Pseudo-bombariadó
Szeptember másodikán egy ismeretlen férfi jelent meg az iskola kapujában, hóna alatt egy csomagot szorongatva. Kerékpáron érkezett – úgy is volt öltözve. Ilyenkor különösen nehéz beazonosítani, honnan is jött, nincs rendszám, sőt a sisak még európai származását is meg kérdőjelezte. Kőrszakállt viselt, nyugodtnak látszott.
Ekkor érkezett a helyi lelkész autón az iskolába, próbálta megállítani, de tovább hajtott egyenesen a főbejárathoz. Az ismeretlen alak utolérte, lenne szíves ezt a csomagot bevinni? Átadni az igazgatóságon? Nem, ne haragudjon, sietek… Ekkor jelent meg az iskolagondnok. Jó napot, megkérhetném, hogy ezt a dobozt átadja az igazagatónőnek? S ezzel ki is csomagolta, mutatva, hogy semmi nem ketyeg benne – nem bomba. Ilyenkor minek is a bombariadó, hisz épp, hogy most kezdődik az iskola, most még nincs miért kiürítteteni az épületet. Bár, ki tudja, ilyenkor nem annyira feltűnőek az ismeretlen alakok, „szülők”, akik a kis elsősöket hozzák iskolába…
Tovább nem is feszítem a húrt, beismerem, én okoztam a kis zűrzavart. Mivel előző nap a helyi iskolánkat látogattam, ahogy a helyi paphoz illik – feketében. Tekintettel a most kellemes nyári időjárásra, sportosan öltözve szálltam kerékpárra. Szívesen látogatom a környékbeli falvakat, ismerősöket. Mindig viszek könyveket, olvasnivalót.
Most az egyik közeli iskolát látogattam meg, vittem nekik hasznos – valamikor úgy mondták: kötelező olvasmányt. Idén Árpádházi Szent Margit alakja lett a nyerő. Tarczai György Szent Margit legendás könyve máig csemegének számít. Készítettünk is belőle barátaimmal jó pár reprint kiadványt – most ez az év egyik ajándéka. Amerre járok, viszem, osztom. Árpádházi Margit alakjával az elsők között ismerkedtem meg. Gárdonyi Gézától az Isten rabjait olvasva meghatott az a szelíd jámborság, ami az egész könyvet áthatja. Legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném – legalább a hittanosok számára.
A vesztett muhi csata után IV. Béla király feleségével Dalmáciába menekült. Ott, Klissza várában született Margit leányuk 1242-ben. Szülei – a tatároktól elszenvedett vereség miatti kétségbeesésükben felajánlották őt Magyarország megmentéséért. Előbb Veszprémben, majd a budai Nyulak-szigetén élte kolostori életét (ma Margit-sziget). Bár Tarczai inkább hiteles legendát vázol fel, Gárdonyi sokkal olvashatóbb, élvezetesebb olvasmány nyújt. Ami viszont nagy „hátránya”, sokkal vastagabb kötetben. Manapság lassacskán már csak a Harry Potternél nem hátrány a vaskos dimenzió. Így hát győzött a Tarczai munka – és van még belőle pár tucat, bármely felvidéki iskola megkaphatja ingyen és díjmentesen. Ja, majdnem el is felejtettem: azért volt ebben a jezsuita „hadműveletemben” kis furfang. Lévén a szóban forgó falu zömében református, az iskola református, az említett lelkész pedig református. Most már csak abban bizakodhatunk, hogy Margit „Szent” jelzőjén képesek lesznek túllépni, és így is elolvassák. Az utam itt nem ért véget. Engem nem lepleztek le – eltűntem, mint Petőfi a ködben. Viszont egy fiatal anyuka (?) – feleség (?) pont aznap „lebukott”.
Kerékpáron a Duna felé vettem az irányt, épp annak sáncára értem, ahol rendezett kerékpárút áll rendelkezésre. Az egyes falvak közelében padok, hulladékgyűjtő kosarak – rend. Váratlanul egy fiatal nő tűnt fel, kerékpárján gyerekhordozó ülés, bár üresen. Gondoltam megtréfálom, nem hagyott-e el valamit…
Már épp utolértem volna, amikor látom, gyanakodva körülnéz, majd a táskájából üres alkoholos üvegeket vesz elő, és gyorsan elsüllyeszti az egyik partmenti kukába. Az első gondolatom az volt, bizonyára ezen a településen nincsenek üveggyűjtő konténerek. Vagy lehet, pont szabadságolnak a „szemetesek”? Arra már gondolni sem merek, hogy férje elől rejtegeti a tegnap esti – éjjeli magányos mulatozásának egyértelmű nyomait. Akarva-akaratlanul újra Szent Margit legendája jutott eszembe. Gárdonyi megrázó kórképet nyújt, amikor leírja Margit barátjának, Jancsinak első városjáró kalandját. A szigetről áthajóztak Budára, az utcai forgatagban a kis szerzetesnek feltűnt hogy egyesek túlságosan szenvedélyesek. Meg is kérdezte az idős szerzetest, kik is ezek? Hát Jancsikám, ők a pénz rabjai, és azok ott, ők a nők, mások pedig az alkohol rabjai. Itt a városban mindenki rab? Hát igen. És mi minek vagyunk a rabjai? Mi Isten rabjai vagyunk – válaszolt a bölcs öreg szerzetes.
