő- és fügeültetvényekben kempingeztünk.
A trópusokkal 1970-ben kerültem kapcsolatba. Havannában adtam elő a CMAS (Víz Alatti Tevékenységek Világszövetsége) egyik szimpóziumán – témám a halak téli hibernációja volt. 1996-ban én képviseltem Szlovákiát a víz alatti fotózás világbajnokságán, amelyre Ménorcán került sor. A dobogót ugyan nem értem el, de tisztességesen helytálltam. 1998-ban, a volt keleti blokkból én voltam az egyetlen, aki hivatalosan is a CMAS víz alatti fényképezés instruktora lettem. Még ebben az esztendőben Norvégiában versenyeztem – ez alkalommal, makro-kategóriában a negyedik helyen végeztem.
A rendszerváltás után megnyílt a világ, és lehetőségem adódott arra, hogy a világ szinte minden vizében merülhessek. Dél-Afrika, Mozambik, Costa Rica, Fiji, Kuba – Európa minden tengere… Minden régiónak megvannak a sajátosságai. Érdekes módon azt tapasztaltam, hogy a táplálékban gazdag jeges vizek flórája és faunája időnként gazdagabb, mint a forró éghajlatúaké.
Először is a víznek nagyjából átlátszónak kell lennie, ismerni kell a fényképezendő lény biológiáját, szokásait, fellelhetőségét. Ezek azonban nem sokat érnek megfelelő fotós- és búvárfelszerelés nélkül. Minden egyes merülés kaland, meglepetés. Kihívások sorozata is: felhajtóerő, hideg, kényelmetlenség, az idő is másként múlik. A sikerhez természetesen tudásra és tapasztalatra van szükség, meg nagyon sok szerencsére és türelemre.
Ha az ember türelmes és kivárja, sokkal nagyobb meglepetésekkel szolgál a természet, mint amire számít. Nem érdemes a dolgokba belekontárkodni. Mivel a Duna partján, Bodakon élek, az egyetlen apró csalás, amit megengedek magamnak, hogy a házamnál „vendégül látom” az állatokat. Így néha elég, ha kamerával a kezemben beállok az ablakba, és megvárom a visszatérő gémet, vagy a parton sertepertélő hódot.
Szívem szerelme a Duna és az ahhoz kapcsolódó régió. Gyermekkoromtól itt élek. Az elmúlt évtizedek alatt szerencsém volt látni az igazi, vad Dunát, a területet uraló őserőt.
Az elejétől követtem a vízerőmű építését, tanúja voltam az azt kísérő változásoknak, a természet degradációjának. Aggódva figyelem az egyes fajták és fajok alkalmazkodási stratégiáját, a biomassza változását. Azzal, hogy egyes ágak elvesztették kapcsolatukat a folyóval, mozgásuk lelassult, a halállomány megcsappant. Veszteséget szenvedtünk el például a fogas, az aranykárász és az igazi dunai ponty mennyiségében. Megjelent viszont az ezüstkárász, és egészen jól boldogul a harcsa, valamint a folyami ponty.
Gyakran bukkanni amúrra is. Hosszú idő után visszatért a hód, a mesterséges beavatkozásoknak köszönhetően azonban csökkent a madárállomány. A természet szempontjából Magyarország a szerencsésebb utat választott azzal, hogy visszalépett az erőmű megépítésétől. Ettől függetlenül a határon túli élővilág sem „úszta meg” károsodás nélkül.
Ma is merülök. Az utóbbi időben a fotózás helyett a filmezést helyezem előtérbe. Utazásokat már nem tervezek, a tengerek és óceánok világa már túl színes és szédítő számomra. Egy ideje már nemcsak kutatók vizsgálják azokat, hanem turisták és amatőr búvárok is. Maradok a Dunánál, a Dunában. Itt még mindig tömérdek felfedeznivaló van, folyamunk a maga módján van olyan gazdag, mint bármelyik más víz alatti élettér!
Megjelent a Magyar7 hetilap 11. számában.