József Parackal atya Indiából: Az igazság nem az emberek véleményéből, hanem az Isten igéjébe vetett hitből fakad

A Boldogasszony zarándokvonaton az úgynevezett csendes kabinokban lehetőség nyílt szentgyónásra és beszélgetésekre is, s mivel több barátom, ismerősöm - reformátusok is - részt vettek ilyeneken, a hazafelé úton én is kötélnek álltam. Elmondtam Neki, hogy felvidéki magyarként mennyire tisztelem azért, hogy három év alatt szinte tökéletesen megtanulta a nyelvünket, míg egyes vegyes területeken szolgáló szlovák atyák sokszor 10 év alatt sem képesek erre. Az Atyától megtudtam, hogy az indiai Kerala városából származik, műszaki egyetemen végzett Amerikában, majd kapcsolatba került a ferencesekkel, pappá szentelték, s először Olaszországba, utána Orosch János nagyszombati érsek meghívására Felvidékre ment.

Jó volt vele beszélgetni, s jó volt hallgatni a június 19-i prédikációját is, melyet elkértem Tőle és le is írom ide. Ajánlom figyelmükbe!

A mai evangélium feltár elénk a kérdést: valóban hiszünk mi Jézus Krisztusban? És mit jelent hinni Jézus Krisztusban? Mert a mai evangéliumban éppen azt kérdezi Jézus az apostoloktól: „Kinek tartanak az emberek engem?” és „ti kinek tartotok engem?” Ez a kérdés nem haszontalan, se fölösleges, mert Jézus Krisztus jól tudta, hogy a felé irányuló felhajtás a zsidók között nem mindig őszinte és nem mindig megfontolt. Tudta, hogy az emberek könnyebben lelkesednek, de ez még nem egy mély meggyőződés, hanem egy mulandó, emberi érzés. És valóban sokan a tanítványok közül is megkérdőjelezték Jézus Krisztus azonosságát és küldetését, sokan félreértettek a személyiségét, és sokan nyíltan is kételkedtek az üzenetében, a tanításában. Akkor Jézus Krisztus kérdése egy fordulópont az evangéliumban, az apostolok közösségének életében, a szülendő Egyház tudatosságában: Először Jézus Krisztus kéri, hogy az apostolok kifejezetten vallják be a hitüket, vallják be a hitüket róla, Jézus Krisztusról, vagyis Jézus Krisztus Istenségéről. Vagy inkább azt, ami nagyon érdekes a mai evangéliumban, hogy Jézus először azt kérdezi, kinek tartják Őt az emberek? Jézus ezután meghallgatja az apostolok válaszait, de úgy tűnik, hogy azok nem nagyon érdeklik Őt: nem nagyon érdekli, hogy valaki Illésnek tartja őt, vagy valaki Keresztelő Szent Jánosnak. Jézus közömbös az apostolok válaszai iránt, vagyis közömbös számára az emberek véleménye, a nép véleménye, ehelyett azonnal az apostolokat feszegeti: „És ti kinek tartotok engem?”

Hitvallást követel az apostoloktól, a történelem első hitvallását, vagyis azt, hogy az apostolok vallják meg, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás. Értsétek meg jól testvérek: Jézus nem áll meg az emberek véleményénél, nem érdeklik azok, hanem azt akarja, hogy az apostolok megvallják a belé vetett hitüket. Hitvallást kéri. És nem éppen ezt követeli Jézus is tőlünk? Mostanában túl gyakran szokássá vált, még a katolikus egyházban is, hogy kikérik az emberek véleményét: most is folyik egyfajta nagy népszavazás, ahol minden hívő véleményét kikérik mindenről. És, hogy mi derülhet ki egy ilyen dologból? Kiderülhet, hogy valaki a papok házasságát kéri, valaki a női papságot, valaki a homoszexualitás elfogadását, vagy annak a jogát, hogy a házaspárok elváljanak és új házasságot kössenek. Ez az emberek véleménye, de nem ezek alkotják a hitünket: az igazság nem az emberek véleményéből, hanem az Isten igéjébe vetett hitből fakad. Egy katolikusnak nem sokat számít, hogy tízezer ember van, aki Jézust egyszerű embernek tartja; nekünk az számít, hogy legalább egy – a Szentlélek által megvilágosított - ember azt válaszolja, hogy Jézus Isten. És így van ez sok más kérdésben is: homoszexualitás, válás stb. Nem az érdekli őket, hogy mit gondolnak az emberek ezekről a kérdésekről, hanem az, hogy mit nyilatkoztatott ki Isten, mit tanított mindig is az Anyaszentegyház. Nem Istennek kell alkalmazkodnia a mi véleményünkhöz, hanem nekünk kell a mi véleményünket az isteni igazsághoz igazítani. De ez csak az első lépes… A hitünk első lépése, hogy nyilván és bátran a hitünket valljuk meg, azt valljuk meg, hogy Jézus Isten és a Megváltó. De a második lépésre, amit Jézus kér tőlünk, még az apostolok sem állnak készen. Jézus ugyanis nem azt kéri az apostoloktól, hogy fogadják el, hogy Jézus győzedelmes Isten, hanem azt, hogy szenvedő Isten: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie”. Ez a második lépés, egy olyan lépés, amelyre az apostolok még nem álltak készen... Valójában még Jézus szenvedésének és halálának pillanatában sem álltak volna készen, mert félelemből menekültek vagy megtagadták jó Urukat. Nem voltak készek arra sem, hogy felfogják Jézus szavait: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap és úgy kövessen”. Kedves testvéreim, Jézus e rövid és egyszerű szavaiban valójában végtelen bölcsesség, megszentelődésünk képlete és titka van elrejtve. Nem véletlen, hogy a nagy egyháztanítók és misztikusok - kezdve a nagy ferences tanítóval, Szent Bonaventúrával - ezekben a szavakban találták meg lelki életünk három lépését. Először is, önmegtagadás: nem könnyű e szót megérteni, és még nehezebb megélni. Az Önmegtagadás ezt jelenti: hogy meg kell tagadnunk magunkat rendetlen szenvedélyeinkben, és különösen azokban, amelyek bűnre vezetnek bennünket. Az eredendő bűn miatt, ha hagyjuk, hogy szenvedélyeink, ösztöneink uralkodjanak rajtunk, bűnbe, sőt súlyos bűnbe esünk. Aki nem uralkodik a lelke és a teste felett, hanem hagyja, hogy a rendezetlen szenvedélyek uralkodjanak rajtunk, az nem üdvözülhet, és nem válhat szentté. Az első lépés tehát az önmegtagadás, az összes ösztön és késztetés kielégítésének megtagadása. Aztán Jézus azt mondja, hogy hordozzuk a keresztet: hányszor tesznek próbára bennünket az életünkben. Fizikai fájdalom, családi fájdalom, kudarcok a munkahelyen és a saját családban is: mindezek olyan keresztek, amelyek az életünkre nehezednek. De e megpróbáltatások közepette meg kell találnunk Isten akaratát: talán nem érdemeltük meg mindezt, nem érdemeltük meg ezeket a megpróbáltatásokat, de bátran, félelem nélkül kell szembe néznünk velük. Ez pedig azt jelenti, hogy fel kell venni a keresztet, vagyis Jézus Krisztust kell utánozni a földi életében. És végül követni őt: aki rendbe tette a lelkét - önmegtagadással megnyerte a harcot önmaga felett -, majd bátran szembenéz a külső megpróbáltatásokkal, akkor tudja igazán követni Jézus Krisztust, vagyis szorosabban egyesülhet Jézus Krisztussal. Kedves testvéreim, lelki életünknek ezt az utat kell követnie, azt az utat, amely Jézushoz tesz minket hasonlóvá. De Jézus útja a kereszt útja...És a keresztek az életünkben elkerülhetetlenek: nem lehet elkerülni a szenvedést az életünkben, de meg kell tanulnunk szenvedni. Másrészt mindig emlékeznünk kell Grignion de Monfort Szent Lajos tanácsára: a keresztút a keresztények útja, de ha a Legszentebb Máriával járjuk, édesebb, kevésbé fájdalmas, kevésbé fárasztó és egyszerűbb lesz. Soha ne szakadjunk el Szűz Máriától, mert ő az, aki megtanít bennünket az igaz hitre, és rávezet az igazi szentség megélésére.