"Isten ugyanúgy vár ránk, és szeret bennünket, ahogyan eddig is!"
Molnár István királyhelmeci lelkipásztor ünnepi gondolatai.
Miközben követjük a járvánnyal kapcsolatos híradásokat, és próbálunk eleget tenni a hatósági utasításoknak, kérdések sora merül fel a gondolkodó emberben. Hogyan kerülhettünk ebbe a helyzetbe? Világunk miért nem tudta elejét venni a világjárvány kialakulásának?
Mindaz, amiben a modern ember eddig bízott, hirtelen csődöt mondott.
Mások saját magukban, erejükben, egészségükben, tehetségükben bíztak, ám amikor kiderült, hogy fiatal, makkegészséges, sportos életvitelű emberek is megbetegszenek, akkor megtorpantak az önmagukban bizakodó emberek is. Nem feltétlenül rajtunk, munkabírásunkon, tapasztalatunkon múlik az, hogy megmarad-e a munkahelyünk.
Miközben megrendül a modern ember biztonságérzete, meginog mindaz, amibe eddig a bizodalmát vetette, a hívő emberben ugyanúgy kérdések fogalmazódhatnak meg: Hogyan engedheti Isten a járványt? Ő küldte ránk a bajt, vagy az életvitelünk következménye?
Ha őszintén magunkba nézünk, el kell ismernünk: jogos lenne az Istennek ilyetén büntetése. Az életvitelünk, gőgünk, az Isten elleni indulatunk, amellyel életünket éljük, önmagában is büntetésért kiált. Sokan elhagyták Őt, nem gondoltak vele, az igazságot felcserélték hamisságra, Istent pedig az énközpontú hármasságra, amelynek jelszavai: én, engem, nekem. Pál apostol megfogalmazásában: „Tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal, tele irigységgel, gyilkos indulattal, viszálykodással, csalással, rosszindulattal; besúgók, rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, fennhéjázók, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok. Ezek ismerik ugyan Isten igazságos rendjét, amely szerint halálra méltók, akik ilyeneket tesznek; mégis nemcsak teszik ezeket a dolgokat, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket tesznek” (Róm 1,29-32).
Miről kell szólnia számunkra a húsvéti ünnepnek?
Sőt talán éppen ezért válhat ez a csendesebb húsvét az Istenre való figyelés ünnepévé, mert otthon kell maradnunk, és nem az ünnep külsőségeivel kell magunkat lefoglalnunk. A húsvéti ünnepkör az ember bűnéről, és az Isten szeretetéről szól – ma talán még hangsúlyosabban, mint korábban bármikor.
Megmutatja, hogy milyenek vagyunk mi, emberek. Milyen az áruló, a tagadó, a „feszítsd meg”-et kiáltó, a hamisságot pénzért megvevő, vagy éppen a hatalmát féltő bűnös ember. Megmutatja, hogy milyen az ember, függetlenül a történelmi helyzettől, rangtól és kortól. A golgotai kereszt a mi bűneinket mutatja meg, hiszen az miattunk emeltetett, és a mi bűneink lettek Krisztusban rászegezve. Mindaz, ami bűn, szenny és vétek életünkben, azt Krisztus magára vette, érettünk szenvedett, miattunk halt meg.
Ha meglátjuk vétkeinket, bűnös természetünket, akkor felnézve a keresztfára meglátjuk e bűnökért meghaló Jézus Krisztust is. Vagyis nemcsak a bűneinket látjuk meg, de meglátjuk Isten szeretetét is.
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy Isten büntetésként küldte-e a koronavírust világunkra, akkor gondoljunk az Ószövetségben olvasható kijelentésre: „nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram–, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen” (Ez 18,23).
Jézus nemcsak meghalt érettünk, hanem meg is eleveníttetett, vagyis feltámadt. Húsvétkor e feltámadást ünnepeljük, Krisztus győzelmét a gonosz felett, és legyőzve a halál hatalmát utat nyitott számunkra a mennyországba. Ez a győzelem nemcsak a halál utáni élet reménységét jelenti, hanem azt is, hogy nem kell bűnben élni, a gonosznak engedni, a világot követni, félni, rettegni és aggodalmaskodni, hanem lehet már most Krisztust követve élni, benne bízni, a nyomorúságos helyzetekben is belékapaszkodni, hozzá kiáltani, reménykedni, örvendezni, hálát adni.
