Latinul misézni
Írásunknak ezt a címet is adhattuk volna: A modern és a hagyományos a katolikus egyházban. Mindjárt hozzá is kell tennünk, hogy a modern fogalma alatt nem a templomokban megjelenő digitális kijelzőket, az egyházközösségek immár természetesnek vett internetes honlapjait értjük. Annál inkább gondolunk a katolikus egyház alapját, központi elemét jelentő liturgia felfogásában, ünneplésében jelentkező változásokra.
A laikus közönség, amelyhez – feltételezem, hogy velem együtt a Magyar7 hetilap olvasóinak túlnyomó többsége is tartozik –, talán mit sem tudott arról, hogy Ferenc pápa idei szeptemberi magyarországi és szlovákiai útja előtt alig két hónappal, július 16-án olyan apostoli körlevelet adott ki, amelyben oly módon szűkíti le az úgynevezett régi rítusú misék lehetőségét, amely sokak szerint már azok végleges elsorvasztását jelenti.
De mit is jelent a régi rítusú mise? Hol és mikor találkozhat ilyennel az egyszerű templomba járó ember, és miért lehet helyénvaló azt állítani, hogy egy haladó gondolkodásúnak tartott egyházfő a korlátozásukat vette célba?
Felmerülő kérdéseinkre Kucsora Tamás teológus, hittanár adott bevallottan elkötelezett választ, hiszen beszélgetőpartnerem a Szent X. Piusz Papi Testvériség, illetve a Pro Misa Tridentina Alapítvány elkötelezett tagja, s ahogy beszélgetésünk során kiderült, e két szubjektum legfőbb célja a szentmise eredeti küldetésének fenntartása. Mert mi is a szentmise? – teszi fel a kérdést Kucsora Tamás, s már mondja is a választ, hogy az Jézus Krisztus áldozatának vértelen megújítása. Hozzáteszi, ez a felfogás tapasztalatai szerint napjainkra egyre inkább háttérbe szorul, s a liturgiát főképpen az utolsó vacsoráról való megemlékezésként fogják fel, amely szerinte helytelen és ellentétes az egyházalapító akaratával.
Beszélgetőpartnerem emlékeztet, az 1970-ig négyszáz éven keresztül érvényben lévő, a tridenti zsinat által elfogadott elvek alapján kialakított miserend az Istennek hozott áldozat bemutatására helyezte a hangsúlyt.
Ennek egyik kifejezési formája volt az is, hogy a pap az oltárral, Istennel szemben, azaz a hívőknek háttal állva ajánlotta fel a kenyeret és a bort, amelyekbe a katolikus hit alapvetése szerint minden egyes liturgia során Krisztus teste szellemül át. A tridenti zsinat (1500-as évek) szerinti misék nyelve a latin volt.
Az 1960-as években lefolyt II. vatikáni zsinat viszont változtatott az addig érvényben lévő miserenden. Az 1970-es évektől bevezette az új rend szerinti miséket, s Róma, ha nem is tiltotta, de nem támogatta a régi rendű miséket. Az új miserend szerint a pap az áldozati asztal túlsó oldalán, a hívőkkel szemben állva mutatja be az áldozatot, azaz továbbra is Istennel kommunikál, de a hívők felé fordul. Az új rendű misék hivatalos nyelve továbbra is a latin maradt, azzal, hogy helyettesíthető az adott nép nyelvével. Az elmúlt 50 év során szinte teljes mértékben ez lett a gyakorlat… De csak szinte! – hangsúlyozta Kucsora Tamás, és beszámol arról, hogy a II. vatikáni zsinattal egyidőben jelentkeztek azok a papok, akik továbbra is a régi rendű misék felfogásában látták az egyházalapító akaratának megvalósulását, vagy csak „egyszerűen” a latin misék díszesebb, gregorián énekekkel dúsan támogatott misztériumát érezték autentikusnak; s éltek a lehetőséggel, hogy olykor-olykor latin nyelvű misét tartsanak.
S láss csodát, 2007-ben, az akkori pápa, XVI. Benedek apostoli körlevélben erősítette meg a tridenti misék lehetőségét, kijelentve, hogy azok az érvényben levő miserend rendkívüli változatai.
Benedek pápa a helyi plébániák vezetőire bízta a döntést a hívők körében jelentkező igény függvényében. Ennek értelmében tervezett immár évek óta rendkívüli rendű misét évi két alkalommal az ismert csallóközi kegyhely Bacsfa–Szentantal plébánosa, dr. Schranko László. Örömmel mondta el a Magyar7 olvasóinak, hogy ezeken a miséken midig megtelt a templom, s kellemesen meglepte az értelmiségi közönség kiugróan magas érdeklődése. Schranko plébános fontosnak tartja a tridenti misék azon elemeit, amelyek az új rendű misékből gyakran kimaradnak, s már sorol is néhány részletet.
A régi rítus kizárólagos nyelve a latin, leszámítva a szentbeszédet. A latin nyelv a liturgia titokzatosságát sugallja, amely transzcendens módon az embert meghaladja, s az „érthetetlenség” egyfajta misztikummal is felruházza a szertartást.
A miséző pap szentély felé fordulása, gyakori térdhajtása és meghajlása, mellverése, az imádságok szinte suttogó elmondása egyértelműen kifejezi, hogy a nép nevében a Fölséges előtt áll, Istennek hódol, őt imádja. Nem osztja viszont teljesen azt a nézetet, hogy a mise, a liturgia csak a jézusi áldozat vértelen megújítása lenne, inkább hajlik afelé, hogy a jézusi áldozat és a szentségi lakoma közös jelenléte az. Felhívja a figyelmet Babits Mihály Eucharisztia című versére (lásd a keretes szöveget, a szerk. megj.), amely szerinte pontos és különösen művészi kifejezése az áldozat és az áldozás szerepének. Akár a régi, akár az új miserend lehetővé teszi, hogy a pap és kísérete a főbejáraton keresztül érkezzék ünnepélyesen a templomba, s ez már a kezdetnél ünnepélyesebb, emelkedettebb hangulatot teremt, így a híveknek könnyebben megy a belső elcsendesedés, hiszen lehet, hogy rövid idővel korábban még ügyes-bajos dolgaikat intézték. Kiemelte továbbá a tömjén használatát, amely az új rendű misékből szinte teljesen elmarad, noha egy újabb érzékszervet is bekapcsol a misztérium megélésébe.
Schranko plébános érezhető szomorúsággal mondja, hogy a latin miséknél használatos díszes miseruhák nála kötnek ki; ajándékba kapta olyan közösségektől, ahol már lemondtak a II. vatikáni zsinat előtti misével kapcsolatos eszközökről.
Tőle tudom meg, hogy ez év júliusában Ferenc pápa szokatlan szigorításokat vezetett be a tridenti misék megtartását illetően. Ilyen például, hogy régi rítusú misék már nem tarthatók plébániatemplomban, engedélyeztetni kell a megyéspüspökkel, s a tridenti misékre fogékony újonnan felszentelt papoknak hivatalos kérelmet kell benyújtaniuk a püspökhöz, akinek az engedély megadása előtt konzultálnia kell Rómával.
Szinte szimbolikus, hogy az interjú napján nem volt teljes az áramszolgáltatás a szentantali kegytemplomban, így a sekrestyében tárolt tridenti rítusú miseruhákat csak zseblámpa fényében kereshetjük elő. Majd Schranko plébános kilép velük a templom főhajóját megvilágító reflektorok fényébe, s felidéződtek bennem pár perce mondott szavai:
Sötét, hideg szeles este van már, amikor elhagyom a bacsfa–szentantali templomot. Nincs jogosultságom, de késztetést sem érzek arra, hogy egyházi hitbéli kérdésekre válaszokat keressek, inkább a kanti szép fogalmán gondolkodom, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Úgy hiszem, így lennék a latin nyelvű misékkel is.
Babits Mihály: Eucharistia
Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős
törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje
szállna mellükbe - de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.
A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér
minden családot s törzseket.
Egyik karja az igazság,
másik karja a Szeretet...
Mit ér nekünk a Test, a Vér,
ha szellemében szellemünk
nem részes és úgy vesszük Őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy totemet?
Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér leköt,
hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.
Megjelent a Magyar7 hetilap 51-52. számában
