A Duna és a Dráva közé zárt Baranya
Csak úgy cikáznak a gondolatok a kiskőszegi löszteraszon, a második világháborús emlékmű árnyékában. A jugoszláv és a szovjet hadsereg 1944 novemberében a Duna bácskai oldalán már csak arra várt, hogy átkeljen a folyón, és meginduljon a Dunántúl felé.
Senki nem gondolta volna, hogy éppen itt, Kiskőszegnél próbálják majd áttörni a frontot, hisz a drávaközi oldalon erős német–magyar állások voltak, illetve a Dunát itt széles mocsarak kísérték.
Az emlékmű oldalában álló domborművek segítenek elképzelni a vérfürdőt: a lehetetlen küldetésnek ígérkező áttörés végül az emberélettel könnyen sáfárkodó, sokszoros túlerőben lévő Vörös Hadsereg számára sikeres volt, 1944. november 19-én a Magyarországhoz tartozó baranyai háromszög ismét jugoszláv kézre került. A csata 30. évfordulójára készült el a Drávaközt és Bácskát összekötő híd, amely most éppen kihaltan nézegeti magát a Duna vizében. Közepén horvát rendőrautók állják el az utat az Ázsiából érkező tömegek elől.
Pár napja még százasával jöttek itt a bevándorlók, hogy aztán végigtereljék őket Vörösmarton és Csúzán, nem kis riadalmat okozva az efféle jeleneteket még nem látott drávaközi magyarságban. A határokat azóta lezárták, a borút menti falvak lakói is magukhoz tértek a sokk után, és büszkén mutatják meg a Báni-hegy oldalába épült borospincéiket, présházaikat. Különösen Vörösmart két szurdoka, a Katolikus- és a Református-szurdok bővelkedik hangulatos pincékben. Utóbbiban még többségében vannak a magyar kézben lévő pincék, ám a katolikus völgyben már egyre több horvát vesz pincét azoktól a magyaroktól, akik belefáradtak az uniós szabályok és a technikai újítások követésébe.
Azt mondják, Horvátországban az utolsó népszámláláson 14 ezer ember vallotta magát magyarnak, akik többsége itt él a Drávaközben, vagy ahogyan itt mondják, Baranyában. A horvátok által is Baranyának nevezett régióra használatos a Drávazug és a Drávaszög kifejezés is. Az év minden szakában érdemes ide látogatni, mi mégis a szeptembert választottuk, ugyanis ekkor rendezik a híres kopácsi halásznapokat, mely a drávaközi magyarság egyik legnagyobb rendezvénye. Mielőtt beköszöntünk volna Kopácsra, azért végigjártuk a jelentősebb magyar településeket. Újbezdánban kezdtünk, amelyet horvát falvak ölelnek körbe, és amelyet a bácskai Bezdánból érkező kubikusok alapítottak.
Az egykori vizenyős területre védőtöltést építeni jártak át a derék bácskaiak, ám 1864-re megunták a gyalogos ingázást, és engedélyt kaptak a letelepedésre. 1992-ben a bevonuló szerbek nemcsak a templomot rombolták le, hanem több embert is megöltek. A hazatérők újjáépítették a települést, amelynek közepén turulmadár hirdeti a falu hovatartozását. A szomszédos Pélmonostor Magyar Házzal is dicsekedhet, ám a környék legnagyobb városában sok magyar nem él. Pélmonostor éppen a közeli Baranyabán zsugoriságának köszönheti fejlődését, hisz eredetileg Baranyabánban épült volna meg a vasúti csomópont a XIX. századi nagy vasútfejlesztések keretében, ám a föld értékét féltő sváb gazdák ebbe nem mentek bele, így Pélmonostor lett Dél-Baranya „fővárosa”. A megye egykori névadója, Baranyavár is itt fekszik a Báni-hegy északi oldalán, de várat már felesleges erre keresni. A hegy déli oldalán olyan jól csengő települések jelentik a magyar életet, mint Hercegszőllős, Dárda, Laskó, Bellye, Várdaróc – hogy csak néhányat említsünk. Kastélyaik, templomaik, természeti környezetük sajátos hangulatot adnak a tájnak.
És akkor Kopács. A falu határában húzódó Kopácsi-rét Európa egyik legjelentősebb vizes élőhelye. A Duna a belé torkolló Drávát nem tudja teljes egészében befogadni, így hatalmas terület áll víz alatt az év nagy részében. A Duna deltája után ez a 23 000 hektáros terület a második legjelentősebb ívóhely a folyón. A halbőség mellett rendkívül gazdag a madárvilág, amelynek legfontosabb képviselői a réti sasok, a fekete gólyák, és a csillapíthatatlan étvágyú kormoránok. A természetvédelmi területnek nyilvánított ártéri erdőt kirándulóhajókkal is be lehet járni, illetve európai szintű tanösvények vezetnek be a legszebb helyekre.
A kopácsi halásznapok sem csak a halászléről és a csíptetett pontyról szólnak. A kétnapos esemény egyben a horvátországi magyar hagyományőrzők seregszemléje is. Sokszor éri az a vád a helyi magyarságot, hogy csak eltáncolják magyarságukat, és valóban szomorú volt hallgatni, ahogyan a színpadról lelépve horvátra váltanak az imént még magyar népviseletben táncoló fiúk és lányok. Az is keserű tapasztalás volt, hogy az éjszakába érve az öregek asztaltársasága magyar nótákra mulatott, míg a fiatalok már horvátul daloltak, de hát ne legyünk telhetetlenek… Ismerve az elmúlt évtizedek történéseit, örüljünk, hogy a drávaszögi magyarság jó részének még mindig inkább a pécsi dóm jellegzetes sziluettje jelenti az igazodási pontot, és nem az eszéki székesegyház vörös tornya.
