Oszlopos történet
Akik ismernek valamennyire, tudják, hogy nem vagyok kiemelkedően vallásos. Bár rendszeresen bújócskázok a többiekkel a vallás égbe vesző illatos oszlopai között. Leginkább azokkal, akik szintén nem mondhatók különösebben vallásosnak. Ritkán végzek vallásos gyakorlatokat, még ritkábban úgynevezett kilencedet a nagyobb vallási ünnepek előtt. Pedig jó dolog, tudom.
Van is egy történetem ezzel kapcsolatban.
Az egyik ilyen közös és persze halálosan komolyan vett játék alkalmával egy oszlopot, a legszebbek közül valót, azt a láng alakút az emeleti teremben átöleltem és a tövében maradtam. Itt az oszlopok tényleg a felhők közé hatolnak, mintha magát az égboltozatot tartanák meg.
Nem bújtam már el és a barátaim látva ezt, érthetően nem is kerestek tovább, hagyták hadd merengjek. Nem elbújtam már, hanem oda. Szorosan az oszlophoz.
Napokig alig mozdultam. Talán imádkoztam is. De leginkább csak sóhajtozva ültem az oszlop lábánál arcom hozzásimítva annak tűzmintás felületéhez és minden este azt álmodtam, hogy megindulnak egymás felé az oszlopok.
Indulnak egymáshoz, de egyszerre felém is tartanak. Amikor már úgy vesznek körül, mint egy kút, kemény munkával kirakott időtlen fala, akkor nekik feszítve magam törekedni kezdek az ég kávája felől leszálló hang irányába. Zúgva hull rám, mint sűrű vízpermet hulláma, a kiszáradt ciszternába. Kapaszkodásom egyszerre válasz és szó, ami válaszol, kioldódik belőlem a fentről érkező, szelíden ömlő hívásra. Mert mintha valaki hívna a magasból. Épp a feljutás előtt mindig felébredtem. Talán arra, hogy az arcom annyira odanyomódott az oszlophoz, hogy elzsibbadt és szinte eggyé vált vele. Csak a fülemben zúgott tovább visszhangozva az álombéli hívó hang dallama még egy kis ideig.
Talán napok óta tartott már ez az álomszerű állapot, amikor az egyik legcsendesebb, mondhatni vihar előtti pillanatban észrevettem, hogy nincs meg a telefonom. Jó lett volna már hazaszólni a családnak, hogy minden rendben, ne aggódjanak csak itt maradtam. De így nem tudtam megtenni.
Fel akartam állni és azonnal a keresésére indulni, viszont pont aznap fedeztem fel telefonom elvesztését, amikor az egész épület felavatási, voltaképpen születésnapi ünnepe volt.
Épp ezért sokan sok helyről jöttek, lassanként tele lett az oszlopcsarnok emberekkel és megnyitották az emeleti termeket is. Egyébként az épület egykori építői és azok leszármazottjai, azt mondják, hogy az oszlopok ilyenkor megajándékozzák azokat, akit hosszasabban, kitartóan készültek erre az évfordulóra és eljönnek ünnepelni. Ha már így alakult, gondoltam, csak maradok még egy kicsit. Bár a csend azért hiányzott, ami napok óta hű kísérőtársam volt.
Nem igazán tűntem fel azzal, hogy a lángoszlophoz tapadva tanyázok annak tövében, hisz mindenki, mint „valakit” érintgette, kopogtatta, simítgatta, vagy lehelgette az oszlopokat jelentő „mit”. Sőt olykor szavakat is intéztek, a hol gazdagon díszített, hol egyszerűen tökéletesre csiszolt hatalmas elemekhez. Volt, aki maga is ajándékokat helyezett el azok lábaihoz.
Egyre felszabadítóbb örömöt jelentett, hogy nem elérhető számomra a napjaimat szinte mindig meghatározó készülék és így én sem vagyok elérhető. Viszonylag hosszasan tartott a nagy ünnep az eseményeivel, szertartásaival és így volt időm gondolkodni, mielőtt hazaindultam volna. Megtapasztalni, hogy a gondolataim között van egy vastag tekervény, amely, mint valami tapogatószerv azért felel, ismétlődően emlékeztessen és arra indítson, hogy megérintsem és nézzem a telefon képernyőjét.
Kíváncsi voltam, hogy minden készületlenségem ellenére én is kapok-e majd valamit az oszlopoktól. Ez alatt a pár nap alatt kicsit megismertem a választott oszlopomat. Úgy éreztem, talán nem is én választottam. Megismertem és megszerettem. A vele töltött idő alatt egyre inkább azt tapasztaltam, hogy a kezdeti titokzatos keménysége és természetesen hűs felülete melegséget adó lesz és szilárdsága inkább a fák valóságához lesz hasonló. Kimunkáltsága pedig csendes kéreg, melyben szüntelen áramlik az élet. Persze lehet, hogy ezt is csak álmodtam. De az biztos, hogy megszerettem a kapaszkodómat. Lehullott, még élő gallyként hevertem törzsének erőterében. De megszerettem a többi, már-már szintén fának látszó oszlopot is. Titkon azt reméltem, hogy azoknak is adnak valami ajándékot, valami gyümölcsöt, akik, mint én nem készültek a nagy ünnepre.
Vártam, hogy fejemre pottyan, kibuggyan vagy kihajt akár a kövek illesztékei közül akár a tűzminták közepéből valami csak nekem szóló kincs az ölembe, de nem ez történt. Nem kaptam. Tulajdonképpen igazuk is van. Bölcsek ezek az oszlopok. Végül is nem készültem jól. Csak itt gubbasztok napok óta.
Rátapadva egy oszlopra, mint valami őrült. A családom is biztosan keres már. Megnehezítem a szívüket könnyelműségemmel. Nem kaptam ajándékot, ha csak a telefonom elvesztése nem mondható valamiféle adománynak.
Amikor szinte mindenki elment már, én is elkezdtem feltápászkodni, és összeszedni magam, hogy haza induljak. De ekkor egy kéz hátulról megfogta a vállam és szelíden visszatartott. Megfordultam. Az apám volt az. Vele volt édesanyám és a testvéreim is. Az ünnepre jöttek.
Nem annyira vallásosak ők sem. Azt hiszem apámmal bújócskáztam először az életemben. Valahol a házunk közeli titokzatos erdőben.
Nem tudtam eldönteni, hogy az örömtől vagy az aggodalom könnyétől ragyog anyám szeme. Ő így szólt hozzám:
– Itthon hagytad a telefonod.
– Igen? És keresett valaki? – kérdeztem.
– Mi mind.
– … És telefonon? Hívott?
– Senki sem.
– Sajnálom, ha bajt okoztam, de…
– Most már jól van így fiam – szólt közbe szelíden. – Úgy látom, hogy Valaki más viszont hívott téged, és meg is találtad magad.
Csendben lépdeltünk hazafelé. Anyám útközben mosolyogva simítgatta a – mint azt tőlük megtudtam – kilenc napig oszlopnak dőlt arcomon, az ott maradt lángrózsák nyomait.
