Milyen nemű Isten? - Beszélgetés egy profánnak tűnő kérdésről

Teljesen értelmetlen a kérdés, milyen nemű Isten?

Nem, egyáltalán nem az. Csak nem mindegy, miként és milyen célból tesszük fel azt!

Milyen forrásokhoz érdemes nyúlni a témával kapcsolatban?

A kérdést elsődlegesen, de közvetetten a minden történeti hitvallási felekezet, így az anglikánok által is az isteni kinyilatkoztatás tévmentes forrásaként elfogadott Szent Biblia alapján tudjuk megválaszolni. Másodlagosan pedig a felekezeteknek az ugyanezen hitletéteményt értelmező hagyományaiból kell megvizsgálunk.

Mit mond hát a Biblia Isten neméről? Felmerül egyáltalán a téma a Szentírásban?

Az ószövetségi Szentírás héberül mindig nyelvtanilag hímnemű alakban említi az Istent, akkor is, ha úgymond „anyai” tulajdonságokkal ruházza fel. Az Ószövetségben Isten megnevezésére használatos szavak három csoportra oszthatók. Itt muszáj etimológiai fejtegetésbe bocsátkoznunk, de igyekszem kellően leegyszerűsíteni ezeket.

Az első maga a Mózesnek a lángoló, de el nem hamvadó csipkebokorban „kijelentett neve” (héberül: sém ha-meforás), a „leírt, de ki nem mondott név”, a Szent Négybetűs, a JHVH, ami görögből átvéve Tetragrammaton szóval illetnek. 

A másodikba tartozik a közönséges tárgyi megnevezése az igaz Istennek. Ennek alapszava a héber mellett a föníciaiban és arámban is fellehető „él” gyök. Ez annyit tesz, „erős”, „hatalmas”. Ugyanerre vezethető vissza a keleti sémi nyelvekben (akkád, babiloni, asszír) „ilu”, és az arab „iláh”. Ez utóbbi származéka az „allah” szó is. Az „él” gyök származéka az „éloáh” (az Erős, a Hatalmas), melynek többes száma az „élohím”. Ez a többes szám úgynevezett „királyi többes” általában a biblikus héber szövegekben, mivel általában egyes szám első személyű cselekvést kifejező ige társul hozzá. Mind az „él”, mind az „éloáh”, és mind az „élohím” használatos az igaz Isten és a hamis istenek megjelölésére is a szentírási szövegben. Ezek ritkán használatosak önállóan, leginkább jelzővel összekapcsoltan állnak: „Él eljón” (a fölséges Isten), „Él saddáj” (a mindenható Isten), „Él Jiszraél” (Izrael Istene), lehetne még sorolni. A harmadikba tartoznak az Isten főnevesült jelzői. Tulajdonképpen Istenre utaló kifejezések ezek, mint Fölséges, Magasztos, Atya, Mindenható. Minden esetben hímnemű szavakról van szó, és ez nem véletlen.

Hogyhogy?

Isten megszólítása nem csupán pőre nyelvtani kérdés.

Ez abból is látszik, hogy az „anyai” tulajdonságokkal felruházott Istent is nyelvtanilag hímnemű főnévként írják le a Bibliában, mint említettük. Például Izajásnál (LXVI: 13): „Mert a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket”.

A rabbinikus zsidó kommentátorok egységesek abban, hogy az Isten létteljességében a biológiai értelemben vett nemek, és a hozzájuk társított pszichikai habitusok („gender”) felett áll, s aki teremtett tulajdonsággal korlátozza, az kimeríti a társítás, a bálványozás (ávodá zará) súlyos bűnét.

Ez azonban nem jelent semmiféle „gendersemlegességet”, főleg nem az Isten és a világ viszonylatában.

Sem férfi, sem nő, tehát semleges, nem?

Dehogy! Egyrészt azért nem, mert Isten szavát emberi értelemmel nem meríthetjük ki. Úgy kell elfogadnunk, ahogy magát kinyilatkoztatta. Nem írjuk át a Szentírást, ahogy a „gendersemlegesítők”, vagy a hitleri Németország „dejudaizáló” eretnekei. Márpedig kizárólag hímnemű főnévvel jelöltetik az Isten, és elsöprő többségében férfias karakterrel jelenik meg a szentírási lapokon.

Az Isten pedig nem csak nyelvtani értelemben jelenik meg hímneműként, hanem – ha úgy tetszik – „toxikus maszkulinitással” nyilatkozik meg.

A férfiasság ugyanis egy aktív tevékenység, míg a női, ha nem is teljesen passzív, de „reaktív”. Így jelenik meg az Isten és a világ, az Isten és az egyes ember, valamint Isten és Izrael viszonya. Ez utóbbit sokszor a jegyesi viszony allegorikus képével jelölik.

Készülve az interjúra, több helyütt olvastam a gendersemlegesítés védelmében, hogy Istent időnként nőnemű főnevekkel is leírják a Bibliában.

A „ruáh” (lélek, szellem), „hokmá” (bölcsesség), és „sekíná” (jelenlét, lakás) Istenhez kapcsolódó főnevek, a közönséges jelzőknél szorosabban kapcsolódó megszemélyesítések, valóban nőneműek. Mindenféle rabbinikus és azon belül kabbalisztikus spekulációk vannak azzal kapcsolatban, hogy miért, de ezek ismertetése teljesen szétfeszítené egy ismeretterjesztésre való beszélgetés kereteit. A lényeg, hogy az Isten megjelölésére használt konkrét főnevek mindig hímneműek, Isten „nemesítése” mindig csak átvitt értelemben történik, hiszen tudjuk,

az Isten mindenféle teremtményi korlátozást meghalad.

Akkor mégiscsak gendersemleges?

Nem! A kifelé való cselekvésében Isten határozottan férfias, a teremtményhez (a világhoz, az emberhez, Izraelhez) való viszonya kifejezetten „férfias”.

Igaz ez akkor is, ha direkt „nőies” jelzők, magatartásformák kapcsolódnak az Istenhez, a főneve ekkor is hímnemű marad. Az „Isten lelke”, „Isten bölcsessége”, „Isten jelenléte” által jelölt valóságok ugyan nőneműek, és habitusuk is nőies, azonban ezek mindig az Isten kifelé megnyilvánuló „férfias” karakterének rendelődnek alá.

Mit mond a keresztény tanítás?

A kifejezetten keresztény újszövetségi, szentírási könyvek görögül íródtak. A bennük az istenség kifejezésére található főnevek, a héberhez hasonlóan, sohasem nőneműek. Ez még a szentháromsági személyek elsődleges elnevezéseire is igaz. Nem csupán az „Isten Fia” (theou hüiosz) és az „Ige” (logosz) hímnemű, de a héberben eredetileg nőnemű „Lélek” (pneuma) semlegesnemű, míg az Üdvözítő által a Szentlélekre használt „Vigasztaló” (paraklétosz) hímnemű.

A „Bölcsesség” (Sophia) nőnemű ugyan a görögben is, de ezt kifejezetten a második isteni személyre, a Fiúra értelmezik.

Az Ige amikor egy egyedi (individuális) emberi természetet felvett, férfitermészetet vett fel, amivel kifejezi a jegyesi misztikát, ahol mint új Ádám oldalából új Évaként az Anyaszentegyház születik meg.

Mindhárom isteni személy az isteni természet osztatlan birtokosaként „nemfeletti”! Ez nagyon lényeges dolog, „nemfeletti”, de nem „nemsemleges”.

Ebben egységes a keresztény hagyomány felekezetektől függetlenül, s abban is, hogy mindhárom isteni személyt a nyelvtani nemük szerint sem görögül, sem latinul, sem a nyelvtani nemeket használó indoeurópai nyelvekben nem jelölik soha nőnemű főnévvel. Persze felvethető, hogy a megtestesült Ige és a megtestesítő Lélek a kifelé való tevékenységükben sajátosan „férfias” és „nőies” jelleggel nyilvánul meg, mint Rembrandt festményén, ahol az Atya a „férfias” jobb kezével (a Fiúistennel) és a „nőies” bal kezével (a Szentlélekistennel) öleli ált az emberiséget megjelenítő tékozló fiút. Ennek a progresszívek „gendersemlegességéhez” és „genderfluiditásához” azonban semmi köze sincs.

Akkor Ön szerint miről szól ez az egész?

Az Istent akarják saját sátánian kifordult képükre bálvánnyá faragni. Ez utóbbi az előbb említetteknek ördögi paródiája, tragikomédiája, kifordítása.

Ha nem tetszik nekik a Szentírás szövege, becsületesebb elvetni azt, vagy ha nem tetszik nekik a Church of England hitvallása, hitelesebb kilépni, s alapítani egy saját vallási közösséget. Ehelyett ők mit csinálnak? Nekiállnak szétbomlasztani az egyházat! Mindez felhívja a figyelmünket arra, hogy a kulturális hadviselés nem áll meg a templomaink kapujánál, hanem a vallási közösségeinkben is dúl.