Puss Sándor jezsuita szerzetes: Merjetek új utakat találni!

Mikor érezte meg az Úr hívását?

Minden hivatás több motiváció ötvözete. Megfelelt az irány, szerettem tanulni, olvasni, egyedül is ministráltam, nem éreztem áldozatnak. Itt azért meg kell jegyezni, apámat is papnak szánták, de szegény családból származott, nem tudták taníttatni. Sőt! Anyám is szerzetesnek készült, de 1950-ben bezárták a kolostorokat. Utólag kiderült, az ő kívánsága is benne lehetett a választásomban. No, meg a családunkban apai nagyanyám örökletes betegségét sem szerettem volna továbbadni. Mindezek együttesen járultak hozzá az elhatározáshoz, hogy ezen az úton induljak el. 

Úgy tudom, teljesen titokban tanult a szerzetesi főiskolán.

A somorjai gimnáziumban volt egy titokban felszentelt pap tanár, Ivan Gróf, ő egyengette az utamat, kapcsolt be a földalatti egyházba. Vonzott ez a titkosság. Érettségi után az erdészeti főiskolára jelentkeztem, azt tervezve, hogy később átjelentkezem a szemináriumba. Kis idő után otthagytam a főiskolát, hogy mielőbb letölthessem a katonai szolgálatot. Apám ekkor már meghalt, én voltam a családfenntartó, ezért pénzt is kellett keresnem. Közben találkozgattam a szaléziánus szerzetesrend tagjaival, és amikor letelt a katonaság, mehettem volna noviciátusba.

Ha a szemináriumba mész, nehezen fejezed be, annyi ott a beépített ember – beszéltek le róla segítőim. Akkoriban albérletben laktunk, munkába jártunk, munka után tanultunk, hétvégén mentünk a hegyekbe lelkigyakorlatra. Úgymond beolvadtunk.

Kétévente kellett lakhelyet változtatnunk, hogy a szomszédok ne fogjanak gyanút. Megszoktam, eddig több mint 15 lakhelyem volt. Mivel a szaléziánusok általában Oroszországba küldték a fiatal magyar szerzeteseket, és én ehhez nem éreztem elhivatottságot, próbáltam felvételt nyerni a jezsuitákhoz. Eltartott egy évig is a felvétel, mert alaposan átvilágítottak. Róluk állítólag még a titkosrendőrségnek sem volt tudomása, és ez még inkább vonzott a közösségükbe. Látszólag agglegény voltam. Anyám állandóan menyasszonyt keresett nekem. Ideje nősülnöd! Mi lesz veled? – aggódott, és én nem mondhattam el neki, hogy rendi főiskolára járok már tíz éve. Csak a rendszerváltás után tudta meg. 1990 után az elsők közt szenteltek pappá.

Fotó:  Bokor Klára

Rómában a Pápai Gergely Egyetemen tanult. Előny volt a földalatti egyház által kiállított diploma?

Egyértelműen. Felvételiznem se kellett. Fél éven belül már olaszul is kezdtem beszélni, hiszen az olaszok nyíltak, beszédesek. A német sokkal nehezebben ment. Rómában megtapasztaltam, hogy a pap nemcsak misézik, esket meg temet, de kimegy a városba, egészen a perifériára, ahol már nyoma sincs a klerikalizmusnak, és sokan éjjel-nappal szolgálják a rászorulókat.

A pápa is a lelkünkre köti: Merjetek új utakat találni!

Ezzel szemben a volt szocialista országok azt várják el a paptól, hogy jó bürokrata legyen, törődjön a templommal, az egyházi földekkel, vezesse az egyházi adminisztrációt. A jezsuita rend azonban az egyik legnyitottabb az új utak keresésében, s ezt várják el joggal tőlem is.

Kárpátaljára hogyan került?

1995-ben hazahívtak Rómából. A nagyszombati teológiai kar ’89-ig illegálisan működött, azt legalizáltuk, és kellettek oda külföldön képzett tanárok. Később, amikor a kijevi nuncius megtudta, hogy van olyan jezsuita, aki beszéli a szláv nyelveket meg a magyart is, egyik napról a másikra mennem kellett. Kint is voltam a munkácsi püspök mellett 1999-ig. A kárpátaljai magyarok szeretettel befogadtak, az állami szervek azonban egyfolytában megfigyeltek, mint (biztos) vatikáni ügynököt. 2000-től ismét hazahívtak tanítani.

A tanítás mellett kezdett el foglalkozni drogfüggőkkel, lelki segélyre szorulókkal.

Azzal indult, hogy „honosítottuk” a medjugorjei Cenacolo közösséget. Szenc, majd Cífer mellett sikerült beindítanunk új házakat, ahol ezek a szenvedélybetegek otthonra lelnek. A háttérben főleg a szülőkkel foglalkozunk, mert a szülő az, aki tagadja, nem hiszi el, hogy gond van a családban.

Ebben a közösségben nincs személyzet, az idősebb gyógyultak befogadják a fiatalokat, nevelgetik, hatni tudnak rájuk, mert ők is átélték ugyanazt. Igaz, függők maradnak, de most már a közösségtől, mert ha hazatérnének, a dílerek újra rájuk találnának.

2009 ismét Rómában találta.

Tanári életem talán legnehezebb évei voltak, amikor a pápai egyetemen tanítottam. A hallgatók hat hivatalos nyelven vizsgázhattak, azt mind értenem kellett, emellett a német–magyar kollégium lelki vezetésébe is beavattak. Ráadásul ekkor kerültek a felszínre a pedofil botrányok – az ilyen leveleket is kezelnem kellett, mert nagyjából ismertem a volt szocialista országok nyelveit. Értelemszerűen az illetékes hatóságok igyekeztek minél szűkebb kört beavatni, nehéz évek voltak. 2012-ig maradtam. Jól bevált jezsuita szokás, hogy a legigényesebb munkát maximum négy évig ajánlatos végezni, ha nem akar az ember kiégni.

Hazajövetelem után röviddel bejegyeztettem a Jóindulat polgári társulást. Célunk, hogy az emberek, főleg a fiatalok figyelmét ráirányítsuk az önkéntesség fontosságára, ami külföldön mára már természetes.

Megértetni velük, számukra fontos, hogy tudjanak szolgálni. Jezsuita berkekben az önkéntes több ország és feladat közül választhat. Jelenlegi működési helyemen, Köbölkúton egyfajta bástyát tervezünk Stampay János kántortanítónak. Csallóközben tervbe van egy kápolna építése Szent László tiszteletére, valamint két fogadalmi kápolna a Szent Corona tiszteletére. Ebben is segédkezem.

Számtalan könyve jelent meg. Mikor van ideje az írásra?

November és február között hosszúak az esték, ezért úgy tizenöt éve minden novemberben elkezdek írni valamit. Évközben gondolkodom, jegyzetelgetek, formába pedig a téli hónapok folyamán öntöm. Jelent már meg könyvem a szenvedélybetegekről, nehéz sorsokról, kényes dolgokról.

Kezdetben volt olyan könyvem, amit kivontak a boltokból, szinte betiltották.

Feldolgoztam Csallóköz legrégebbi krónikáját Náray György plébános kézzel írott latin szövege alapján, és az idén jelent meg az Erotológia keresztény értelmező szótár első kötete. 

A karácsony hogyan telik?

Földalatti diákéveim során sokszor teltek úgy a karácsonyok, hogy szolgáltam a gyermekotthonban, onkológián, ételt osztottunk Bécsben vagy épp Calabriában a hajléktalanoknak. Most köbölkúti plébánosként sok teendőm lesz a híveim között, de a szentestét valószínűleg a Pilisben, rendtársaim közt töltöm a dobogókői házunkban, hisz az van a legközelebb. 

A beszélgetés megjelent a Magyar7 hetilap 2020/50-es számában.