Sírba lehet fektetni az igazságot, de az nem marad ott - Cirill atya húsvéti üzenete
Apró seb a lábamon, nem gyógyul. Irgalmasrendi kórház, barátságos környezet. Lelkigyakorlatnak is megteszi. Kórtermi barátságok. Pap van az osztályon! Megtalálnak az emberek. Nem idegen a környezet, de most én fekszem itt. Tanítványaim, barátaim, ferencesek látogatnak. A családnak nem szóltam, ne idegeskedjenek. Mi lesz a diákjaimmal és az újvári ferences hívekkel?
Van remény a gyógyulásra, de a fertőzés csontot ért. Miki és Csabi, kedvenc diákjaim sebész apjukat és nagyapjukat hozzák el hozzám, majd Donát atya a szentkenetet. A műtét előtti este hosszú sor áll a sebészet előtt. A 9. b, újonnan kapott osztályom jött tartani bennem a lelket.
Az orvosom könnyezve vágja le a jobb lábam térd alatt. Nem érzek fájdalmat azóta sem. A seb gyógyul, hazamehetek. Mi lesz a diákjaimmal és az újvári ferences hívekkel?
A videóüzenetemet lejátsszák az újvári templomban a mise előtt. Üzentem, hogy mezítláb fogom a diót törni. Másnap Jancsi, áttörve Covid-őrséget, a biztonsági szolgálatot, a szigorú nővért, két diót tesz a lábam mellé. „Ezzel kezdd, atya!”
Megcsúsztam az ágyból kiszállva. A csonkomra estem, amitől őrangyalom, Vera nővér óvott. Baj van. Gyulladás. Diákom apja elvisz Esztergomba és megmenti a maradék lábamat. Tartja bennem a lelket. Mi lesz a diákjaimmal és az újvári ferences hívekkel?
Rehabilitáció. Újabb műtét, legalább három hónap. Mi lesz a diákjaimmal és az újvári ferences hívekkel? Megtanítanak járni.
Közel nyolc hónap kórházban. Új barátságok születtek. Egy barátot nehezebb találni, mint egy új lábat. Járókerettel szabadultam. Másnap virágvasárnap Újvárban. Feri bácsival, a harangkötél mindhalálig hűséges őrzőjével sírva öleljük át egymást. Megvárt. Mint ahogyan a többiek is. Hálás vagyok Zoltán és Péter atyáknak, hogy tartották bennem a lelket.
Keresztelések sora. Megvártak a fiatalok. Mennyi magyar gyerek! Vigasz.
A járókeretet eldobtam, a két botot csak az utcán használom, a kolostorban, az iskolában és a templomban nem szükséges. Hétről hétre jobb.
A kolostorban fogy a levegő körülöttem. Érthetetlen beszólások, megjegyzések, meghazudtolások, feltételezések. Már várom, mi jöhet még a következő hétvégén… mindig több. Sebaj. A küldetésem a magyar híveinkhez szól. (A szlovák hívekhez is, akik szintén vártak. A napi Covid online miséken is volt szlovák szó.)
Baljós árnyak. „El fogod törni a húsvéti gyertyát. Rossz az egészséged. Nem misézhetsz nagyszombaton este!” Mint egy odadobott rongy, végignézhetem a szertartást.
Hiába a magyarok minden alázatos kérése, imádsága, semmi eredmény, helyette meg nem fogalmazott vádak. A szinodális út sajátos ellenértelmezése.
Már gyászmisére sem mehetek vissza (v žiadnom prípade) szeretett templomunkba.
Eltelt tíz hónap. A budai kolostorban élek, a templomban szolgálok. Itthon vagyok, nem száműzetésben. De a közösségtől távol. Elmondhatatlan lelki fájdalom. Rosszabb, mint a Covid. Annak legalább hittük a végét.
Most, ahogy írom ezt a pár sort, hívott egy volt diákom, hogy kereszteljem meg húsvéthétfőn az ötödik gyermeküket. A keresztség felszabadító öröme a feltámadás titkából ered. Ez a húsvét.
Mi lesz az újvári közösséggel? A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.
Mert húsvét azt mondja el, hogy sírba lehet fektetni az igazságot, de az nem marad ott.
Áldott feltámadást!
Megjelent a Magyar7 2024/13-14. számában.
