A Balkán és a Mediterráneum kitartó túlélője
Kevés olyan államalakulat létezik az európai történelemben, amelyet annyi előítélet, félreértés és romantikus elképzelés övez, mint a Bizánci Birodalmat. A latin Európa sokszor dekadens, intrikus, túlcifrázott udvari társadalomnak látta, a keleti világ viszont gyakran tisztelettel tekintett rá mint a római örökség hiteles folytatójára. Én, aki bírom a Balkánt, azonban a következőképpen közelítem meg ezt a jelenséget. Bizánc alapvetően balkáni birodalom volt, még akkor is, amikor a földközi-tengeri medence nagy részét magában foglalta. Története megkerülhetetlenül összefonódott a Balkán népeinek sorsával, és a térség identitását a mai napig áthatja. Róla fog most szólni ezen írásom tartalma.
Bizánc története 330-ban kezdődik igazán, amikor I. Konstantin császár úgy döntött, újjáalapítja az ókori görög gyarmatra épült várost, és „Nova Roma”, azaz Új Róma néven a birodalom központjává teszi. A név azonban nem ragadt meg, mindenki Konstantin városáról beszélt, azaz Konstantinápolyról. A történelem későbbi évszázadaiban ez a város nem egyszerűen főváros lett, hanem Európa egyik legszívósabb erődje, amely túlélte a barbár inváziókat, az arab hódításokat, a keresztes hadjáratok árulásait és végül az oszmán ostromot is – igaz, utóbbit már csak ideig-óráig.
A város jellege már a kezdetektől fogva sajátos volt. Keveredett benne a római jogrend, a görög nyelv, a keresztény hit és a keleti udvari kultúra egyvelege. Ez a komplexitás tette lehetővé, hogy egyszerre legyen örököse a klasszikus ókor hagyományának, és előfutára a középkori kelet-európai államiságnak.
A Balkánra tekintve Bizánc megkerülhetetlen. A térség népei – szlávok, albánok, bolgárok, görögök - mind egyfajta kulturális és politikai körforgásban éltek a birodalommal. Hol ellenfelei, vazallusai, fegyverbarátai lettek, de a bizánci befolyás több volt egyszerű hatalmi nyomásnál. A földművelés szervezésétől a vallási liturgiákon át a közigazgatási terminológiáig számos bizánci elem ivódott be a balkáni mindennapokba.
A 6–7. században a Balkán még római-görög kulturális tér volt, ám a szláv betelepülések gyökeresen átalakították az etnikai viszonyokat. Bizánc hosszú időn keresztül küzdött azért, hogy visszaszerezze ellenőrzését a félsziget fölött, közben pedig kialakult az a sajátos, soknemzetiségű Balkán, amelyet ma ismerünk. Ironikus módon a Bizánci Birodalom állandó jelenléte és védekezése járult hozzá ahhoz, hogy a Balkán ennyire töredezetté váljon.
A Balkán kulturális térképén ma is jól látható a bizánci örökség. Bizánc püspökei és hittudósai által formált ortodox kereszténység messze túlmutat vallási keretén, ha úgy tetszik, egy civilizációs mintáról beszélhetünk. A szerb, bolgár, román és orosz egyházszervezet kialakulása nagy részben Bizáncnak köszönhető, csakúgy, mint a liturgikus nyelvhasználat és a templomépítészet univerzális formái.
A szláv írásbeliség – Cirill és Metód munkássága – szintén a bizánci misszió politikai és kulturális tervének része volt. A birodalom ugyanakkor sosem tekintette a hitet egyszerűen spirituális kérdésnek. A vallás az állam működésének alappillére volt. A császár Isten kegyelméből uralkodott, miközben maga is a földi rend biztosítójának számított. Ez a teokráciához közeli állameszme mélyen beivódott a balkáni politikai kultúrába, időnként máig érezhető hatással.
A bizánci állam fénykora a 9–12. század közé tehető. A birodalom újra megerősítette hatalmát Kis-Ázsiában, visszaszorította az arabokat, és jelentős kulturális virágzást élt meg. Ez volt az az időszak, amikor Konstantinápoly könyvtárai, kódexmásolói és filozófiai iskolái a középkori világ egyik legfontosabb tudásközpontjává váltak. Mégis, a túlélés nem volt garantált. A 11. századi belső hatalmi harcok, a keresztes hadjáratok alatt kialakult megromlott viszony a latinokkal, valamint a szeldzsuk, majd oszmán–török fenyegetés együttesen gyengítették a birodalmat. A fordulópont talán 1204, amikor a negyedik keresztes hadjárat seregei elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt. Ez nem csupán politikai csapás volt, hanem kulturális trauma úgyszintén, amelyből Bizánc már sosem tudott teljesen felépülni.
A 13. század második felétől kezdve a bizánci állam olyan volt, mint a Balkán éjszakai hegyei között kanyargó, vén folyó - méltóságteljes, de kifáradt, elszigetelt és végső soron kiszolgáltatott. A 14–15. században az oszmán terjeszkedés már megállíthatatlannak tűnt, és 1453-ban II. Mehmed serege bevonult a városba. Bizánc története véget ért, vagy legalábbis sokak szerint ekkor ért véget. Azonban egy civilizációs örökség a falak lerombolásával csak úgy nem múlik ki.
Hatása tovább élt az ortodox egyházban, a balkáni fejedelemségek politikai kultúrájában, a művészetben, az írásbeliségben és a jogrendben. A bizánci diplomáciai modell – a katonai erő helyett a rugalmas szövetségpolitika és a kémkedés rafinériája – sok balkáni állam “védjegyévé” vált a későbbiekben. Sőt, ha jobban megnézzük, a modern Európa határainak kulturális mintázatában ma is fellelhető a bizánci–latin törésvonal. Az ortodox–katolikus megosztottság, a keleti és nyugati rítus közötti különbség, sőt bizonyos politikai beidegződések is erre a több mint ezeréves civilizációra vezethetők vissza.
Bizánc története egyszerre tűnik távolinak és meglepően ismerősnek. Távoli, mert már nem létező birodalomról beszélünk, amelyet a történelem kegyetlen szele kifújt a köztudatból, de valahol ismerős is, mert a Balkán identitásának mélyrétegeiben továbbra ott hullámzik a bizánci múltja. Ott van a a templomok kupoláiban, a krónikák lapjain, a politikai retorika fordulataiban és néha még a családnevekben is.
Ha valamit tanulhatunk a Bizánci Birodalomtól, talán éppen az, a történelemben a legnagyobb erő nem mindig a katonai fölény, hanem a kulturális kitartás. És ebben Bizánc – minden tragédiája ellenére – a Mediterráneum egyik legnagyobb túlélője volt.
