„Itt vagyok, engem küldj!”
A zsigárdi születésű Ambrus Erika harminc éve lelkipásztor. Azóta szolgálja közösségeit a Garam és az Ipoly mentén. Jubileumi interjúnkban őszintén vall a péteri úton megélt hitéről, a kezdeti nehézségekről és a női lelkészként megtapasztalt kihívásokról. Betekintést enged a kis falvak mindennapjaiba, ahol a templom nemcsak a hit, hanem a magyar megmaradás bástyája is.
Hogyan született meg önben a döntés, hogy a lelkipásztori hivatást választja? Volt egy konkrét pillanat vagy meghatározó élmény, ami az Úr szolgálata felé indította?
Azt tudtam, hogy mi nem szeretnék lenni. Hogy mi szeretnék lenni, nem tudtam. Talán orvos, vagy más segítő szakma? Az Isten tudta, s egy nyári reggelen arra ébredtem, hogy teológiára kell mennem. Nyár közepe volt, amikor az akkori zsigárdi lelkész utána érdeklődött, melyik teológián, hol tartanak még pótfelvételiket. Kiderült, hogy a pozsonyi Komenský Egyetem Evangélikus Teológiai Karán, hát oda jelentkeztem úgy, hogy szlovákul sem tudtam igazán, illetve a nyelvtant tudtam, hiszen az alapiskolában nagyon szigorúan vették a szlovákot; a szlovák nyelven való beszélgetés hiánya miatt azonban az első hetekben voltak gondjaim. Utólag azt gondolom, a felvételit is a Jóisten csinálta meg helyettem… Konkrét élmény nem volt. Van, aki páli módon, egy csodálatos élmény nyomán válik Krisztus-követővé, más péteri módon, lassan, bukdácsolva a hit és a kétkedés, a lángolás és a nekikeseredés, majd újbóli lángolás után. Én a péteri csoportba tartoztam. Gyermek- és ifjúkori templomba járás, imák után, sekély bibliaismerettel indultam el Isten felé.
Hogyan emlékszik vissza a harminc évvel ezelőtti felszentelésére?
A püspök úr tette rám a palástot; az emlékül kapott Biblia ajánlásába a következő igét írta: „Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!” (Ézsaiás 6:8) Ez az ige azóta is végigkíséri az életemet.
Milyen várakozásokkal és reményekkel vágott bele akkor a szolgálatba?
Mint minden frissen végzett lelkész, már aki nem lelkészcsaládból van, kicsit rózsaszín szemüveggel s hatalmas tettvággyal: Majd én, majd én megváltom a világot! Ezt, ugye, Jézus már megtette, tehát erre nem volt szükség, a munkára igen.
Ki volt az a személy – tanár, mentor vagy családtag –, aki a legmeghatározóbb példakép volt az én számára a pályája elején?
Mindhárom kategóriában meg tudom nevezni azokat az embereket, akiket mélyen tiszteltem, szerettem s felnéztem rájuk. Tanárként Bándy Györgyöt nevezném meg, mentorként Mikó püspök urat, ő is keresztelt, s nála nevelődtem gyerekként a hitbe, hiszen akkor Zsigárdon beszolgáló lelkész volt. Természetesen a zsigárdi lelkésztől, Iván Istvántól és Berecz Pista bácsitól is nagyon sokat tanultam. Családon belül édesapám, aki a szeretet, a becsületesség, a segítségnyújtás mintaképe volt, édesanyám, aki a precizitást, a csendességet, a gondos háttérmunkát és a vendégszeretet megtestesülését jelentette, valamint húgom, akivel a mai napig nagyon mély, őszinte barátok is vagyunk, sokat-sokat beszélgetve a hitről, a Bibliáról.
Milyen volt az első találkozása az Alsó-Garam menti emberekkel? Hogyan fogadta be önt a közösség?
Volt, hogy összerúgtuk a port, de lassan megértettük, hogy egy csónakban evezünk, engedtem én is, ők is. Kisölved, Garamsalló, Zalaba, közben Nagypeszek, Nemesoroszi, Garamvezekény: kemény, becsületes emberek. Hiszem, hogy a szeretet nyelve, amit mindenütt komolyan vettek, mindenben segíthet. Garamsalló kicsit később került hozzám, az akkor ott szolgáló lelkész, néhai Nt. Szakáll Attila volt. Sok-sok gyülekezetben szolgált ő is, talán nem jutott mindenkire elég ideje, más problémái is voltak, gyülekezetei egy része szívesen lecserélte volna őt más szolgálattévőre, de a garamsallóiak kijelentették, mindegy milyen, az ő lelkészük! Akkor tudtam, jó lesz ott lelkésznek lenni. Zalabán meg az elfogadás, a kicsik vagyunk, de együtt sokra juthatunk emberei, akik semmilyen feladattól sem ijedtek meg. Mind kemény, nyakas, büszke emberekből álló, zárt közösségek. Ilyen a Garam menti ember. Úgy érzem, befogadtak, részük lettem.
Később, 2011-2012-ben Ipolypásztóra kerültem; Ipolybél, Ipolypásztó, a korábbiakból Garamsalló és Zalaba maradt. Más mentalitású emberek, de itt is nagy szeretettel fogadtak. Az Ipoly menti emberek meglátásom szerint nyitottabbak a világra, talán világibbak, mint a Garam mentiek, nem ragaszkodnak olyan erősen a hagyományokhoz, az egyháziakhoz sem, de Istenhez, a hitükhöz igen! Hogy ne legyenek félreérthetőek ezek a mondatok, néhány példa: A garamsallói templomban nincsen karácsonyfa, nincs ádventi koszorú, nincs „nagy” díszítés még esküvő, konfirmáció alkalmával sem: a templom az templom! Ipolybélen viszont lehet a templomban úgy köszönteni egy-egy gyülekezeti tagot, hogy kis megvendégelés is belefér: a templom a család és az otthon is egyben.
Egy lelkész életében a gyülekezet is olyan mint egy nagy család. Tudna említeni egy-két olyan sorsfordító pillanatot (akár örömöt, akár tragédiát), ahol azt érezte: „Itt most valóban ott volt köztünk az Isten”?
A harminc év összes napja ilyen volt. Ha néhány konkrétumot kellene mondanom, és ez mindig a sarkított helyzetekben látszik a legjobban, megemlíteném a garamsallói polgármester úr, presbiter, vagy Nt. Kovács Géza temetését Ipolypásztón, de hogy örömteli is legyen, ide sorolható a négy gyülekezetem közös szabadtéri istentisztelete Zalabán, vagy Ipolybélen az egyházmegyei kórustalálkozó. Számomra a legnagyobb az iktatásom, sok száz emberrel Garamsallón és Ipolypásztón, vagy amikor Zalabán a templomtetőt javítottuk, s hiába volt letakarva ponyvával, olyan vihar jött, hogy kannázni kellett a vizet a templomból, de a szószék és az Úr asztala száraz maradt… Vagy amikor egy-egy nagy gyülekezeti vagy egyházmegyei alkalommal a perselypénz centre annyi volt, mint az alkalom kiadása. Ide tartoznak még a testvérgyülekezeti kirándulások, vagy az, hogy Garamsallón Zsigmond István presbiterrel megírtuk a falu és gyülekezet történetét…
A felvidéki magyar közösségben a templom gyakran nemcsak a hit, hanem az anyanyelv és a kultúra bástyája is. Hogyan éli meg ezt a kettős feladatot?
A helyi polgármesterekkel együtt dolgozva megtartjuk nemzeti, történelmi ünnepeinket, az anyagi lehetőségeinkhez mérten pedig koncerteket, előadásokat szervezünk, vagy veszünk részt azokon. Ipolypásztón alpolgármesterként is tevékenykedem, így mondhatom, a falu tekintetében is igyekszünk könyvbemutatókat, koncerteket, találkozókat szervezni.
Milyen sajátos kihívásokkal kell szembenéznie egy magyar református lelkésznek Szlovákiában, különösen egy olyan vidéken, ahol a fogyatkozás és az asszimiláció is jelen van?
A magyarságtudat területén, a magyar szó tekintetében jól állunk, a fogyás miatt, illetve annak következtében azonban korlátozottak az anyagi és az emberi erőforrásaink. Kevesen vagyunk, a falu szintjén, de gyülekezetileg is. Épített örökségünk, gyönyörű templomaink karbantartása is gondot okoz, sőt annak ellenére, hogy a négy gyülekezet 2014-ben társult, hogy a lelkészi hivatalt és a parókiát fenntarthassa, néha tüzelőre sincs pénz. A fiatalok elmennek, a falvainkban nincs munkalehetőség, sokan külföldön dolgoznak. Vannak persze olyan lokálpatrióta fiatalok, akik maradnak, de sajnos, kevesen. Emberileg kiszámítható talán, ki lesz, aki a templomokban leoltja a villanyt…
Hogyan lehet a fiatalokat megszólítani és itthon tartani ebben a közegben? Lát-e reményteli jeleket a jövő nemzedékében?
A mai fiatalok nagyon ügyesek, kereső, imádkozó emberek, megállnák a helyüket bárhol a világban. S talán épp ezért el is mennek, mert ezekben a kicsi falvakban nem könnyű a helyzetük. Ha Ipolypásztót nézzük, amíg kicsi a gyermek, minden rendben, ideális a nyugodt környezet, van óvoda, de már nincs iskola, egyik falumban sem; a gyermekek ezer helyre járnak iskolákba, s ha a szülő valami pluszt akar adni (néptánc, zeneiskola, foci stb.), már sok-sok kilométert kell megtenni hetente a gyerekeket szállítva.
Harminc év hosszú idő, sokszor embert próbáló. Mi az a „lelki horgony”, ami megtartja önt a nehezebb napokon, amikor fáradtság vagy kétség környékezi?
A legegyszerűbb és a legigazabb válasz az, hogy természetesen az Isten, aki megtart. Ő a „lelki horgony”, az erő, a túllépés, a kar, ami felemel. Ezzel együtt emberek vagyunk, s szükségünk van a másik emberre. Nagy segítségem a nehéz pillanatokban a családom, a párom és a gyermekeim. Sokat beszélgetünk, nem csak a problémák idején. Segítenek a barátok, a szolgatársak, valamint a hely, ahol élek, a Börzsöny és az Ipoly közelsége, a séták és a versek, a könyvek, a filmek, amiket gyermekeimmel együtt nézünk. Ennyi idő alatt azt is megtanultam, hogy nem kell mindig pókerarccal állnom a gyülekezeteim előtt. Tudják ők is, hogy a pap is emberből van, aki itt-ott elfárad, sír, kishitűsködik, beteg, szomorú, rémült… Megértik.
Hogyan változott meg az istenképe az elmúlt 30 év során? Van-e olyan bibliai ige, amely végigkísérte a szolgálatát, és ma mást jelent önnek, mint fiatalkorában?
Az istenképem erősödött, gazdagodott. Tudom, hogy felmászhatok az Isten ölébe, belekapaszkodhatok a kezébe. Ami az igét illeti, ez a kettő: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1:21), „Mert tudom, kinek hittem, és biztos vagyok benne: elég hatalmas ahhoz, hogy rábízott kincsemet megőrizze addig a napig…” (2Tim 1:12)
Ha most állna ott a teológiát frissen végzett önmaga előtt, mi lenne az a legfontosabb tanács, amit harminc év tapasztalatával a háta mögött adna?
A legjobb tanács a nagy parancsolat: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” E két parancsolattól függ az egész élet, a szolgálat. Mondhatnám ezt is: Dolgozz és imádkozz, beszélgess, szeress, látogass, szervezz, s néha maradj csendben, csak állj hitelesen! Hirdesd az igét alkalmas és alkalmatlan időben, helyen. Légy türelmes!
Mire a legbüszkébb, ha visszatekint az eddigi munkájára?
Hálás vagyok a pásztori beszélgetésekért, hogy emberek keresnek fel kérdéseikkel, gondjaikkal, s hálás vagyok Istennek, hogy gyermekeim imádkoznak. Küldetéstudatomat így fogalmaztam meg: Jól szolgálni az Istent, boldoggá tenni páromat és becsületben fölnevelni gyermekeimet. Hálás vagyok, hogy ehhez erőt, eszközöket ad az Isten.
Mi az az üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyülekezetének a következő évekre útravalóul?
„Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (Jeremiás 3:21)
