1945. március 14-én harmadszor bombázták le Érsekújvárt
Manapság, amikor naponta hallunk a háború pusztításairól a szomszédos Ukrajnában, sajnos keveseknek jut eszébe megemlékezni Felvidék legpusztítóbb bombázásáról a II. világháború végén.
Bár a források részben eltérnek a közölt adatokat illetően, az áldozatok számát az összlakossághoz mérten és a megsemmisített épületek számát tekintve Újvár pusztulását arányaiban nem jogosulatlan a Drezdáéhoz hasonlítani.
A túlélőknek pedig sokáig nem volt hova meghúzódniuk, mert megsemmisült vagy lakhatatlanná vált a város épületeinek csaknem kétharmada. És egész hátralevő életükben viselniük kellett az átélt borzalmak testi és lelki következményeit.
Talán ez is hozzájárul az események elhallgatásához, hogy igyekszünk elfelejteni, sőt elfojtani is ezeket az emlékeket?
Érsekújvárt először 1944 őszén, október 7-én bombázta az amerikai légierő több, mint másfélszáz gépe. Ez még nagyrészt úgynevezett stratégiai bombázás volt, aminek során megsemmisült a vasútállomás és annak környéke. A bombázás helyszíne napokig lángokban állt és megközelíthetetlen volt az izzó fémek és a robbanások miatt. 40 mozdony és 1370 lőszerrel és élelemmel megrakott vagon és üzemanyaggal töltött tartálykocsi pusztult el. És vagy kétezer ember.
És egy hétre rá újra bombák hullottak a városra, amiket valószínűleg máshova szántak, csak az ottani rossz idő miatt könnyítettek a repülők jobb híján megint Újvár fölött a terhükön.
A vasúti összeköttetést a következő tavaszra részben helyreállították, ezért kerülhetett sor a harmadik, még súlyosabb és tragikusabb, már a város nagy részét is elpusztító szőnyegbombázásra.
Az amerikai gépek március 14-ének kora délutánján több hullámban több száz tonna bombát dobtak le a város lakott részeire is.
Szomorú statisztika, hogy így e három alkalommal csak Újvárra magára több, mint 800 tonna bomba hullott, ami a második világháború során az egész Felvidék területére ledobott összes bomba súlyának több, mint az egyharmada.
Nem nagyon maradt idő az újváriaknak ezek után sem a gyászra és a romeltakarításra, mert két héttel a bombázás után, március 29-én bevonultak a városba az oroszok, a II. ukrán front egységei.
És noha csak nemrég ért véget a német megszállás és a város zsidó lakosságának deportálása, amit nagyon kevesen éltek túl, más célpontokkal tovább folytatódtak az erőszakoskodások:
megkezdődött a felvidéki magyar lakosság kálváriája.
A vidéket visszacsatolták az újjáalakult Csehszlovákiához, a Felvidék negyedik legnépesebb városa lakosságának száma pedig a háború végére csaknem a felére csökkent. Mára a korábban túlnyomórészt magyarok lakta városban a magyarajkúak száma alig valamivel több, mint 20 %.
Újvár történelmi emlékeiből nagyon kevés maradt meg. A bombázások következtében és az utánuk következő időkben a város szinte teljesen elveszítette korábbi jellegét.
Pedig az utóbbi két épületet akár meg is lehetett volna menteni, de a város vezetése a háború után azokat is lebontásra ítélte.
Csodával határos módon maradt meg a bombázások során a Fő tér két temploma és a Pázmány Péter által a reformátusok visszaszorítására alapított ferences kolostor épületegyüttese, valamint a Szentháromság-szobor.
A bombázások áldozataira ma egy nagy fakereszt emlékeztet a temetőben.
S van még egy vitatott emlékmű a Mihály vagy Frigyes bástya helyén is. Egy helyi polgári társulás pedig már vagy 10 éve gyűjt egy jelképes, girbegörbe vasúti sínekből álló kusza szoborkompozícióra, amely az állomás előtt egy betemetett hatalmas bombatölcsér fölött állna – mert ki tudja, hány temetetlen áldozat végső nyughelye a többi mellett az is.
Ha talán méltó külső helyszíne nincs is a bombázások áldozatairól való megemlékezésnek, lelkünkben mindnyájan szentelhetünk az emléküknek néhány percet, remélve hogy a jövőben talán sikerül elkerülnünk a hasonló tragédiákat.
