A cél: önmagunk
Vannak emberek, akik nemcsak mesterei egy ősi tudásnak, hanem kapcsok hagyomány és modernitás, múlt és jelen között. Ilyen ember Kassai Lajos. A lovasíjászat számára nem csupán technika vagy hagyomány, hanem egy út önmagunk megismeréséhez és a világhoz való viszonyunk újragondolásához. Íjról, az emberről és arról beszélgettünk, mit jelent igazán létezni.
Gyakran teszem fel ezt a kérdést olyan embereknek, akikről azt gondolom, sokat töprengtek a létezés értelmén: ön hogyan definiálná ezt?
A lovasíjászat harci művészet, én ezen keresztül határozom meg a létezést. A harci művészet pedig a harcos archetípus – a satria – önismereti és személyiségfejlesztő útja. Azt jelenti, hogy a harci gyakorlaton keresztül jutok közelebb önmagamhoz, minden lövéssel egy kicsit. Látjuk a Sixtus-kápolna jelenetét: a teremtő és a teremtmény keze nem ér össze. Ez az élet egyik legnagyobb misztériuma, a gondolat és a cselekedet, a szellem és az anyag viszonya. Az íjászatban ez nagyon konkrétan jelenik meg. Amikor célra tartok, megszületik a gondolat, majd útjára bocsátom a nyilat. A gondolat cselekvéssé válik, és látom az eredményét. Engem az íjászat arra tanított meg, hogy amire gondolok és amit teszek, az legyen a lehető legközelebb egymáshoz. Hiszek abban, hogy a gondolatnak, a szónak és a cselekedetnek azonos hullámhosszon kell lennie.
Volt olyan pillanat az életében, amikor úgy érezte, nem biztos, hogy célba talál? Ha igen, mi billentette vissza?
Az íjászat lényege az az állapot, amikor a gondolat és a cselekvés teljesen egybeesik. Amikor nemcsak remélem, hanem tudom, hogy a nyílvessző célba ér. De ez rendkívül ritka. Amikor viszont megtörténik, amikor megfeszítem az íjat, célra tartok, és biztosan tudom, hogy a vessző be fog találni, majd elengedem, és valóban így történik, azok az életnek olyan pillanatai, amelyekért érdemes ezt az egészet csinálni.
Mit jelent önnek az önismeret? És hogyan kapcsolódik ehhez az önbizalom és az önbecsülés?
Úgy halad a „micsoda”, ha tudja, hogy kicsoda. Azt gondolom, egy ember életében az önismeret az egyik legfontosabb dolog. Én a boldog életnek két alappillérét látom: ha azzal élek, akit szeretek, és abból élek, amit szeretek. Önismeret nélkül azonban egyiket sem találom meg. Ha nem tudom, ki vagyok, hogyan találnám meg a társam? És hogyan választanék pályát? Gyakran felteszik a kérdést, hogy a pénz boldogít-e. Azt mondom, igen, de csak akkor, ha ez a két dolog rendben van. Ha nem, akkor a pénz nem tudja pótolni. Vannak dolgok az életben, amelyeket semmilyen körülmények között nem lehet pénzzel helyettesíteni. A fogyasztói társadalom azt próbálja elhitetni, hogy a tárgyak képesek betölteni ezt az űrt. Ideig-óráig talán elterelik a figyelmünket, de a lényegről, az emberi kapcsolatokról és az élet értelméről nem szólnak.
És hol van az a határ, amikor az önismeret, önszeretet nem csap át önimádatba?
Én nem szeretem azokat a szófordulatokat, hogy „szeressük magunkat”, vagy hogy „győzzük le önmagunkat”. Ezek sokszor jól hangzanak, de a valóság próbáját nem mindig állják ki. Ami igazán fontos: tudni, min tudok változtatni, és azon változtatni is, ha kell. És tudni, min nem tudok változtatni, azt pedig elfogadni. Ehhez viszont elengedhetetlen az önismeret. Fel kell ismerni, hogy képes vagyok-e megváltoztatni az adott élethelyzetet. El kell fogadnom netán? Vagy ki kell lépnem belőle? Én nem hiszek abban, hogy egy hétvégi tanfolyamon csodát lehet tenni. Az önismeret hosszú út, tulajdonképpen egy életen át tart. Most, hogy nyugdíjas lettem, egészen új helyzettel szembesültem. A lélek még menne, csinálná, de a test már nem mindig képes rá. Ha olyan intenzitással edzek vagy dolgozom, mint korábban, napokig tart a regeneráció. Ez egy újfajta beavatás. Meg kell tanulni együtt élni vele. Amit korábban elképzeltem magamnak, azt ma már gyakran „feleznem” kell, hogy másnap egyáltalán fel tudjak kelni.
Hogyan tudja ezt magában lerendezni? Nehéz?
Megmondom őszintén, az én életem ebből a szempontból is elég különös ívet járt be. 1992-ben meghívtak Olaszországba egy bemutatóra, ugyanabban az évben Hollandiába egy bemutatókörútra, és attól kezdve gyakorlatilag folyamatosan úton voltam. Egymást érték a felkérések. Felléptem az angol királyi udvarban, személyi edzője voltam Matt Damonnak, és hosszú éveken keresztül szinte nem volt olyan hétvége, hogy ne utaztam volna valahova. Olyan volt az életem, mint egy vándorcirkuszosé. Ez az állandó mozgás, ez a fajta jelenlét sokáig természetes volt számomra. Nem kérdésként éltem meg, hanem adottságként. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ezek a meghívások alábbhagytak. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. És közben történt valami más, egyre többen kezdtek hívni beszélgetésekre. Előadni, gondolatokat megosztani, kérdésekre válaszolni. Ami ebben számomra érdekes, hogy én soha nem jelentkeztem sehova, nem ajánlkoztam műsorokba, podcastokba. Egyszerűen azt tapasztalom, hogy valamilyen módon most az emberek kíváncsiak lettek arra a gondolati „anyagra”, amit több mint hat évtized alatt összegyűjtöttem. Úgy vagyok az élettel, hogy amit felkínál, azzal megpróbálok élni. Nem erőltetem, nem irányítom mindenáron, hanem reagálok rá. És tulajdonképpen ennyi. Most például számomra kifejezetten nagy öröm, hogy itt lehetek. De ha egy kicsit tágabban nézem, én általában jól éltem az életemet. Nem úgy, hogy minden könnyű volt, hanem úgy, hogy a helyemen voltam benne. Azt szoktam mondani, hogy azzal élek, akit szeretek, és abból élek, amit szeretek. És ha ez a két dolog rendben van, akkor az ember alapvetően jól van. Én így vagyok jól.
A Lovasíjász című filmben azt mondta, hogy akik a völgybe érkeznek tanulni, két csoportra oszthatók: akik az élet nagy kérdéseit keresik, és akik éppen előlük menekülnek. Mik ezek a nagy kérdések?
Ilyen kérdés például az, hogy miért születtünk erre a világra? Vagy az, hogy kik vagyunk valójában? Ezek nem elvont filozófiai kérdések, hanem nagyon is gyakorlati jelentőségűek. Az első és talán legfontosabb lépés az, hogy az ember feltérképezze a saját képességeit. Ez alapvető, mert a vágyainkat ehhez kellene igazítani. Ha ez a kettő nincs összhangban, abból szinte törvényszerűen probléma lesz. Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy ha a vágyainkat elosztjuk a képességeinkkel, és egy nagy számot kapunk, akkor rendben van. A legtöbb csalódás abból fakad, hogy az ember olyasmire vágyik, amire valójában nincs meg a képessége. A vágyai meghaladják a lehetőségeit. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének céljaink, vagy ne akarnánk fejlődni. Hanem azt, hogy tisztában kell lenni azzal, honnan indulunk, és mire vagyunk alkalmasak. Ez az önismeret egyik legfontosabb része. Én ebből a szempontból szerencsés helyzetben voltam. A lovasíjászaton kívül nem nagyon voltak nagy vágyaim. Egy viszonylag szűk körön belül mozogtam. És azt gondolom, hogy a Jóisten felruházott azokkal a tulajdonságokkal, amelyek ahhoz kellettek, hogy ebben a körben kiteljesedhessek. Nem álmodoztam luxusautókról, jachtokról, nem álmodoztam világkörüli utazásokról. Nem voltak olyan vágyaim, amelyek kiléptek volna ebből a körből. Ez persze lehet, hogy kívülről szűknek tűnik, de belülről egy teljes világ. Számomra az is ajándék, hogy most itt ülök önnel és beszélgetünk. És ha felállok ebből a székből, ott van százötven ember, akikkel szóba elegyedhetek. Ezek számomra valódi élmények. Én jól érzem magam ebben az életben.
Soha nem érezte tehernek? Nem vállalta túl magát?
Minden embernek van egy saját tempója, egy saját fordulatszáma. Nem az visel meg bennünket, ha gyorsabban élünk, hanem az, ha nem a saját ritmusunkban élünk. Az is megterhelő, ha valakit arra kényszerítenek, hogy lassabb legyen, mint amilyen valójában. De az is, ha túlpörgeti magát, és olyan tempót diktál, ami már nem fenntartható. Én talán az átlagnál egy kicsit magasabb fordulatszámon működöm, s ha ennél lassabb tempóra kellene váltanom, nem találnám benne a helyemet. Ha pedig még tovább gyorsítanék, valószínűleg belefáradnék, vagy egyszerűen tönkretenne. Így viszont megvan az egyensúly. Megteszem, amit lehet, és abban a tempóban, ami nekem való.
Ha már a tempót említi, egy interjúban azt mondta, nem a modernitással van baj, hanem annak sebességével. Mit ért ez alatt?
Ez valójában egy nagyon egyszerűen megfogható jelenség. Ha megnézzük a történelmet, Mózes és Jézus között körülbelül 1700 év telt el, és ez idő alatt a zsidó kultúra lényegében alig változott. Ezt onnan tudjuk, hogy nagyon részletesen dokumentálták az életüket. De mondhatnám az egyiptomi civilizációt is, amely több ezer éven keresztül viszonylag stabil keretek között működött. Ha még tovább megyünk vissza, akkor azt látjuk, hogy az emberiség teljes történetének mintegy 97 százalékát a kőkorszakban töltötte. Amikor már kialakultak a kőeszközök és létrejött egy működő életforma, ezek a minták generációról generációra szinte változatlanul öröklődtek. Az egymás után születő lelkek nagyjából ugyanazt az életet élték, mint az őseik tíz generációval korábban. Ez egyfajta stabilitást, biztonságot adott. A mai helyzet ezzel szemben gyökeresen más. Az élet olyan mértékben felgyorsult, hogy az ember egyszerűen nem tud alkalmazkodni hozzá. Nem 1700 év alatt történnek jelentős változások, hanem akár 17 év alatt, ami emberi „életléptékben” drámai különbség. Vegyük például a mesterséges intelligenciát, már itt van velünk, egyre nagyobb teret hódít, hatással van a mindennapjainkra, de a jogi és társadalmi keretei még alig léteznek. Még nincs igazán helye a rendszerben, miközben már formálja azt. Ez az állandó elcsúszás a valóság és annak szabályozása között, feszültséget okoz. Az ember érzi, hogy valami nagyon gyorsan változik körülötte, de nincs ideje, lehetősége feldolgozni. És ez a tartós alkalmazkodási kényszer óhatatlanul neurotikussá tesz bennünket.
Mire lenne szüksége az embereknek?
Azt gondolom, hogy a 19. századi életmódra. És ezt teljesen komolyan mondom. A 19. századi élet azt jelentette, hogy nincsenek mérgek, vegyszerek, nincsenek műtrágyák, antibiotikumok, hormonok, nincsenek azok a mesterséges beavatkozások, amelyek ma körülvesznek bennünket. Tiszta élet volt. Tiszta élelmiszerek, természetes környezet, és ami nagyon fontos, mozgás. Nem sport, ezt szándékosan nem így mondom. A sport sok esetben pótcselekvés. Az én nagyapám például nem sportolt. Ha csak nem tekintjük sportteljesítménynek azt a „kirándulást”, amit a Don-kanyarba tett a második világháború idején, de szerencsére onnan hazajött. Nem edzett, nem járt edzőterembe, egyszerűen élt, és az életével együtt járt a mozgás. Ez tehát három alapvető dolog: tiszta élelmiszer, természetes mozgás, és amit ma már külön ki kell mondani, a digitális detox. Ugyanis azt az információmennyiséget, ami ma ránk zúdul, hosszú távon nem lehet feldolgozni. És itt van egy nagyon furcsa helyzet: ha ugyanis valaki nem követi az eseményeket, akkor nem lesz informált. Ha viszont követi, akkor nagy valószínűséggel dezinformált lesz.
Ön hogyan szabályozza ezt? Hogyan marad kapcsolatban a világ dolgaival?
Én nemcsak beszélek erről, hanem valóban így is élek. Gyakorlatilag 19. századi életformát folytatok egy tanyán. Olyan környezetben, ahol az állatok a természet rendje szerint élnek, a mangalicák kint legelnek, a kacsák és a libák szabadon mozognak, a tyúkok szintén. Ez nem elmélet, hanem egy több mint harmincéves gyakorlat, aminek köszönhetően hozzájutok tiszta táplálékhoz. Nagyon sokat mozgok, részben a lovasíjászaton keresztül, részben a mindennapi munkám miatt. Ugyanakkor fontos tisztázni: nem arról beszélek, hogy vissza kellene térni a 19. századi infrastruktúrához. Ez gyakori félreértés. Nem a petróleumlámpáról beszélek, nem arról, hogy lemondjunk a technológiáról. Én például nagyon is 21. századi eszközöket használok. Ugyanúgy alkalmazom a mesterséges intelligenciát, mint a lézertechnológiát. A kettő nem zárja ki egymást. Sőt, szerintem jól össze is lehet őket hangolni.
Krúdy Gyula írta, hogy nem a nagy dolgokra, hanem az apróságokra kellene figyelnünk, mert ezekből áll össze az életünk.
Teljes mértékben egyetértek ezzel.
És mik az apró, illetve mik a nagy dolgok egy ember életében?
Nézze, ez valójában nagyon egyszerű. Most például arra figyelek, hogy válaszoljak az ön kérdéseire. Ez most egy fontos dolog. Utána arra fogok figyelni, hogy a közönség kérdéseire válaszoljak. Azután pedig arra, hogy a családomat épségben hazavigyem. Ezek egymás után következő, konkrét feladatok. Nem feltétlenül nagy dolgok a szó hagyományos értelmében, de az adott pillanatban ezek a legfontosabbak.
Tehát jelen kell lenni a pillanatban? Ez sokszor elhangzik, de valóban ez a kulcs?
Részben igen, de nem ennyire egyszerű. Szerintem nem minden helyzetben kell tudatosan jelen lenni. Vannak az életben automatizmusok, és ezeknek is megvan a helyük. A lovasíjászat például ilyen számomra. Amikor vágtatok a lovon és lövöm a nyilakat, kialakul egyfajta diffúz figyelem. Nem egyetlen pontra koncentrálok, hanem egy tágabb tudatállapotban vagyok jelen. Figyelek a lóra, végzem a mozdulatokat, de közben felszabadul egy mentális tér. És ebben az állapotban rengeteg gondolatom születik. Tulajdonképpen ilyenkor alkotok a legtöbbet. Az automatizmusok működnek, és közben a gondolkodás szabaddá válik. Ezek számomra kifejezetten konstruktív pillanatok. Én nem az a típus vagyok, aki hosszú ideig képes csendben ülni és meditálni. Ha őszinte akarok lenni, nagyjából harminc másodpercig tudnám elképzelni magam egy szerzetesi helyzetben. De, amikor mozgok, amikor csinálok valamit, akkor a gondolataim szárnyalnak, működnek.
Sok beszélgetést hallgattam meg önnel, és többször említette, hogy a kisközösségek mentőcsónakok …
Azt látjuk, hogy a „Titanic” süllyed. A világ önpusztító folyamatban van, egy zárt rendszerben próbálunk végtelen mennyiségű nyersanyagot kitermelni, miközben egyre inkább tönkretesszük a környezetünket. Látjuk, hogy a termőtalaj pusztul, hogy a bolygót minden lehetséges módon terheljük. Ez nem jó érzés, de a Titanicon is voltak mentőcsónakok. És ezek a mentőcsónakok számomra a kisközösségek. Nekem például van egy lovasíjász közösségem, és ezért rendkívül hálás vagyok. Olyan emberek vesznek körül, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló értékek szerint élnek. Jó olyan közegben lenni, ahol nem mérgeket esznek az emberek, ahol a digitális világ nincs túlsúlyban, ahol van egyfajta természetesség. Ami a 21. században szinte teljesen kikopott, hogy az emberek ki tudják önteni a lelküket egymásnak. Hogy van egy közösség, ahol elmondhatom, ha bánatom van. Nem azért, hogy megoldják helyettem, nem kell, hogy tanácsot adjanak, nem kell, hogy megoldást kínáljanak. Elég, ha meghallgatnak. Az ember érzi az empátiát, kimondja, ami benne van, kap egy vállveregetést, egy gesztust és megy tovább. Ez nagyon alapvető emberi szükséglet, ami ma hiányzik. Ehelyett pszichológushoz járunk, sok pénzért, hogy valaki meghallgasson bennünket. Pedig ennek természetes módon is működnie kellene, egy közösségen belül. És nemcsak a fájdalmat kell megosztani, hanem az örömöt is. Ez legalább olyan fontos!
Akkor a valódi emberi kapcsolatok a fontosak.
Valódi, őszinte emberi kapcsolatok, igen. És ezek egyre inkább felértékelődnek, mert egyre ritkábbak. Ahogy haladunk előre, mintha egyre kevesebb lenne belőlük, miközben valójában egyre nagyobb szükségünk lenne rájuk.
Zárásként: mit szeretne, mit vigyenek magukkal ebből a beszélgetésből az emberek?
A világot járva azt tapasztaltam, hogy alapvetően kétféle kultúra létezik: az individualista és a kollektivista. Az individualista kultúrák – ilyen Európa vagy Amerika – az egyént helyezik a középpontba. A kollektivista kultúrák – például Kína vagy Japán – inkább a közösséget. Ha ezt egy ember szintjére fordítom le, akkor azt mondom, nagyon fontos, hogy valaki individuálisan fejlett legyen. Legyen karaktere, legyen személyisége, legyen egy határozott belső tartása. Ezt ápolni kell, erősíteni kell. De emellett szükség van egy „kollektivista panelre” is. Arra, hogy az ember érzékelje a környezetét, figyelembe vegye a többieket. Ez a két irány együtt fontos. Azt látom, hogy mi itt, Európában ezt az utóbbit egyre inkább elhanyagoljuk. Az egyéni érvényesülés hangsúlyos, de közben eltűnik az a fajta figyelem, ami a másik ember felé irányul. Az egók bezárnak, és az ember már nem érzékeli, hogy rajta kívül mások is léteznek. Hogy akadályozza a többieket, hogy nehezíti az életüket. Ez egyre komolyabb problémát jelent. Az egyensúly a lényeg. Hogy legyen erős egyéniségünk, de közben tudjunk figyelni egymásra is. Ha ezt sikerül megőrizni, akkor már tettünk valamit.
CV:
Kassai Lajos 1960-ban született Kaposmérőn. A modern kori lovasíjászat újjáélesztőjeként vált világszerte ismertté. Többszörös világbajnok, bemutatóival és oktatói munkájával számos országban népszerűsítette az ősi harcművészetet. Az utóbbi években az önismeret, az életmód és a közösség kérdéseiről is rendszeresen tart előadásokat.
