A Csendes-óceántól, a zsivajgó Kiscsőszig (II.)
A nyár igazi különlegessége volt a kiscsőszi Minden Magyarok Tánctábora. A Kárpát-medencéből, valamint a diaszpórából is meghívtak vendégeket, hogy együtt éljék át a magyar kultúra, az ének és a tánc szeretetét. A legmesszebbről, a kanadai Vancouverből érkezett Molnár József és felesége Sieglinde. A velük készült beszélgetést 46. számunkban olvashatták. Most vejükkel, Bodó András Tihamérral és feleségével, Bodó Izabellával folytatjuk a beszélgetést kinti életükről és kiscsőszi napjaikról.
Bodó András Tihamér Csíkszeredában született, 2009-ig Tusnádfürdőn élt, majd Kanadába költözött. A néptánc alapelemeivel már egész kicsi korában, az óvodában megismerkedett.
– Javarészt székely táncokat tanultunk. Később sem szakadtam el a népi kultúrától, Tusnádfürdőn a Gyöngyvirág Néptáncegyüttesben táncoltam, ahol színvonalas munka folyt és összetartó volt a közösség. A Hargita Székely Népi Együttesből hívtak oktatókat. Számos tehetségkutató versenyen vettünk részt, amiket meg is nyertünk, a Román Televízió magyar adásában is rendszeresen szerepeltünk. Később a Hargita Együttesben folytattam, itt már hivatásos táncosként dolgozhattam. 2009-ben egy falubeli ismerős hívására költöztem bátyámmal Calgaryba, és kőművesként dolgoztam.
A calgaryi tánccsoporthoz való tartozás jelentett számomra némi gyógyírt, viszont ottlétemet beárnyékolta, hogy az együttesben nemigen beszéltek magyarul, s én kezdetben nem beszéltem angolul. Vancouverben ellenben már teljesen otthon éreztem magam, mindenki magyarul beszélt, s egyaránt ismertük a táncokat és az énekeket.
Bodó Izabella kicsi korától táncol, szüleinek köszönhetően a magyar népi kultúra vette körül. Ahogy fogalmaz, hathónapos kora óta, immár huszonhat éve minden nyugat-kanadai néptáncfesztiválon részt vett.
– Amikor édesapám bőgőzött, én az igazak álmát aludtam a robusztus hangszer előterében. Első babaként az együttesben mindenki kényeztetett, mindenkivel jól elvoltam, s alighogy felcseperedtem, már táncoltam és énekeltem.
A szülők példája nyomán egyértelmű volt, hogy én is folytatom a táncos hagyományokat. Hatévesen a Csárdás gyermekcsoportban kezdtem, tizenhárom éves koromig itt tevékenykedtem. Ezután a Forrás Tánccsoportban folytattam, immár a felnőttek között. Felvételem nem volt egyértelmű – mivel általában tizenhat évesen lehetett bekerülni a nagykorúak közé –, szavazással döntöttek a sorsomról. Egyébként a táncosok életkora igen széles skálán mozog: tizennyolc évestől hatvanévesig terjed. Megháláltam, hogy befogadtak, tizennégy évesen már a „Csárdás gyerekeket” oktathattam, és most már férjemmel tanítjuk őket. Kétévente hazajártunk Magyarországra, és édesapám vajdasági szülőfalujába.
– A nemzeti összetartozás éve, 2020 adta számára az ötletet, hogy egész Kanadából, minden tánccsoportból a két-három legügyesebb párt összeválogassa, s a trianoni megemlékezésen egyórás műsorral léphessenek színpadra. Mi is benne voltunk a „válogatottban”, méregettük egymást, összenéztünk, összekacsintottunk, majd véget nem érő beszélgetések következtek. Ezután egy fáradságos, de emlékezetes időszakot éltünk át: kéthetente, felváltva mentünk egymáshoz. Ne feledjük, mintegy ezer kilométerre laktunk egymástól. Egy évig tartott ez, majd eldöntöttük, hogy a Csendes-óceán partján kezdjük közös életünket, immár családként.
– tette hozzá Izabella.
A család két generációja érkezett Kiscsőszre, s később Erdélybe is ellátogattak, András családjához.
– Gyakran gondolkodunk, mi is köti össze a nemzedékeket. A szeretetet említhetjük elsőként, emellett az azonos kulturális örökség. Ha nem szól otthon a mindennapokban háttérként a népzene, ha nem nevelnek féltő gonddal a szüleid, ha nem beszélnek anyanyelveden otthon, a felmenők mulasztásának kizárólag te lehetsz a vesztese. Hosszú fáradságos autóutazáson négyen dalolunk a kocsiban, s ez már eleve megadja az utazás jó hangulatát.
Nagy tapintattal közeledhetünk hozzájuk: oda kell figyelnünk, hogy meg se bántsuk őket, ugyanakkor keményebb követelményeinknek is megfeleljenek. Általában magyarul szólunk hozzájuk, s azokat az általános emberi értékeket próbáljuk átadni, amit mi is örökül kaptunk, az idősebbek tiszteletét, az olyan alapvető udvariassági szabályok betartását, mint a köszönés és a tanácsok megszívlelését. Többük vegyes házasságban született, így nem evidens számukra a magyar kultúra: erre a tánc és a zene szeretetén keresztül lehet indirekt módon rávezetni őket. Ebben segítenek a tánctáborok, hiszen a nomád élet, a hangulat megérinti őket.
Már ide tartva a vonaton beszívtuk a Dunántúl levegőjét, csodáltuk a táj szépségét, s türelmetlenül vártuk a találkozót. Ez a falu megadja az elkövetkező hét hangulatát. Fürödhetünk a mocsaras tóban, a paraszti kultúra tárgyait foghatjuk a kezünkbe, az étkezéseknél a sorban állás sem terhes, hiszen a várakozáskor is kötetlenül beszélgethetünk a másikkal. Amikor ide jövünk, akkor az itt átéltek további erőt adnak, s meggyőznek arról, hogy jó úton járunk – zárja beszélgetésünket Izabella és András.
Kovács Gábor táncoktatótól sokat tanulnak, a jó fogásokat, módszereket aztán Kanadában használhatják. A velük érkezett fiatal táncosok is szép lassan feloldódnak, ismerkednek, mert a közeg bátorító, emellett az élő zenével is szorosabb kapcsolatba kerülnek, amire otthon csak nagyon ritkán adatik meg a lehetőség. Ittlétük jelzésértékű, hiszen látszólag távol élnek egymástól a Minden Magyarok Tánctáborának résztvevői, de a közös kultúra szeretete feloldja a messzeséget.
Megjelent a Magyar7 2024/48. számában.
