80 éve történt a történelem legpusztítóbb bombatámadása

1945 elejére bizonyossá vált, hogy a második világháború a szövetségesek győzelmével fog véget érni. Az európai hadszíntéren az 1944. június 6-án Normandiában partra szállt angolszász szövetségesek és a szovjetek is német területeken harcoltak, nyitva állt előttük az út Berlin felé.

A Csendes-óceáni hadszíntéren azonban a katonailag és gazdaságilag is meggyengült Japán makacsul kitartott. Az 1941. decemberi, Pearl Harbor elleni meglepetésszerű támadást követően szinte akadálytalanul előre robogó japán hadigépezetet 1942 nyarán, a Midway-szigeteki csatában állították meg az amerikaiak. A hadiszerencse megfordult, a védekezésre kényszerült japánok egyik vereséget a másik után szenvedték el, 1944. októberében a Leyte-öbölben, minden idők legnagyobb tengeri csatájában haditengerészetük jelentős része megsemmisült.

A rendkívüli elszántsággal, szó szerint az utolsó emberig harcoló japánok azonban kitartottak, óriási vérveszteségeket okoztak nyomasztó túlerőben lévő ellenfelüknek.

A légierő az első világháborúban vált önálló fegyvernemmé. A légi hadviselés 1937-ben változott meg alapjában, amikor a spanyol polgárháborúban a Franco nacionalistáival szövetséges német Condor légió a földdel tette egyenlővé a védtelen Guernica baszk kisvárost, a barbár és ezernél több polgári áldozatot követelő terrortámadás előrevetítette a második világháború borzalmait. A német légierő már 1940-ben, a Hollandia elleni hadjárat során bombázta Rotterdam belvárosát, a támadásban ezren haltak meg és nyolcvanezren váltak hajléktalanná. A nem sokkal későbbi, Anglia feletti légicsatában a Luftwaffe előbb csak nappal, majd a nagyobb pusztítás reményében már éjszaka is rendszeres terrorbombázásokat hajtott végre az angol városok ellen, a leghírhedtebb a Coventry elleni volt, amely teljesen elpusztította a várost és annak katedrálisát.

Az európai "eredményeket" látva az amerikai légierő 1945 elején Japán ellen is taktikát váltott. Másodlagos célpontokként azon nagyvárosok egészét is kijelölték, ahol a hadiüzemek összpontosultak, a gépek napalmot és foszfort tartalmazó kazettás gyújtóbombákat dobtak le, amelyek nyomán valóságos tűztenger támadt.

A Tokió elleni, addig soha nem tapasztalt nagyságú bombázást Curtis LeMay tábornok irányításával hónapokig tervezték és készítették elő, a fő cél már nem a hadiipari létesítmények, hanem a japán főváros infrastruktúrájának megsemmisítése, a lehető legnagyobb emberi és anyagi veszteség okozása, a lakosság moráljának megtörése volt, hogy kikényszerítsék a kapitulációt.

A száraz és szeles időben a tűz megállíthatatlanul terjedt, a csekély létszámú tűzoltóságnak esélye sem volt, óvóhelyek pedig nem épültek, mert a japán vezetés szerint az rombolta volna a morált. A tűzvihar, amelynek középpontjában 1800 fokos hőség volt és az aszfalt is megolvadt, a tervezettnél jóval nagyobb, 41 négyzetkilométeres területet perzselt fel. A lángokban 100 ezren haltak meg, közülük sokan megfulladtak, mert a lángok elszippantották a levegőből az oxigént, másokra tűzeső esett, akik vízzel teli medencékbe ugrottak, szó szerint megfőttek.

A támadás következtében egymillió ember vált hajléktalanná, a tüzet csak napokkal később sikerült eloltani. Az amerikai légierő 14 bombázót és 96 embert vesztett a támadás során. Ugyan a főváros bombázása sokkolta az országot, a megadás azonban a Nagoja, Oszaka és Kobe elleni hasonló légitámadás után sem került szóba. Japán csak több mint fél évvel később, a Hirosima elleni 1945. augusztus 6-i, és a Nagaszaki elleni augusztus 9-i atomtámadást követően adta meg magát.

A kapitulációs okmányt szeptember 2-án írták alá a Tokiói-öbölben horgonyzó amerikai Missouri hadihajó fedélzetén, ezzel hivatalosan is véget ért a második világháború. Tokió bombázása máig megosztja a történészeket, sokan elfogadhatatlannak tartják a civil lakosság elleni szándékos támadást, mások szerint viszont az, akárcsak az atombomba bevetése, súlyos véráldozatokkal járó hadműveleteket előzött meg.