A csalafinta gomba
Batthyány Boldizsár (1542–1590) humanista műveltségű, több idegen nyelvet beszélő, az egyik legnagyobb könyvtárral rendelkező nyugat-magyarországi főúr volt, akit húszéves korában Párizsba küldtek, hogy a francia király környezetében „kitanulja” az udvari etikettet és megismerje az államirányítás legmagasabb szintjének mesterfogásait.
Ekkor ismerkedett meg egy flandriai tudós emberrel, Charles de L’Écluse-szel (1526–1609), akit mifelénk inkább Carolus Clusiusként emlegetnek, s aki korának egyik legnagyobb botanikusa volt. 1573-ban II. Miksa császár meghívására Bécsbe jött, és a császári kertek felügyelőjeként 14 éven át a Habsburg Birodalom központjában szorgoskodott.
Batthyányt is több alkalommal meglátogatta németújvári kastélyában, és az ő révén számos kiváló magyar értelmiségivel is barátságba került. „Hálából”, hogy ilyen szíves fogadtatásra talált, alaposan felkutatta Nyugat-Magyarország és kivált Pozsony környékének a növényvilágát, és elsőként írta le az itt előforduló gombákat is. Ezzel tulajdonképpen lefektette a magyar mikológia alapjait.
Batthyány Boldizsár protestáns volt, udvari papja, Beythe István (1532–1612) később a magyarországi kálvinisták püspöke lett. Ő is tudós ember volt, sőt a botanikában különösen járatos, ezért aligha meglepő, hogy amikor Clusius Németújvárba látogatott, ő volt az, aki a magyarországi flóra leírására buzdította. Beythe átadott neki egy magyar növényneveket tartalmazó jegyzéket is, így Clusiusnak a magyar növényritkaságokat bemutató, 1584-ben kiadott könyvében ezek is helyet kaptak. Később, már tíz évvel Batthyány halála után, 1601-ben jelent meg a korábbi munkáit is tartalmazó, de számos új növényfaj leírásával kiegészített műve (Rariorum plantarum historia), és itt részletesebben is foglalkozik az ehető és a mérges gombákkal is.
Hogy a gombákra is odafigyelt, abban valószínűleg szerepe lehetett annak az esetnek is, amely Németújvárott történt a Batthyány-kastélyban.
Clusius tiszteletére nagy vendégséget tartottak, ahol sok jeles uraság megjelent. Az ilyenkor szokásos sokfogásos ebédnek is megadták a módját. Már a leves elkápráztatta aranysárga színével a becses tudós vendéget, aki szentül meg volt győződve róla, hogy az akkor sem olcsó sáfránytól olyan.
Később maga így számolt be felsüléséről: „Milyen aranyszínűre festette meg ezt a levest a sáfrány!, szóltam oda franciául vendéglátó uramnak, mire ő a többi magyar urakkal hangos nevetésre fakadt, és így szólt: Íme, ez a hírneves tudósember, aki könyvet írt a gombákról is, tehát a legfőbb tudójuk, mégsem tudja, hogy ez a magyar úrigomba jellegzetessége, megfőzve aranyszínűre festi a levesételt. Lám csak, ilyen a világtól elrugaszkodott, a földi valóságot csak a könyvein át ismerő tudósember! Ezen aztán magam is jót nevettem.”
Az úri gomba másik becsületes neve a császárgalóca vagy császárgomba (Amanita caesarea), amelyet már a rómaiak is nagyon kedveltek, sőt kulináris értéke és főleg ritkasága miatt állítólag kizárólag a császárok asztalánál szolgálták fel.
Tény, hogy napjainkban is ritkán találkozni vele. Magyarországon 2013 óta védett, de Németországban és Csehországban is tilos gyűjteni.
Megjelent a Magyar7 2021/21. számában.
