Olgyay Csaba: A hitet nem lehet megörökölni - interjú az ország egyetlen magyar állandó diakónusával
A dunaszerdahelyi Olgyay Csaba az ország egyetlen magyar állandó diakónusaként különleges szerepet tölt be a katolikus egyházban. Húsvétváró nagyinterjú az Istenhez vezető útról, az Atya személyes szeretetéről és a diakónusok képezte hídról hívők és egyházuk között.
Elnézést a kissé furcsa kérdésért, de a szó egyházjogi értelmében ön tulajdonképpen pap? Tisztázzuk, mit is jelent, ha valaki állandó diakónus. Ez gyakran a hívők körében sem közismert kifejezés.
A katolikus egyházban három szentelési fokozat van, a diakónusszentelés, a papszentelés, illetve a püspökszentelés. A diakónusi szolgálat szinte egyidős az egyházzal, már az apostoli időkben elkezdődött, kapcsolódik is ehhez egy igerész. Az Apostolok cselekedeteiben van egy fejezet, amikor az apostolok arról beszélnek, hogy a gyarapodó egyházban nem győzik már az asztal körüli szolgálatot, az ige hirdetésének rovására megy. Ekkor találták ki, hogy kiválasztanak hét arra érdemes férfiút, ők voltak az első diakónusok. Innen datálódik az intézmény létezése, amely az évezredek alatt végül veszendőbe ment, hogy aztán a hatvanas években, a második vatikáni zsinat visszahozza az egyházba.
Alapvetően kétféle diakónust különböztetünk meg, átmenetit és állandót. Az átmeneti diakónusokból végül a szó köznapi értelmében vett pap lesz, áldozópap. Ez egy nagyjából féléves időszak.
Ezek szerint az állandó diakónusokat sohasem szentelik pappá.
Ahogy mondani szokták, ez így ebben a formában nem igaz. (nevet) A diakónus magyar megfelelője a szerpap, tehát ilyen szempontból jómagam is pap vagyok. Hétköznapi értelemben a pap alatt az emberek a plébános urat értik, de tulajdonképpen a püspök atya is a papi rendhez tartozik. A pappá szentelés első állomása a diakónussá szentelés. Az állandó diakónus tehát tulajdonképpen pap, de sohasem lép magasabb szentelési fokozatba, nem lesz belőle áldozópap. Nem feltétel ugyan, de a legtöbb állandó diakónus nős, családos ember.
Mennyire elterjedt ez a katolikus egyházban? Sok az állandó diakónus?
Magyarországon például 150 állandó diakónus van, világszerte nagyjából negyvenezer. Nálunk tíz-egynéhány. Tudomásom szerint én vagyok az első és eddig egyetlen magyar állandó diakónus Szlovákiában. A szlovákiai egyház még csak kóstolgatja ezt az intézményt, az elmúlt években csak két állandó diakónust szenteltek fel, mindkettőt itt, a Nagyszombati Főegyházmegyében, közülük az egyik én vagyok.
Mi az oka annak, hogy a szlovák egyházban ritkaságnak számít ez az intézmény?
Azt hiszem, hogy szélesebb körű bevezetése más országokban a fennálló paphiánnyal függ össze, Szlovákiában ez a probléma még nem olyan markáns. Ha kevés a pap, jól jön, ha van diakónus, aki bizonyos szolgálatokat át tud venni: esket, keresztel, temet. Vannak persze dolgok, amelyekre nekem nincs felhatalmazásom.
Például nem gyóntathatok, vagy nem adhatom fel a betegek kenetét, szentmisét sem mutathatok be, hanem a szentmisén egy áldozópap mellett segédkezem.
Az áldozópapoktól megkülönböztet bennünket a liturgikus öltözetünk is, a stólát például a diakónus átvetve hordja a vállán, az áldozópapnak pedig a nyakában lóg.
Miként lett önből állandó diakónus? Nem éppen tipikus karrierválasztás.
Hát nem az, én például eredetileg mezőgazdasági mérnök vagyok. Nyitrán végeztem a rendszerváltás idején. Az egyetemi évekig nem voltam kifejezetten vallásos, katolikus családban nevelkedtem, templomba is eljárogattam, talán hagyományőrzés gyanánt, de különösebben nem érintett meg a dolog.
A hitet nem lehet megörökölni, személyesen kell dönteni mellette.
Ez az én esetemben az egyetemen történt meg. Itt találkoztam először az élő hittel.
Hogyan?
Talán a magány és az elhagyatottság érzése volt a katalizátor. Emlékszem, ott ültem a kollégiumban, hirtelen fölindulásból nekivágtam a városnak, spontán módon kikötöttem egy templomban, ki tudja hány év után újra gyóntam, majd annak a templomnak a plébánosa lett az első lelki vezetőm. Ezt még nem nevezném kimondott istenhitnek, csak kétségbeesetten belekapaszkodtam a Jóistenbe. Végül néhány hónappal később egy lelki hétvégén éreztem meg először Isten igazi jelenlétét.
Konkrét megtapasztalásról, vagy inkább fokozatos ráébredésről beszélünk?
Volt egy belső élményem, amit az ember ugyan nem felejt el, de a kívülállónak nem sokat mond, azt át kell élni. Addig úgy gondoltam, hogy a Jóisten valami távoli, megfoghatatlan dolog, egy absztrakció, és nincs különösebb közünk egymáshoz.
Azon a hétvégén értettem meg, hogy amikor a Biblia azt írja, Isten a nevünkön szólít minket, az tényleg igaz, Isten személyes szeretete tényleg igaz.
Számomra ez új dolog volt, új távlatok nyíltak meg előttem. Ettől kezdődően Istenre mint az életem részére tekintettem, aki velem jön vizsgázni, belép a személyes kapcsolataimba, a szó jó értelmében felforgatja az életemet.
Nem fordult meg a fejében, hogy papnak áll?
Különösebben nem foglalkoztatott a dolog.
Azóta sem bánta meg?
Egyáltalán nem, nagyon jól van minden úgy, ahogy történt. A rendszerváltással megnyílt a lehetősége, hogy valaki laikusként hittudományt tanuljon, így elvégeztem egy hároméves teológiai képzést. Egy ismerősöm hívott hittant tanítani az egyik dunaszerdahelyi középiskolába. Eleinte ellenkeztem, nem akartam tanítani, saját örömömre tanultam a teológiát. Nem gondoltam, hogy nekem tanítani kéne, vagy aktívan terjeszteni a hitet. Végül az iskola elcsalt, először csak egy-két napot tanítottam egy héten, aztán húsz évre ott ragadtam a suliban.
A pedagógia kicsit már közelebb áll a diakónusi hivatáshoz, mint az állattenyésztés, de még így is nagyon éles a váltás.
Ötvenéves voltam, amikor kaptam egy wellnesshétvégét ajándékba az egyik osztályomtól, hogy „megpihentethessem az idegeimet”. A diákok mondták így, nem én!
Ültünk a feleségemmel a pezsgőfürdőben, és hirtelen kibukott belőlem, hogy én már nem akarok visszamenni tanítani.
Nem tudom megmagyarázni, honnan jött ez az érzés, hiszen jó helyem volt az iskolában. Azt sem tudtam, mihez kezdek magammal, csak annyit mondtam a nejemnek, hogy bejelentkezem a munkaügyi hivatalba, aztán majd lesz valami. A kollégák azt hitték, valami jobb állást kaptam, pedig szó sem volt erről. Akkor nem értettem, honnan jött az érzés, hogy váltanom kell.
És most?
Egyházunk tanítása szerint a hivatás tulajdonképpen kegyelem. Egy ajándék. Én ennek az ajándéknak a csíráját ott kaphattam meg a fürdőben ülve. (nevet) Nem gondoltam akkor sem, hogy én majd állandó diakónusként keresem a kenyerem, csak azt éreztem, hogy váltanom kell. Ötvenévesen! A Bibliában Mózes harmadik könyve azt mondja, hogy „az ötvenedik év legyen számotokra jubileumi esztendő: ne vessetek, ne arassátok le a kalászt, ne kössétek kévébe!”
Olyan érzésem volt, mintha Isten meghívna, hogy ezt az évet teljesen neki szenteljem az életemből. Igent mondtam erre a meghívásra, majd fokozatosan nyíltak ki a kapuk, mindenféle erőlködés nélkül.
Először a Nagyszombati Főegyházmegyében magyar ifjúsági referensként kezdtem el dolgozni, szinte szó szerint annyi pénzért, hogy Isten kegyelméből éltem. (nevet) Aztán a „jubileumi év” után Orosch János érsek felajánlotta, hogy legyek állandó diakónus. Eléggé meglepett, tudtam, hogy nem sok van belőlük. Sokáig vacilláltam, tanácsot kértem emberektől és a Jóistentől is. Kértem, hogy küldjön egy jelet. Emlékszem, imádkoztam egy nap, és hirtelen késztetést éreztem, hogy a kereszt előtt a földre feküdjek. Utána ugrott be, hogy hiszen a papszentelési liturgiában is van egy ilyen rész. Ugyanezen nap estjén egy imacsoporttal találkoztam, és az egyik tag hozott egy ezt megtámogató igét. Római 12,1–2: Adjátok oda testeteket Istennek tetsző áldozatul, legyen ez szellemetek hódolata, és így tovább. Egy évvel később, november 5-én, Szent Imre ünnepén volt a szentelésem. Azon a reggelen rettentő bizonytalan voltam, ekkora váltás, ötvenéves vagyok, családom van, hogyan fogadnak majd az emberek, hiszen ez egy teljesen új út. Aznap reggel, ahogy imádkozom a zsolozsmából a reggeli dicséretet, a papoknak kötelező reggeli imádságot, látom, hogy az aznapra előírt ige Pál apostol rómaiaknak írt leveleiből való.
12,1–2?
Így van! Adjátok oda testeteket Istennek tetsző áldozatul… Szóval, ha visszanézek az elmúlt évekre, azt látom, hogy jó helyen vagyok.
Hivatásról beszéltünk az előbb. Ön szerint mi az állandó diakónusi hivatás lényege?
Nekem az a dolgom, hogy Isten személyes szeretetét közvetítsem. Nem a magamét adom, Istenét próbálom meg átadni, és ez borzasztó kihívás. Ehhez Isten közelében kell élnem, tőle kell elkérnem azt, amit ő az aktuálisan összegyűlt közösség számára készít. Bizonyára időnként mellélövök, gyakran hibázom, de a vágy ez.
Nem templomi közegben ez hatványozottan nehéz feladat. Temetésen, keresztelőn, esküvőn nemcsak templomba járó emberek vannak, nincsenek otthon a templomi nyelvezetben.
Meggyőződésem, hogy nekünk, egyházi embereknek még bőven van hová fejlődnünk ebben a témában, változtatnunk kell a szótárunkon, hogy eljusson az üzenet. Kegyelemről, megigazulásról, megváltásról beszélünk, és azt gondoljuk, ezt az emberek értik is. Ez pedig nem feltétlenül igaz. Hitünk titkait úgy kell átadnunk, hogy az közérthető legyen. Jézus is ezt tette kétezer évvel ezelőtt. Olyan nyelvezetet használt, amit a kor embere megértett, természeti, mezőgazdasági példákat használt. Nekünk is hasonlóan kell cselekednünk. Korszerű, közérthető példákat kell felhoznunk.
Lájkold felebarátodat, mint tenmagadat?
Azért nem kell túlzásba esni (nevet), de lehet, ha Jézus most jönne el közénk, nem azt mondaná, hogy kiment a magvető a szántóföldre, hanem inkább azt, hogy leült a programozó a számítógép elé. A közérthetőséget a hivatás egyik nagy kihívásának érzem, és akkor még nem is szóltunk a magával ragadó életpéldáról. Ezzel együtt az állandó diakónus – számomra legalábbis – talán legfontosabb feladata, hogy híd legyen a hierarchikus egyház és a hívek között, egyfajta összekötő kapocs a két világ között.
Mivel családban él, belülről ismeri a család problémáit, ugyanakkor valahol mégiscsak kötődik az egyházi hierarchiához.
Nem véletlenül mondta II. János Pál pápa, hogy állandó diakónusra akkor is szükség lesz, ha az anyaszentegyházban megszűnik a pap-hiány. Ez ugyanis egy külön hivatás, külön küldetés, jelentőséggel. Mindig alázattal kell fordulnom a munkám és az emberek felé. Partnerként kell őket kezelnem, hogy el is tudjam érni őket. Ez nagyon fontos! Ürülnek a templomaink, valahol elvesztettük annak a képességét, hogy megszólítsuk a híveket. Jó volna ezt újra megtalálni.
Ha jól értem, ön nem híve a merev egyházi felfogásnak. Pedig sokan azt állítják, éppen az egyházi reformok miatt fordultak el a hívek tömegével a vallástól.
Az egyház már a II. vatikáni zsinat előtt is sokat veszített a korábbi pozíciójából. Nem gondolom, hogy annak a reformjai miatt tartunk ott, ahol tartunk. Inkább a zsinati határozatok nem eléggé következetes bevezetésében lehet keresni az okokat. Meg aztán mintha nem vettünk volna tudomást arról, hogy megváltozott a világ. Nem lehet úgy megvalósítani a hit továbbadását, mint 100 évvel ezelőtt, és úgy végképp nem, mint 500 évvel ezelőtt! Hiteles válaszokat kell adnunk a kor kihívásaira, miközben hűek maradunk az egyház hitletéteményeihez. Ez megtérés és megújulás nélkül nem megy! A megújulás azonban semmi esetre sem járhat értékvesztéssel.
A katolikus egyház képes erre a megújulásra?
Minden eszköze megvan hozzá. Már csak használni kell azokat.
Zárjuk egy aktuális kérdéssel a beszélgetést: mit jelent ön számára a húsvét? Mi az ünnep igazi üzenete?
Röviden a feltámadást jelenti. Bővebben azt, amit Szent Pálnak. Vele azonosulva el tudom mondani, hogy „ha Krisztus nem támadt volna fel a halálból, hiábavaló lenne a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek”.
Ha itt fejeződne be a történet, akkor nagyon reményvesztett lenne minden. Akkor kár lenne ezt az interjút megjelentetni.
Hála istennek, van folytatás, ahol ugyanúgy Szent Pállal egységben el tudom mondani, hogy „Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül”. Ha elsőként, akkor követni kell a másodiknak, a harmadiknak, a sokadiknak. Már most, itt, a földön. Feltámadni a mi önzőségünkből, örömtelenségünkből, gőgünkből, mások érdekeinek a figyelmen kívül hagyásából és lehetne folytatni a sort tovább. Ehhez kívánok minden kedves olvasónak bátor szembenézést önmagunkkal, és még bátrabb feltekintést arra, aki meghalt, de életre kelt. Mert ha őt választjuk, akkor a győztes csapatban vagyunk.
Az interjú megjelent a Magyar7 hetilap 2021/13-as számában.
