A Balkán huszonegyedik századi arca
Elérkeztünk egy fejezet végéig, ami a Balkán egyetemes történelmének általános áttekintését illeti. Hét íráson keresztül, kronológiai sorrendben, azaz az ókortól egészen a huszadik század végéig bemutattuk a félsziget történelmi látleletét. Célom az volt, hogy a tisztelt olvasó első körben kapjon alapvető ismeretet a Balkánon lezajlott történelmi eseményekről. Persze ettől a nyúl ürege még mélyebb, le is fogunk ereszkedni, részletesebben szétszedjük és próbáljuk kihámozni a következő részekben ezt a kesze-kusza régiót.
A Balkán napjainkban is tartogat számunkra olvasnivalót, hiszen a huszadik század végével a történelem itt sem ért véget. Sőt, mintha az elmúlt években újra erőre kapott volna. Bár azt a bizonyos puskaporos hordót mintha eldugták volna a Szávától délre eső területeken, de azért nem árt résen lenni a jövőben sem. Ezen írásom a Balkán huszonegyedik századi arcát mutatja be. Bár az is igaz, alig huszonöt év telt el azóta, hogy újabb századot megélt az emberiség, de azért van miről csiripelni a madaraknak, ami a balkáni, néhol zűrzavaros mindennapokat illeti.
Annyi biztos, napjainkban a balkáni népek már nem esnek egymás torkának, mint az elmúlt századok során, ettől függetlenül mindez még nem azt jelenti, hogy tétlenül néznék egy csésze kafana szürcsölgetése közben az országukban zajló eseményeket.
Ha szükséges, akkor lázadnak, tüntetnek és nyíltan kimondják amit gondolnak. Ilyen eseménysorozatnak lehettünk tanúi 2001-ben Macedóniában (jelenleg Észak-Macedónia). Az országban jelentős számú albán közösség él, és már-már fegyveres lázadásba kezdett átmenni tiltakozásuk a jogaik csorbítása ellen, de a nagyhatalmak idejekorán közbeléptek. Végül az ohridi egyezmény biztosította az ország egyben tartását és az albánok jogköreinek kiszélesítését.
Az egykori jugoszláv föderáció felbomlása 2006-ban vált teljessé, amikor Montenegró, az utolsó addig még Szerbiával egyesült köztársaság egy népszavazást követően kikiáltotta függetlenségét.
A 2000-es években az összes még nem tag balkáni országnak nagy ambíciója az Európai Unióba való bejutás, ami megkívánta tőlük, tartsák tiszteletben a demokratikus kritériumokat, tegyék rendbe a gazdaságot, működjenek együtt szomszédaikkal, továbbá - a volt Jugoszlávia országaiban - a háborús bűnösöket adják ki a felettük ítélkezni hivatott Hágai Nemzetközi Bíróságnak.
Görögország már 1981 óta uniós tagállam, Szlovéniát 2004-ben, a románokat és a bolgárokat 2007-ben vették fel. Az utolsó csatlakozó eddig Horvátország, amelyet 2013-ban vettek fel tagnak. A többi balkáni ország még várja a sorát, aztán ki tudja, mi sül ki belőle a jövőben, mivel az EU nem a legjobb időszakát éli mostanában.
Az ezredfordulóra Horvátországban és Szerbiában a háborús korszak legfőbb vezetői leléptek a politika színpadáról. A horvátok, a bosnyákok és a koszovói albánok kiadták Hágának az összes gyanúsított háborús bűnöst, de a szerbek inkább futni hagyták a legfontosabbakat. Szerbiában a demokrata miniszterelnök, Zoran Dindic, aki a hágai törvényszéknek kiszolgáltatta Milosevic ex-elnököt, 2003-ban gyilkosság áldozata lett. Míg a horvátok szépecskén uniós tagok lettek, addig a szerbek egyetlen kritériumot sem teljesítettek, ami a felvételhez kéne, ráadásul Koszovó problémája Damoklész kardjaként lebeg az ottani fejek felett.
A macedónok, montenegróiak és albánok esetében az európai integráció még messzinek tűnik, mivel a korrupció náluk nemzeti sportként van jelen.
Esélye annak, hogy Bosznia és Hercegovina az Európai Unió tagja legyen, a nullához konvergál. Már az nagy teljesítmény, hogy az ország egyben van és a benne élő három népe, két entitása nem borította be az államalakulatot. Ráadásul Bosznia egésze nem teljesíti Hága követeléseit, ugyanis a szerb entitás területén több háborús bűnös is van, akit nem tartóztattak le.
Koszovóban az 1999 óta bevezetett nemzetközi igazgatás fokozatosan létrehozott egy helyi hatalmat, amelyet az albánok irányítanak. A szerbek kisebbségbe kerültek és a régió északi oldalára szorultak vissza. Ezenkívül szétszórva apró enklávékban próbálják túlélni a bizonytalan mindennapokat. Nehéz így a régió státuszát behatárolni, ha még a kisebbségi normák sem teljesülnek maradéktalanul. Végül 2007-ben az ENSZ megbízottja, a finn Martii Ahtisaari “nemzetközi felügyelet alatti függetlenség” tervét javasolta, amely szentesíti Koszovónak a szerb állammal fennálló minden intézményesített kapcsolata felszámolását. Nyilván ebbe a szerbek nem mentek bele, akik élvezték az oroszok támogatását.
2008 februárjában, Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét Szerbiától. Vannak országok, melyek elismerik (Magyarország, Csehország, Lengyelország, Ausztria) és vannak, amelyek nem (Szlovákia, Románia, Bosznia), hogy csak maradjunk a környéken.
Érdekesség, a nyugat-európai országok közül a spanyolok mondtak nemet a koszovói függetlenségre, bár érthető, hiszen náluk a katalánok és baszkok zúgolódása gyakori.
Mit hoz a jövő a Balkánon? Ember legyen a talpán, aki ezt megválaszolja.
Napjaink geopolitikai sakkjátszmái nyilván érinteni fogják a régiót. Jó hír, az itteni országok szép számmal képviseltetik magukat az EU-ban, így szimplán egy összbalkáni csetepaté kialakulásának esélye kisebb, mint száz évvel ezelőtt, de azért továbbra is érdemes ébernek lenni és otthon szárazon tartani a puskaport. Addig is, mint mindig, csak a Balkán!
