Most kell a feltámadásról beszélni!
A mi életünkben soha még olyan fontos nem volt az Élő Isten és az ember kapcsolatának kérdése, mint most – állítja György András. A somorjai református gyülekezet lelkipásztorát a világjárvány és a háború által beárnyékolt húsvéti várakozásról kérdeztük.
Húsvétot várjuk, miközben mindenhonnan a járvány, a háború, a romló életkörülmények köszönnek vissza. Hogyan lehet így felkészülni az ünnepre?
A húsvét mindig ilyen volt. Szenvedés, vér, verejték, terhek, emberek közötti feszültség nélkül nincs húsvét. Ha Jézus Krisztus személyén keresztül nézzük a húsvétot, akár az egyetemes emberiség történetének mélypontjait vagy magaslatait nézzük, a szenvedés és a megelevenedés, a megújulás kéz a kézben jár. Ennek az évszázadnak a 22. éve nem tud mást tenni, mint ezt igazolni. Salamon írja a Prédikátor könyvében, nincs új a nap alatt. Nincs ebben se titokzatosság, se meglepő, inkább testközelivé vált számunkra – akár a Covid, akár az ukrajnai háború tekintetében. Az benne a rendkívüli, ahogy Jeremiás próféta írja, belépett ablakainkon a halál. Csak azt felejtjük el, hogy mi ezt a halált évtizedek óta a képernyőkön keresztül magunk vittük be a hálószobába, a gyerekszobába vagy a nappaliba. Mindenhova. Most pedig ez a dédelgetett erőszakélmény megtestesült. A gonoszság az ilyen – ha teret kap, akkor árt. Nem akarom összemosni a világjárványt a háborúval, de a legrosszabb eseménysorozat, ami bennünket, Közép-Európát, Európát érinteni fog, még csak most következik.
Az imént Salamont idézte, nincs új a nap alatt. Kölcseynek erről a hiábavalóságok hiábavalósága jutott eszébe. Nem ezt érzékeli az ember ebben a mókuskerékben?
Már nincs mókuskerék. Olyan rendkívüli kategóriákat éltünk meg, mintha a hollywoodi kulisszák elevenedtek volna meg. Az volt a jellemző élmény, hogy ez biztonságos távolságban van tőlünk, ez szórakoztat, foglalkoztat, leköt, s most pedig teljesen testközeli. A háború kitörése óta Kárpátaljára rendszeresen viszünk segítséget. Miután visszatérek Magyarországra vagy Szlovákiába, egyre erősödik az élményem, hogy az az igazi valóság, amit ott tapasztalok.
A háború árnyékában tudják értékelni, mi az elég. Beszélgettem egy Mariupol környékéről származó családdal… Elveszítették az apát és a nagyapát, de hálásak voltak a kicsi ennivalóért, amit átadtunk nekik. Én ott szégyelltem el magam, mert tudom, hogy a környezetemben az emberek, milyen eszméletlen mennyiségű élelmiszert dobnak ki a szemétbe. Melyik a realitás?
A gyökerei Kárpátalján vannak. Mi az, ami önnek létélményként más volt, amikor tartósan megtelepedett a Felvidéken? Miben vagyunk mások, mi itteniek?
Provokatív a kérdés. Sok dologban. Bereg és Ugocsa vidékének értékeit magamhoz közelebb állónak érzem a mai napig.
Itt, Nyugat-Magyarországon vagy a Csallóközben az az értékes, ami máshol van, a nyugati az izgalmas. Más a követendő példa: a prágai, a párizsi, a londoni. Azok, akik itt élnek és próbálják az itteni közösségeket önmegvalósításra bírni, ezekkel a falakkal találják szembe magukat. Ezért járnak kevesebben templomba, itt van az egyik oka, amiért a közösségi létforma nem a saját régebbi mintákból táplálkozik, hanem kívülről idevetített, ideológiailag hol igazolt, hol igazolatlan mintákból.
Már az előbb is utalt rá, anyagi értelemben jobban élünk a Csallóközben, mint a Felső-Tiszaháton. Ennyire kihat a jólét az emberek lelkiségére?
Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy ez egy kényelemközpontú gondolkodás. Kárpátalján megelégszenek a kevesebbel. Ez nem az ő erényük, félreértés ne essék. Mint ahogy nem a csallóköziek hátránya az, hogy szeretik a jólétet. Ez csupán mentalitásbeli különbség.
A hétköznapokban az egymás segítése, a kölcsönös szolidaritás sokszor kiveszni látszik. Említette, hogy rendszeresen visznek segítséget Kárpátaljára. Érzése szerint mennyire szolidáris az itteni magyarság a bajban lévőkkel?
A háború a Kárpát-medencei magyarság életösztönére is hatott. Én nem mondanám azt, hogy rosszul állnánk a segítségnyújtásra való összefogás tekintetében. A szolidaritásra, a nemzeti összetartozásra itt a Felvidéken hajlamosak vagyunk politikai fogalomként tekinteni, mert azt, egyéb lelki muníciója nem lévén, kisajátította a helyi magyar politikum, miközben adós maradt azzal, hogy az összetartozás valódi értékét megmagyarázza az embereknek. Ha a fogalomra az eredeti bibliai értelmében tekintünk, sokkal jobb a helyzet. Ha megszólal a harang, gyűjtés indul Kárpátaljára, akkor nem ezrek, hanem tízezrek mozdulnak meg két nap alatt, és ott tudunk lenni már a háború másnapján. Hat hét alatt negyven tonna segélyszállítmány, rengeteg pénzadomány gyűlt össze, sok-sok embert mozgósítva.
Ez a valóságos, a politikát meghaladó nemzeti összefogás. Egyre inkább hajlok arra, hogy az erőszak tekintetében amilyen impulzusok érnek minket Kárpátalján, nekünk szeretet formájában kell ezekre felelnünk. Tudom, patetikusan hangzik, de minden puskalövésre meleg étellel tudunk válaszolni.
Arra kérném, lépjünk egyet hátrébb, a közelmúltba. Milyen nyomokat hagyott a világjárvány, a lezárás a közösségeken, a gyülekezeten?
A Covid egy átkozott dolog, de az elmúlt két év a veszteségek mellett erőt is adott. Maga a közösségi élet a gyülekezetben nagyon más, mint egy pódiummal rendelkező színházi vagy kultúrházi közeg, ahol valakik elöl beszélnek, alkotnak, valakik pedig erre reagálnak és tapsolnak. A gyülekezet és az egyház olyan, mint a sok sejtből álló élő test. A gyülekezeti alkalmak nem egyszerűen hetente ismétlődő találkozók, nekünk közös ügyünk, felelősségünk, célunk, küldetésünk van, amit együtt akarunk megvalósítani. Nálunk a járványhelyzet azzal járt, hogy sokkal intenzívebbé vált a kapcsolattartásunk. Az idősekről gondoskodtunk, amennyire tőlünk tellett. Jelentős csapat kezdett el dolgozni a gyülekezetben, hogy az arra rászorulókat segíteni tudjuk.
A járvány idején az Isten megengedte nekünk azt, hogy lemeztelenedjünk előtte az ösztöneink tekintetében. Bár nem járhattunk templomba, de mégis nagyon színes gyülekezeti életet éltünk a mobiltelefonoknak, az online közvetítéseknek köszönhetően.
A lezárásoknak, úgy tűnik vége. Mennyiben lesz más az idei húsvét?
Sok mindenben más lesz. A járvány időszakából lassan kilábalunk, de a Csallóközben az emberek elszoktak a templomtól, mondván, hogy az online közvetítést minden további nélkül meg lehet nézni otthon, vasalás közben vagy a konyhából, vagyis nem kell elmenni templomba. Én ezt sokáig nehezen tudtam feldolgozni, de a valóság az, hogy kaptunk Istentől egy reális képet. Kik azok, akik valóban a gyülekezet építőkövei, s kik követik távolabbról. Ez utóbbi nem azt jelenti, hogy ne lenne részük a gyülekezet életében. Ami pedig a közeledő ünnepet illeti,
Beszélgetésünk elején a járványra, a háborúra utalva úgy fogalmazott, most kell a feltámadásról beszélni. Érzése szerint a mai emberhez nehéz a feltámadásról, a megváltásról szólni?
A mai nemzedékekhez szólni sok ok miatt talán azért is nehéz, mert a tudatunk, a gondolkodásunk, az értelmi képességeink ki lettek mozdítva a valóságból. Az Isten szeretetét a mai ember opcionálisnak gondolja.
Mondanék egy hétköznapi példát szemléltetésül. Amikor a járvány idején nagyon súlyos állapotban lévő emberekkel eljutottunk odáig, hogy nagy valószínűséggel meg fognak halni, minden esetben az volt az emberi reakció, hogy a haldokló szeretné meghosszabbítani a földi életét. Természetes és normális dolog. Viszont alig-alig volt ott a reakciók között, hogy, ha már meg kell halnom, akkor szeretnék kiszabadulni a földi nyomorúságból, vagyis szeretném az üdvösséget, szeretném a bűnbocsánatot az Istentől.
Ezt úgy is érthetnénk, hogy az emberek nem is vágyják a megváltást.
Leginkább a hosszú földi életet vágyják. Nézzük meg Jézus Krisztus földi életének utolsó napjait, amikor a Gecsemáné-kertbéli gyötrődésében egyértelművé válik számára, hogy elkerülhetetlen a borzalom, amit át fog élni, ami viszont a megváltásunkhoz kell. Amikor lezárja ezt a vívódást, azt mondja: Atyám, legyen meg a te akaratod. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Onnantól kezdve nem fogat összeszorító beletörődéssel, kínlódva éli át a szenvedéseit, hanem teljes szeretettel. Ez nem a földi életnek szól.
A földi élet átmeneti, időszakos, Isten az örökkévalóságot szabta ki számunkra. Pál apostol mondja, ha csak ebben a földi életben reménykedünk a Krisztusban, akkor minden földi embernél nyomorultabbak vagyunk. A húsvétot nem lehet elválasztani Krisztustól, a föltámadás olyan minőséget hordoz, ami nekünk egyedül elérhetetlen.
Megjelent a Magyar7 2022/15. számában.
