A 92 éves doktornő, aki még most is naponta bemegy a rendelőbe, hogy a gyerekeket gyógyítsa
Lőcsén, legjobb tudomásunk szerint, egy országos szinten is egyedülálló jelenséget tapasztalunk. Jelenséget kell írnunk, bár egy hús-vér személyiségről, Szlovákia leghosszabb ideje praktizáló gyermekorvosáról, dr. Mária Slugeňováról van szó.
Két szám jellemzi ezt legkifejezőbben: 67 éve rendel ugyanabban a városban, és idén tölti be a 92. életévét. Mi rejtőzik a két, merőben szokatlan szám mögött? Erről kérdeztük lőcsei rendelőjében az orvosnőt.
(El kell mondanom, hogy nekünk is ki kellett várni a sorunkat, Mária doktornő június második hetét is munkával tölti, éppen oltások voltak, ezután kerülhetett sorra a Magyar7 riportere 😊.)
Beléptemkor egy apró, törékeny személy fogadott, akire régebben azt mondták volna, madárcsontú.
Ám a találkozás második másodpercében már egy dinamikus, határozottan kommunikáló, pozitív energiát kisugárzó személyiséggel álltam szemben. A fotózás előtt megigazított a haját, a maszkot csak kifejezett kérésemre, s akkor is csak egy alkalommal, vette le.
Amikor megtudta, hogy Dunaszerdahelyről jöttem, csodálkozása nem ismert határ. "Olyan messziről? Tényleg?" – kérdezte többször is.
Slugeňová doktornő 67 éven keresztül Lőcséhez kötötte orvosi praxisát, számára az utazást inkább csak a családtagok látogatása jelenti. Élete első tíz éve szülővárosához, Kassához kapcsolódik, és sóhajjal a hangjában mondja, hogy az első bécsi döntés után, cseh apja főhivatalnoki beosztása miatt rohamtempóban kellett az oly sok kellemes emléket jelentő várost elhagyniuk.
Akik számára ez a döntés az anyaországhoz való visszatérést jelentette, nyilván más érzelmekkel tekintenek azokra az évekre, s tudomásul kell vennünk, hogy olykor az öröm sem általános, még ha a történelmi tények egy irányba is lejtenek. Na, de ennyit a politikáról. A fiatal középiskolás Mária már Iglón érettségizik, ahol egy távolabbi családtagjuk befogadja őket.
"Egész idő alatt arra készültem, hogy középiskolai tanárnő leszek, legjobban a francia nyelv vonzott, nagynéném ezt a nyelvet oktatta, s nagyon felnéztem rá" - mondja.
Aztán mégis egy hirtelen váltás, az utolsó az életében, és saját belátása alapján döntése mégis az orvosi kart helyezi előtérbe. Pozsonyban diplomázik, és Lőcsére költözik, ahol később a szintén orvos férje a helyi kórház igazgatója lesz. A férj nyilvános helyen visszaszól az „országba baráti segítségre érkező“ szovjet csapatok egyik tisztjének, eltávolítják pozíciójából, és az Iglói járás legtávolabbi pontjára száműzik körzeti orvosnak.
A doktornő marad Lőcsén, neveli két fiúgyermeküket. Az idegileg kikészült férjen elhatalmasodik szívbetegsége, és szervezete megadja magát. Mária nem megy újra férjhez, már csak saját magára számítva segíti diplomához két fiát. Az egyikük Pozsonyban marad, a másik visszatér Lőcsére. Két éve újabb haláleset. A hazajött fiút évekig bélelégtelenséggel kezelik, s csak az utolsó stádiumban jönnek rá, hogy a beleket a rák támadta meg. Mária doktornő, bár erős és vallásos asszony, nem ejti ki azóta fia kezelőorvosa nevét.
"Egyébként igaza lehet" – vált témát – "valószínűleg tényleg én vagyok a legrégebben praktizáló gyermekorvos. Nézze, ez alatt a hosszú idő alatt már kialakult a saját tapasztalati rendszerem. Amiről többször meggyőződtem, hogy hatásos, természetes, hogy azt használom, még ha itt is van ez a sok elektronika. Ezekhez én ugyan nem nagyon értek, viszont itt van a nagyobbik fiam, ő elmagyarázza a legszükségesebbeket."
"Képzelje, ma már az ükunokái is járnak hozzám azoknak, akiket a kezdeti éveimben kezeltem. Sőt, vannak olyan, korán érő családok, akiknél már az ük-ükunokai is megjelent a rendelőmben!"
Megkérem, mondja már el a Magyar7 olvasóinak, hogyan lehetséges, hogy ilyen huzamos ideig nemcsak az egészségét őrzi meg az ember, hanem teljes értékű munkát is végez?
"Mit mondhatnék erre?" – tárja szét a kezét. "Nem dohányoztam soha, szerintem, ha fiatalkorában nem szokik rá az ember, akkor felnőttkorában már nem kezdi el. Az étrendemben nincs semmi speciális, legjobban a kirántott húst szeretem, krumplisalátával. És el kell mondjam, hogy van két húgom, az egyik most 90, a másik még nincs annyi se."
"Megfogadtam a fiam javaslatát, és édességet csak délig eszem" - mondja mosollyal. Aztán amikor kérdezem, hogy ez komoly, tényleg?, huncutul rámmosolyog és legyint a kezével. "Ugyan, kérem!" És hozzáteszi, hogy csak akkor tartja ezt be, amikor éppen úgy jön ki a helyzet. "Egyébként bármennyi édességet és bármikor képes lennék megenni, azt hiszem." – világítja meg az alaphelyzetet.
Akad egy tábla csoki nálam is, lapunk és olvasóink szimbolikus ajándékaként át is nyújtom a doktornőnek, aki meg sem lepődik, mintha természetesnek venné, hogy az emberek egy tábla csokival a táskájukban járkálnak.
"Egyet azért ne felejtsünk el!" – teszi hozzá, és így folytatja: "Nekem nagyon erős a hitem, a vallásos hitem. Ahogy engem is Máriának hívnak, olyan erővel imádkozom mindig Szűz Máriához. Tudom, az életemben levő sok rossznak is volt biztos valamilyen célja, még ha nehezen is fogadom el."
Elköszönök, nem szeretném hosszasan faggatni. Nevetve nyújtja az öklét kézfogás helyett, megjegyzi, hogy ezt tőlem tanulta, és búcsúzóul a legnagyobb természetességgel mondja, Üdvözlöm a szeretteit, adja át nekik!
Ez volt Mária Slugeňová, Lőcsén, június második szerdáján, 92 évesen, és 67 munkával eltöltött évvel a háta mögött. Ecce homo. Íme, az ember. Ez is az ember!
