Hazafelé

Az árnyék azóta, hogy el kellett hagynom szülőföldem, csak még sötétebb és valóbb lett. Ettől kezdve egyre erősebben és gyakrabban sajdult fel bennem ez a szúró idegenség okozta seb. Vendégmunkás lettem hát én is. Mint már sokan a családomban. Eleinte azt gondoltam, hogy lassan talán ezzel is beteljesül ez a már hosszú időre visszatekintő árny-tapasztalatom. Ez a körbeszaglászó, ólálkodó idegenség már sosem hagy el? Idegen lettem én is egy távoli országban.

Most a tenger felé tartok. És talán a tengeren is túl. Valahogy kifelé ebből az idegenségből. Tudtam, hogy most még kívülálló vagyok. Bár fiatal, de a korom ellenére már hosszú ideje így volt ez. Minden eddig megélt más hosszúságnál kiterjedtebb ideje így volt ez már.

De kezdetben nem. Kezdetben nem így volt. A kezdet az valami ragyogás volt. Az, amikor még minden belül volt és én is a mindenen belül, résznek az egészben éreztem és fedeztem fel magam. Minden nap. A házunk fehér, tapasztott falán csendben felitatódó alkonyat fényében, a közeli patakok alján egy-egy megbúvó kavics csiszolt tekintetében, a gyökereikkel az őseimig elérő fák, magasba merülő, mindent összetartó, tápláló jelenlétében. A mára egyre inkább szétszóródott családom, egykor tüzet körbeülő erődjének védő ölelésében.

Erre emlékszem most, amikor az elérhető közelségbe került haláltól terhes élet adta sorstársaimmal együtt, jószágok módjára a tengerhez, mintegy a világ határához kiterelve menetelünk. Erre a kezdetre, a homokban egymás nyomaiba merítkezve, és azokból felemelkedve, ha erőltetett lépteimet az arctalan alakok diktálta tempó miatt nem is, de legalább szívem dobbanásait igazítva a nagy víz morajló ritmusához. Mit súgsz tenger testvér?

És arra is emlékszem, amikor a tengert először láttam. Azt nem tudom visszaidézni már, hogy a hangját hallottam meg előbb, vagy a megtestesült szüntelen, teremtéskék hullámzó látványa volt az, ami akkor, ott betöltött. De most ez a gyermekkori eseménytöredék is felbukkant emlékeim horizontján. És a szüleim mosolya. Amikor még a fényben táncoltam. Anyám és apám szelíd tekintetének sugarai előtt.

„Isten ajándéka.” Ezt a keresztnevet kaptam tőlük. Matthew. A társaimmal sok más mellett beszélgettünk a nevemről is az elmúlt napok sötétjében. Egymás nevét szikráztatva próbáltunk világosságot gyújtani a hónapok óta tartó rabságunk mélyén, amely a velőnkig és valónkig hatolt. Beszéltünk arról a névről ugyancsak, amit Isten ad majd talán egyszer nekünk is. Azoknak, akik tisztára mossák ruhájukat a Bárány vérében, ahogy írva van. Anyám és apám is keresztény, ahogy a mellettem várakozó társaim is. Félálmukban időnként hosszasan néztem a csuklójukra tetovált jelet. Ami valahogy itt a halálszagú valóság-jelenetek közepette jelentette magát az életet. Szemléltem őket, akik munkatársaimból egy pillanat alatt rabtársaimmá nemesedtek. Ha a munka nemesít, ahogy a közmondás szól, akkor a rabság vajon mire nevelhet?

Az én népem élete és ősi nyelvünk igen gazdag közmondásokban. Használatukat mindig a bölcsesség jelének tekintettük. Különösen sok szépítő, enyhítő mondásunk és kifejezésünk van a halállal összefüggő eseményekkel kapcsolatosan.

Beszélgettünk és hallgattunk. Volt halk ének is. Dúdolt szó. Volt olyan is, hogy egy kínzás után a fájdalom eddig ismeretlen, vad szorításában, a zárkánk padlóján eszmélve a társaim adta dallamra tértem magamhoz. Próbálták balzsamozva boronálni, zsoltárokkal egyengetni napról napra megtépett lelkünk és testünk tátongó szántásait. Vajon hull-e mag ebbe a bűn szántotta ártatlan talajba?

Társaim bűne a hitük volt. Az együtt töltött imádságban és a szenvedésben képlékennyé lett időben végül én is bűnrészes lettem. Engem is kérdeztek a hitemről. Emlékszem a kérdező fegyveres alak szemére. Arcát nem láthattam mert ugyanannak az árnyéknak a láthatóvá lett anyaga fedte azt is, mint, ami engem láthatatlanul. De a szemeit nem takarta. Emlékszem, hogy sötéten villogó világosságuk mögött a félelem vibrált. Félelmet akart ébreszteni bennem, de ő volt az, aki ereje teljének hátterében reménytelenül félt.

Akkor ott nem tudtam, hogy van-e igazán és elegendő hitem. Nem tagadtam meg azt az Istent, hanem megvallottam, aki az ő Istenük. De az enyém is kell legyen. És én az övé. Közöttük és az ő Istenük közelében a kívülállás rám vetült árnyéka éjről-éjre oszladozott, foszladozott. Közöttük egyre inkább „belülálló” és beavatott lettem. Egy az Egyek között.

Amikor még féltem a sós tenger, habjaival utánam kapkodó vizétől, emlékszem apám egyszer a nyakába vett és aztán úgy álltunk hosszan a tengerparton. Én sétálni akartam, és azt, hogy fusson velem, óriásként vigyen messze, túl a láthatáron, akár a vízen is járjon, de ő csak állt. Szorosan kapaszkodtam, hol nyakába, hol fejébe, és ő csak állt velem és éreztem tekintete arra vetődik, ahol a tenger véget ér és az ég elkezdődik. Gyerekként gyakran kérdezgettem ezt tőle: Milyen magas az ég, és hol kezdődik el? Aztán letérdelt, hogy leszállhassak nyakából. Mintha egy rövid pillanatra a könnye hullt volna, de mikor rákérdeztem, ugyanazzal az emlékeim kezdetén ragyogó mosollyal nézett rám. Azzal, amivel a világ beborított egykor. Mosolygott, de az ő szemei is elmondták az igazat. Akkor is, ha még nem érthettem. Volt egy szomorúság is a mosolya mögött. Talán a kívülállás, az otthontalanság szomorúsága volt ez.

Most én térdelek. A végső alapállásban. A társaimmal. A háromszor hetedik én magam kellett legyek közülük. Jó helyen vagyok. Pillanatokon belül egészen bent leszek. Vége a kívülállásban töltött száműzetésnek. A kezdet felé fordulunk. Mintha valami derengene a vizek felett. Mögöttünk árnyként remegnek szorongattatóink. De van mögöttük is Valaki. Nem fordulhatok hátra, de érzem, hogy van.

Mintha apám lenne az. Mintha az ő szomorú mosolyának kiolthatatlan fénye vetne mindannyiunkra, rabokra és rabtartókra egyaránt árnyékot. Egy soha ki nem alvó, el nem fogyó viaszoszlop világosságából táplált, csonkig égő gyertyák vagyunk mind. A szorítás és az elfojtott remegés is fokozódik a nyakamom. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni ezt. Ha véget ér ez a mulandó szorítás, majd az enyém veszi át a helyét. Nem. Nem tagadom meg és nem engedem el szorongatóim kezét.

Már nem vagyok kívül. Nem vagyok álló. Nem vagyok egyedül. Sosem voltam. Arcomra esek. Kiegyenesedem legbelül. A föld sójából a tenger sója is leszek. Az én véremtől is tisztulnak a talajok és a nagy vizek. Csak egy szóval, a nekünk adatott egyetlen Névvel az ajkunkon, együtt indulunk. Hazamegyek.