Miért nincs Szlovákiában magyar katolikus hitoktatás?

A papi hivatása mellett egyetemi tanárként is dolgozó Herdics György elmondja, hogy hitoktatóvá úgy válhat az ember, ha ez irányú egyetemi vagy főiskolai diplomát szerez. Hozzáteszi, lényegében tanítói munkáról van szó, amely nagyszerűen kapcsolódik az egyház elsődleges feladatához, az örömhír, azaz az evangélium terjesztéséhez, amelyre nemcsak a templomokban, hanem a nevelésen és az oktatáson keresztül az iskolákban is sor kerül.

A hittan az 1989-es rendszerváltozás óta az állam által finanszírozott tanterv részeként kötelezően választható tantárgy, párban az etikával. Ez azt jelenti, hogy a szülőknek vagy hittant, vagy etikát kell kötelező jelleggel választaniuk a gyermekük részére.

Ebből kifolyólag a hitoktató ugyanúgy a tantestület része, mint a földrajz- vagy a tornatanár, bár igaz, hogy az állami, önkormányzati vagy magániskolákban a heti egy óra hittan osztályonként (az egyházi iskolákban heti kettő) azért nem jelent állandó kapcsolatot vagy iskolai jelenlétet, a hitoktatók kijelöléséért felelős plébániák ezt általában úgy oldják meg, hogy egy-egy oktató több iskolában is végzi a tevékenységét.

A gond rendszerszintű

Ez ugyan a Herdics Györggyel való beszélgetésünk helyszínén, Dunaszerdahelyen nem okoz különösebb problémát, hiszen mind ez idáig van elég érdeklődő iskolás gyermek, valamint a hittanban való jártasságukra oktató tanerő is. Probléma inkább a középső és a keleti országrészek magyarok lakta vidékén mutatkozik, ott is elsősorban a képzett hitoktatói utánpótlást illetően. Herdics felhívja a figyelmet arra, hogy a probléma valójában nem csak a hitoktatás hiányát jelzi, de magában foglalja az egész egyházi rendszernek a gondjait.

teszi hozzá Herdics. A hasonlat után ismét konkrétan fogalmazva mondja, hogy a szlovákiai egyházrészben a kisebbségi közösségi, vagy mondjuk ki, a magyar ügyek egyenrangú intézése nincs megoldva. Példa erre a hitoktatói hiányon kívül is akad elég.

Újságnyilatkozatról lévén szó, mindjárt a szakmánknak megfelelő példát említ. Elárulja, hogy a szlovákiai magyar katolikusok folyóirata,

a Remény a szlovákiai katolikus egyháztól nem kap egyetlen centnyi támogatást sem; miközben a dél-szlovákiai magyarlakta területek templomaiban ugyanúgy gyűjtenek a katolikus sajtó támogatására, mint az ország többi részén.

Ezt a pénzt a plébánosok beküldik a központba, onnan azonban a magyar katolikus sajtóra semmi nem jön vissza. Így van ez annak ellenére, hogy Szlovákiában a magyar nemzetiségű katolikus hívek száma több mint háromszázezer.

A lelkipásztor szerint ez már csak azért is zavaró, mivel egyre több az olyan, látszatintézkedésnek nevezett megoldás, amely azt hivatott demonstrálni, hogy nemzetiségi vonalon minden rendben van. Igaz ugyan, hogy van az egyes egyházmegyékben magyar hívekkel foglalkozó helynök; hogy a komáromi templom bazilika lett; vagy a pozsonyi katolikus Lux tévé havonta közvetít egy előre felvett magyar nyelvű misét.

Ezek az intézkedések csak annyira mutatósak, mint a lázas emberen a pirosság, hiszen a rendszer továbbra sem az egyenlő elbánás elvén működik.

Ezt riportalanyunk szerint a katolikus egyházban nagyon nehéz megkérdőjelezni, mivel hierarchikus, tekintélyelvű szerkezetről van szó, így a kritikát megfogalmazóra nagyon könnyen rásütik az izgatás, a rebellió vádját.

Természetesen a helyzet sosem egyoldalú, hiszen például meg lehet említeni egyes magyar tankönyvek kiadását, hitoktatói továbbképzéseket vagy az egykor megtartott, úgynevezett hitoktatói gyorstalpaló tanfolyamok megtartását. Ugyanakkor ha mindezt harminc év távlatában nézzük, ez bizony édeskevés, mondja borongva Herdics György. Hasonló hangsúllyal teszi hozzá, hogy a harmadannyian levő reformátusoktól lehetne példát venni, akik jóval kisebb számuk ellenére hosszú évekkel ezelőtt megoldották a magyar hitoktatók legfelsőbb szintű képzését a komáromi Selye János Egyetemen.

A katolikus egyház három évtized alatt sem volt képes megoldani, hogy az egész országban legalább egy helyen legyen „rendes”, felsőfokú diplomaszerzési lehetőség ebből a tárgyból magyar nyelven.

Ez már csak azért sem lenne erőn felüli lehetőség, mivel az országban öt helyen, Pozsonyban, Nyitrán, Rózsahegyen, Kassán és Szepesváralján van ilyen képzés. Természetesen szlovák nyelven. Herdics nem felejti el megjegyezni, tisztában van azzal, hogy a szlovákokat is sújtja a papok és a hitoktatók hiánya, hiszen a besztercebányai szemináriumot be is kellett zárni a kevés jelentkező miatt. Ez azonban mindegyik egyházat érinti szinte az egész földrészen, a szlovákiait és a magyarországit is, így aztán a felvidéki magyar katolikusok halmozottan hátrányos helyzetben vannak.

Ha akad is szlovákiai magyar jelentkező, csak úgy szerezhet diplomát, ha átmegy Magyarországra tanulni, vállalva ezzel a külföldi tanulás minden velejáróját; vagy – és több ilyen eset is van – elvégzi a református hitoktatói képzést a komáromi egyetemen, és rábízza magát a helyi plébános jóindulatára, hogy elfogadja-e a diplomáját.

Harmadik lehetőség, amely már nem oldható meg anyanyelven, hogy az érdeklődő jelentkezik valamelyik szlovák nyelvű egyetemre, és önszorgalomból megpróbálja hozzátanulni a magyar témákat.

Mert mondani sem kell, hogy a szlovák tanterv például a szlovák nemzeti sajátosságokra, a nagymorva hagyományra, a bizánci hittérítőkre fekteti a hangsúlyt, míg a miénk nyilván más nemzeti preferenciákat helyez előtérbe, a magyar nemzet történelmének megfelelően. És mindezt úgy kell megtanulnia, hogy azt majd át tudja adni a diákjainak, a felnövekvő nemzedéknek.

Az apát szerint az oktatásban nem elég a magyar állam jóindulatára hagyatkozni, hanem fel kell tenni a kérdést, miért nem lehet nálunk, Szlovákiában magyar katolikus hitoktatói képzés? Hiszen Jézus azzal bízta meg a tanítványait, hogy „menjetek az egész világba, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek”. Ennél nagyobb elhívás, vagy ahogy most divatos mondani, jogalap nincsen. Ha valaki erre azt mondja, hogy nem kell, azzal gyakorlatilag megszűnik a tárgyilagos vita lehetősége. Elvégre mi itt vagyunk, a katolikus egyházon belül a szlovákiai részegyház részeként.

Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a katolikus egyház, konkrétan a Vatikán nem a nemzethatárok, hanem az országhatárok alapján jelöli ki az egyes részegyházak határait. Vagyis bennünket, szlovákiai magyarokat a szlovákiai vezetés fennhatósága alá rendel. Mi tehát egyházi szempontból is itt vagyunk otthon, mondja Herdics György. Ebbe bele kéne tartoznia annak is, hogy akárcsak a polgári iskolarendszerben, az egyháziban is természetes legyen az anyanyelven való tanulás joga és lehetősége.

Herdics kiemeli, ebből az következik, hogy szerinte az egyenlő elbánás joga nagyobb vívmányt jelentene még annál is, hogy legyen magyar nemzetiségű püspökünk. Utóbbit szintén fontosnak tartja, de meggyőződése, hogy a jogok mindig többet jelentenek. Ugyanakkor attól tart, hogy ezeket a jogokat akkor lehet majd megszerezni, amikor az egész egyház válsága rákényszeríti erre a főpapságot. Akkor majd a szlovákiai katolikus egyház a szükségből kovácsol erényt. Túl nagy árat fogunk fizetni ezért, hiszen folyamatosan fogyunk, nemcsak magyarként, hanem mint katolikus hívek is.

Míg Szlovákia alkotmányában a felvidéki magyarság másodlagos államalkotóként szerepel, ugyanezt az egyházi vonalon már siker lenne elérni. Miért is ne lehetne a szlovákiai magyar katolikus közösség ugyanúgy egyház-alkotó közösség? Herdics szerint a kérdés költői, hiszen jelenleg ott tartunk, hogy az egyházmegyék határait is nagyrészt hozzáigazították a magyarellenesen kialakított adminisztratív kerületekhez. A gond azzal van, hogy az egyház falai közé ismét begyűrűzött a politika hangvétele. Persze mindig akadnak kivételek, de elmondható, hogy a többségi vélekedés szerint már így is sok jogot biztosítottak a magyaroknak.

Herdics György egy hajszálnyi pluszjogra sem tartana igényt, elutasítja a pozitív diszkriminációt, csupán annyit szeretne, amennyi jog a szlovák közösséget is megillet.

Ez esetben konkrétan az oktatás területén. Meggyőződése, itt az ideje, hogy ezt a helyzetet már ne csak elviseljük, hanem beszéljünk is róla, bízva abban, hogy esély adódik a párbeszédre. Meglehet, hogy az elején a másik oldal majd azt mondja, nem tudja az elképzelések száz százalékát lehetővé tenni, és csak harmincat engedélyez. De már ez a harminc is több lenne a jelenlegi szintnél.

Herdics György ezen a ponton megismétli abbéli aggályát, hogy erre majd csak akkor kerülhet sor, amikor már a képzeletbeli, utolsó Pista bácsit is fontos lesz megszólítani. Addig viszont

önkritikát is kell gyakorolni, hiszen sajnos a „mi” papjaink többsége is a kényelmes túlélésre rendezkedett be, nem látva távolabb egy generációnyi időnél.

Amíg a templomokban azt hallják a hívek, hogy a magyarlakta vidékeken is minden jól van, addig jelentősebb társadalmi szolidaritásra nem lehet számítani. A változtatási törekvéseknél és végső soron papként ezzel az árral szembemenni sem könnyű, mert azonnal rásütik az emberre, hogy liberális. Márpedig az egyházban nagyon könnyű kegyvesztetté válni.

Bár Herdics önmagáról is elárulja, hogy az elmúlt két-három évtized alatt csökkent a határozottsága, úgy érzi, megfontoltabb lett. Egy dologról azonban senkinek sem szabad megfeledkeznie: amit a hívek, a papság vagy akár a politikai képviselet el tud végezni, azt maximálisan el kell végeznünk, és a többit a Jóisten majd hozzáteszi! Nagy hiba ugyanakkor, ha hajlamosak vagyunk az egészet a Jóistenre hagyni.

Herdics György ezért a fent elmondottakat és a témáról készült újságcikket is úgy fogja fel, mint a sikerhez vezető út kezdetét. Hiszen, ahogy mondja,

ha már foglalkozunk a problémával – a hitoktatói képzés problémájával, később a rendszer többi visszásságával – és ha hiszünk abban, hogy akad tíz, tizenöt vagy akár húsz magyar pap, aki ki mer állni az érdekeink mellett, akkor már nagy dolgokat vihetünk végbe.

Így volt ez akkor is, amikor a Remény újság megszületett, és vélhetően így lesz a jövőben is. Mindig kell egy maroknyi ember, aki hallatja a hangját, kiáll az érdekeinkért, és nem hagyja kihunyni a tüzet!

Megjelent a Magyar7 2020/40. számában.