Szent István első vértanúra emlékezünk

István diakónus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Apostolok cselekedeteiben (6,1–8,2). István a hét diakónus egyike volt, akiket az apostolok azért választottak, hogy az imádságnak és az ige szolgálatának éljenek. 

A hét diakónus közül Lukács kiemeli Istvánt, aki „hittel és Szentlélekkel eltelt férfi” volt.

István minden égi ajándékot a szolgálatra kapott, a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, „diakónus” volt.

A főtanács elé állították, mint Jézust, és ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene. Beteljesedett rajta Krisztus ígérete: „Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok” (Lk 12,11–12).

István tudta, mit kell mondania, és a maga prófétai látásával látta, hogy a történelem vonalai egy pontban találkoztak: Isten elküldte egyszülött Fiát, az Igazat, de a „keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek” keresztre feszítették. És ekkor a történelem vonalai ismét tágulni kezdtek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz és „az ő népéhez” kötve, az örömhír terjedni kezd a pogányok felé.

A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, és István kimondta az ítéletet:

Az első vértanút megkövezték, és halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. Halála előtt így kiáltott:

István diakónus ünnepét a legrégibb liturgikus források is december 26-ára tették.

István az egyik leggyakoribb magyar férfinév, jelentése: virágkoszorú, koszorúzott, koronázott.

A néphagyományban december 26. és 27. jeles napok. A 18. század közepéig karácsony hármas ünnep volt, Szent István és Szent János napját is megünnepelték: névnapi köszöntővel és az ezt követő áldomással. A névnapi köszöntőknek rendszerint az elrecitált verses, illetve énekelt köszöntő szöveg is velejárója volt.

A hasznosi (Nógrád m.) köszöntő ének, amelynek változatai Csallóközből, Nógrádból, Hevesből, Csongrádból is ismertek, így szól:

Örvend az ég vígassággal, dícséretekkel,
Ragyog ez nap sugarival tiszta fényekkel.
A csillagok derülnek, derülnek,
Oly már messze kerülnek, kerülnek,
Minden angyalok örülnek, ma zengedeznek.
Dicsőséges Szent János (Szent István) is veszi hárfáját,
Pengedgeti, pengedgeti kedves nótáját.
Azt kívánom szívesen, szívesen,
Hogy az Isten éltesse, éltesse,
Testi lelki áldásokkal szerencséltesse.

Utána szóban mondták: „Pénzbe járjon bokáig, százhúsz éves koráig”. A névnapot köszöntő gyerekek ezután diót, mogyorót, pénzt kaptak.