Úton Betlehem felé
R. M. Rilke írja Istenről: „csönd vagyok, két hang közé bemetszve, // melyek csak lassan hangolódnak egybe.”
Fontos, hogy egy nem kifejezetten hitéleti jellegű újságban is legyen karácsonykor valami „vallásos” írás. Persze, manapság ez már nem mindenütt elvárás, csak az olyan, alapjában konzervatív értékeket valló és jóérzésű lapnál, mint amilyet most a Kedves Olvasó is böngész. Így kerül hát a népszokások és hagyományok, értékes interjúk közé egy ilyen papos szöveg…
No, és ez az a pont, ahol szegény főszerkesztő asszony, olvasva az eddigieket, kissé mérgesen összeráncolja a homlokát, és komolyan fontolóra veszi, hogy fogja a telefont, felhív engem és jól megmondja, márpedig náluk máskor is van vallással kapcsolatos írás, meg egyébként is… Aztán valószínűleg a többiekre gondol, a szerkesztőség tagjaira, akiknek a fejéből ez az egész kipattant: hogy idén ez a pap írja meg a karácsonyi… Hm. Cikket. S a valódi „gonoszság” a részemről csak most jön, mert ezt a hosszas bevezetőt még csak kihúzni sem lehet, hiszen erre szeretném építeni a következő pár gondolatot.
Úgy érzem ugyanis, hogy ilyen lett a karácsonyunk. Helye van benne sok mindennek, szeretetnek, családnak, békének, jókívánságnak, látogatásnak, csipetnyi magánynak, amit szeretnek a médiában eltúlozni,
mert pompás műsorokat lehet belőle kihozni, szaloncukornak, ajándéknak, zenének, sőt, mendikálásnak itt-ott (szigorúan hat fő alatt), idegeskedésnek és takarításnak, idegőrlő fafaragásnak ósdi karácsonyfatalpba, no meg rengeteg csomagolópapírnak. Meg is volnánk… De mintha mégis valami hiányozna… Hát persze, kell bele azért egy csipetnyi Krisztus is… Csak az íze miatt – tényleg. Mert így illik. Világos, hogy nem kell túlzásba vinni, még elrontaná az összhatást!
Néha azt gondolom – a megbotránkozásra hajlamosakat kérem, most ugorják át a következő pár sort –, hogy azoknak a keresztényeknek, akik komolyan gondolják a hitüket, lassan le kéne szakadni erről a karácsonyról.
Egyszerűen elfelejteni december 25-ét, hiszen úgysem a nap a fontos. Bátran kijelölni egy másikat, hogy legyen az nekünk a Születés Ünnepe!
A mostani karácsonyban benne van, hogyne, benne van a jászol meg Krisztus… Csak valahogy annyira láthatatlanul, mint a miniszterelnökünk katolicizmusa. A különösen érdekes ebben az, hogy mégis azok hivatkoznak a legtöbbet erkölcsre, akiknek az istene a legláthatatlanabb. „Számomra meglepő, mennyire sokszor beszélnek Isten létében nem hívő (vagy a kérdést irrelevánsnak gondoló) emberek erkölcsi parancsokról.
Az ateista-darwinista Richard Dawkins felelőssé teszi a vallást a háborúk létéért, vagyis elítéli a háborút, mint emberi magatartást. A FIFA – miközben megtiltaná a pályákon a keresztvetést és imádkozást – rendszeresen a rasszizmus ellen tornáztatja a labdarúgókat.
A szexuális orientáció szabad választása mellett érvelők erkölcstelennek minősítik a homofóbiát. Posztmodern relativisták a nők jogai mellett tüntetnek. Ateista marxisták a kizsákmányolás ellen harcolnak. És sorolhatnám. Vajon miért hisznek etikai parancsokban azok, akik nem hisznek a Legfőbb Jóban, mint abszolút viszonyítási pontban?” (Szabados Ádám)
2000 évvel ezelőtt, a zsidóknak meglepő volt az üzenet, amit az Isten Keresztelő Jánosra bízott: Most menj és hirdesd meg a népemnek, tartsanak bűnbánatot, és készítsenek utat az Úrnak, aki már köztük van! Nem tudtak ezzel mit kezdeni, hogyhogy már köztük van?! S én azt hiszem, nekünk ugyanilyen meglepő. Ezért kell évről évre hangsúlyozni.
A mi hitünkben az Isten túlságosan is „majd-Isten” lett. Távoli, bizonytalan. Hiszünk Benne, persze… s majd egyszer talán találkozunk is vele. De ritkán gondolunk úgy rá, hogy „már köztünk jár”!
Az Isten le tudja – és úgy tűnik, le is akarja – rövidíteni az utat hozzánk, egészen a „köztünkjárásig.” Aki pedig köztünk jár, azzal foglalkozni illik. Ez a minimum…
Különösen, ha az egy gyermek. Egy csecsemő.
Albán József, római katolikus lelkipásztor
Megjelent a Magyar7 2021/51-52. számában.
