Géresi Róbert református püspök: Ha közel vagyunk Istenhez, az emberekhez is közel leszünk

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban (SZRKE) nem példa nélküli, hogy a püspököt a helyettese kövesse a püspöki székben. Így történt ez, amikor a most leköszönt Fazekas László váltotta Erdélyi Gézát, és most, az ön esetében is. Innen nézve akár törvényszerűnek is tűnhet, hogy – január 1-jétől immár hivatalosan is – ön lett az új püspök. Azonban nyilván volt személyesebb része is a döntésének. Sokat vívódott, mérlegelt, mielőtt elfogadta az egyházmegyék püspöki tisztségre történő jelölését?

Fontosnak tartom mind a belső, mind a külső elhívást. A külső elhívás az, amikor egy gyülekezet, egy közösség megszólít vagy felkér valakit egy adott tisztségre. A belső elhívás pedig az, amit az ember Istenbe vetett hite alapján személyesen tapasztal meg. A belső vívódást erős kifejezésnek érzem, de kétségtelen, hogy a püspöki – mint minden vezetői – megbízatás nagy vállalás, az ember ilyenkor fontos kérdésekkel találkozik, amelyek jelentősen befolyásolják az életét, a lehetőségeit, a szolgálatát.

Egyrészről tehát az előttem álló nagy feladat gondolkodásra és mérlegelésre késztetett, másrészről azonban olyan sok jelölést kaptam a gyülekezetektől, hogy nem mondhattam nemet.

Személyes küzdelemből tehát kevesebb volt, Isten előtti felelősségből annál több. Reménységgel vagyok, hogy az egyházam javát tudom majd szolgálni.

Abból, hogy csupán ön volt az egyetlen jelölt a püspöki tisztségre, mire következtethetünk? 

Ezt pontosítani szeretném. Hiszen volt jelölt rajtam kívül is, de nem érte el azt a küszöböt, amellyel felkerülhetett a választási listára. Egyházi törvényeink szerint ehhez ugyanis el kell érni egy bizonyos arányt. Azt pedig, hogy az egyházmegyei közgyűlések engem nagy arányban jelöltek, annak tudom be, hogy már elég régóta szolgálok az egyházban: 25 éve gyülekezeti lelkipásztorként, 18 éve zsinati tagként, 12 éve pedig püspökhelyettesként. Egyházunkban azonban a választások nem a társadalmi életben megszokott rend szerint történnek: szó sincs a jelöltek egymás közötti rivalizálásáról vagy versengéséről.

Megválasztása után azt nyilatkozta, hogy nem készül radikális változtatásokra, már csak azért sem, mert az eddigi vezetés irányítása alatt jelentős eredményeket sikerült elérni.

Az elmúlt időszaknak valóban nagyon sok áldott eredménye volt. Gondolok itt a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési programra, a gyülekezetek megerősítését szolgáló forrásokra, az egyházi oktatási intézmények gondozására. Ez ugyan megterhelő volt, de jól elosztottuk a feladatokat, és a jövőben is azt szeretném, hogy minden területre a legmegfelelőbb embert találjuk meg.

A legfontosabb feladatunk most az, hogy az épületeinket, amelyek az elmúlt időszakban elkészültek vagy megújultak, lélekkel töltsük meg.

A demográfiai mutatókat nézve ez nem lesz egyszerű. Ráadásul a fenntartási költségek is nagy terhet jelenthetnek a gyülekezeteknek.

Amikor az említett programba bekapcsolódtunk, az volt az egyik legfontosabb alapelv, hogy ne egy szűken vett felekezeti intézményhálózatot hozzunk létre, hanem olyat, amely – bár a református egyház az alapítója és fenntartója – felvidéki magyar népünk minden családja és gyermeke számára nyitott. Másrészt a programot nem felülről irányítottuk: nem az egyház vezetése döntötte el, hogy melyik gyülekezet alapítson intézményeket. Ezek a kérdések mindig a gyülekezetekben dőltek el.

Felmérték a helyzetet, és ha úgy ítélték meg, hogy nem látják hosszú távon biztosítottnak egy óvoda vagy bölcsőde működtetését, bármennyire is szerették volna, lemondtak a lehetőségről. Ennek ellenére nem gondoljuk, hogy a jövőben ne jelentkeznének nehézségek.

Abban bízunk azonban, hogy az a többlet, amit ezek az intézmények nyújtani tudnak, vonzó lesz, és egyre többen a mi intézményeinket választják majd a beíratások alkalmával.

Mi lehet ez a bizonyos többlet?

Fontosnak tartom, hogy az új oktatási intézmények ne csak külsőségekben hordozzák magukon, hogy református egyházi intézmények, hanem lélekkel és szeretettel megtöltött közösségként szolgáljanak.

Az oktatási intézmények mellett templomok, parókiák újultak meg, de hogyan áll az egyház a lelki-szellemi megújulással? Ezen a téren püspökként milyen kihívásokra számít?

Fontos feladatomnak tekintem, hogy jelentős belmisszió induljon el a református egyházban. Oda kell figyelnünk azokra, akik már eddig is az egyházhoz tartoztak, de arról sem mondhatunk le, hogy újabb és újabb embereket szólítsunk meg. Ezért fontos számunkra az ifjúsági munka és a diakónia. Ezeken a területeken már eddig is szép eredményeket értünk el: sok gyülekezet önállóan szervez gyerektáborokat, és egyházunknak már külön diakóniai osztálya van. Szeretném tovább erősíteni ezt a két szolgálati területet.

Bár tudom, hogy éppen ez, a megújulás a legnagyobb kihívás egyházunk előtt.

A történelmi egyházak egyre inkább veszítenek presztízsükből, és egyre többen fordulnak el az intézményes vallástól. Hol lát tartalékokat?

Ha megnézzük az elmúlt harminc év népszámlálási adatait, láthatjuk, hogy mintegy 100 ezerre tehető azoknak a száma, akik a Felvidéken reformátusnak vallják magukat. Az egyházi nyilvántartások szerint azonban mintegy 60 ezer emberről tudunk. Ez a két adat jó viszonyítási pontot jelent. Ha ezeket a számokat összehasonlítjuk a csehországi vagy magyarországi protestáns egyházak adataival, elmondhatjuk, hogy nem állunk rosszul. Másrészről azonban tény, hogy van 40 ezer olyan ember, aki reformátusnak vallja magát, de nincs kapcsolata egyházunkkal. A számokat nézve tehát vannak tartalékok.

Ugyanakkor nemcsak a templomba járók száma csökken, hanem azoké is, akik a lelkészi hivatást választják a Felvidéken. Milyen megoldásokat lát a lelkészhiány csökkentésére?

Ez ma egy valóban létező, korábban nem tapasztalt probléma. Húsz-harminc éve sokkal többen választották a lelkészi hivatást. A lelkészhiány kérdése tehát összekapcsolódik a belmisszióval és az ifjúsági munkával. A fiatalok felé történő szolgálat azért is fontos, hogy minél több olyan fiatalt tudjunk megszólítani, akik idővel hivatásuknak választják a lelkészi pályát.

Ha a gyülekezeteink lelki életének megerősítésére kellő időt és figyelmet fordítunk, hiszem, hogy megtaláljuk ezeket a fiatalokat. Emellett szükség van a lelkészi életpályamodell megerősítésére.

A református egyháznak 320 gyülekezete van a Felvidéken, ez mintegy 200 parókiát jelent. A rendszerváltás előtti időszakban, a hetvenes-nyolcvanas években 130-140 lelkésszel működött az egyházunk, ez a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején 230-ra emelkedett, most pedig mintegy harminc lelkésszel vagyunk kevesebben, mint húsz évvel ezelőtt. Így most már akadnak gyülekezetek, amelyek nem találnak lelkészt.

Hány ilyen gyülekezetről tudunk?

Mintegy húszról.

Január 1-jétől új egyházfinanszírozási rendszer lépett életbe Szlovákiában. Jelenthet ez megoldást a problémára?

A változás nagyon időszerű volt, hiszen gyakorlatilag 2019-ig egy 1948-as törvény volt érvényben Szlovákiában. Az egykori Csehszlovák pártállam egyházfinanszírozási törvénye hét évtizede működött, miközben az egyházak irányából a rendszerváltozás után folyamatos volt a jelzés, hogy ez a rendszer nem felel meg egyetlen történelmi egyháznak sem. Ma sem tudom megérteni, hogy a rendszerváltás óta miért kellett erre harminc évet várnunk.

Sokszor fölteszem magamnak a kérdést: mi vezetett oda, hogy egy magát baloldaliként meghatározó kormány alatt történt a változás, pedig több jobboldali kormánya volt Szlovákiának?

Hogy ez most megváltozott, hatalmas adósságot törlesztett a szlovák állam. Még akkor is, ha úgy gondolom, a törvény nem tökéletes: nem foglalkozik például az egyházi kárpótlások kérdésével sem. Mégis támogattuk, mert bár javításra szorul, jobb a korábbinál. Szabadabb kezet ad az egyházaknak az állami források felhasználásában, így azokat hozzá tudjuk párosítani a valós igényeinkhez.

Az SZRKE kilenc egyházmegyéjéből kettőt szlovák ajkú gyülekezetek alkotnak. A velük való kapcsolat nem volt mindig felhőtlen a múltban. Sikerült ezeket az ellentéteket feloldani?

Az egyház élete a társadalmi élettel mindig kölcsönhatásban van. Ha az identitást érintő kérdések kiéleződnek egy társadalmon belül, az az egyházat is érinteni fogja. De ez nem új dolog: az elmúlt száz évben többször voltak olyan időszakok, amikor a társadalmi ellentétek negatív valósága rányomta a bélyegét az egyházra. Ilyen volt például a Csehszlovákia megalakulása utáni időszak és a II. világháború utáni évek is. Nekünk azonban az a feladatunk és a küldetésünk, hogy ezekben a parázsló társadalmi helyzetekben ne öntsünk olajat a tűzre. Ellenkezőleg: a szeretettel, megbocsátással kell a másik felé fordulnunk. A szeretet parancsolatában azonban ne az önfeladást lássuk, hiszen nem arról szól. Hitünk szerint az ember önazonossága, melynek része a nemzeti öntudat is, Istentől kapott ajándék.

A járványhelyzet nemcsak az emberek, de az egyház életében is sok bizonytalanságot és számtalan új helyzetet teremtett. Mit gondol, milyen felismerésekkel lettünk gazdagabbak: van remény arra, hogy a járvány elmúltával ne ott folytassuk az életünket, ahol a kitörése előtt abbahagytuk?

A keresztyén ember életében a bezártság a hit gyakorlása szempontjából is nagyon rossz helyzet. Azt éljük és hirdetjük: úgy kell közel lennünk Istenhez, hogy az emberhez is közel vagyunk. Most viszont arra vagyunk ítélve, hogy távolságot tartsunk egymástól. Ez áldatlan helyzet, de bízunk abban, hogy minél hamarabb vissza tudunk térni a megszokott kerékvágásba. Azonban hálával és örömmel tapasztaltam, hogy gyülekezeteink és lelkészeink nagy kreativitással találták meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel kapcsolatot tudtak teremteni közösségükben. 

Voltak lelkészek, akik hangosbemondón vagy a közösségi oldalakon keresztül tartottak istentiszteletet, és voltak, akik az igehirdetés szövegét a postaládákba juttatták el.

Biztos vagyok benne, hogy született jó néhány olyan ötlet, amelyet érdemes lesz a járvány után is folytatni. Magam is nagyon várom már a személyes találkozásokat, a valódi templomi és gyülekezeti alkalmakat.

Ha a világban zajló folyamatokra tekintünk, azt látjuk, hogy a keresztyén életszemlélet fokozatosan a perifériára szorul. Hogyan látja, végleg elveszítették a történelmi egyházak a befolyásukat és az erejüket, hogy meghatározó szerepet töltsenek be az emberek mindennapjaiban?

A kérdés az, hogy mit tekintünk befolyásnak és erőnek. Azt el kell ismernünk, hogy az egyházaknak a társadalmi életben való szerepvállalása háttérbe szorult. Ez alaphelyzet, de református nézőpont szerint ez nem kell hogy elkeserítsen bennünket. A hit megvallása ugyanis már Jézus kora óta a kicsinység, az elesettség megtapasztalása mentén valósult meg. Jézus a hitet a kicsiny mustármaghoz hasonlította, de azt is mondta, hogy a hit valósága olyan, mint a kovász vagy a só. Ezekből kevés is elég. A személyes hitből fakadó keresztyénség mindig só és kovász volt az ember életében. Éppen ezért nem látom olyan sötétnek a helyzetet, ahogyan a statisztikai adatok mutatják. Isten minden ember életében és minden időben képes olyan változásokat előidézni, amelyek döntő hatással lesznek az egyén, sőt a társadalom életére.

"(...) az előttem álló nagy feladat gondolkodásra és mérlegelésre késztetett, másrészről azonban olyan sok jelölést kaptam a gyülekezetektől, hogy nem mondhattam nemet."

Fotó:  Fábián Gergely

A modern ember mintha belefáradt volna a közösségeibe, intézményeibe, és ezért inkább személyes területen próbál kiteljesedni. Egyházi körökben is egyre többet hallani, hogy ez a fajta individualizmus a nyugati világban inkább érzékelhető, mint Közép-Európában. Nem álságos az a kép, amely Nyugat-Európát a keresztyén értékek árulójaként, minket, közép-európaiakat pedig a keresztyén hit igaz őrzőiként jeleníti meg?

Ha a közép-európai keresztyén ember a hamis önbecsülés irányába indul el, az nem jó irány. Nem szabad a saját helyzetünket túlértékelni, egy másik közösség helyzetét pedig alábecsülni. Ugyanakkor tény, hogy Nyugat-Európában a társadalmi változások káros hatással vannak a keresztyén közösségekre is. A keresztyén közösségnek nem szabad túlságosan idomulnia a világhoz.

Nem szabad olyan kompromisszumokat kötni, amelyek a hit központi üzenetét érintik. Hibázunk, ha szeretnénk minél több ember gondolkodásához hozzáigazítani a saját bizonyságtételünket, és ezt úgy tesszük, hogy az üzenet lényege szorul háttérbe.

Ebben az alkalmazkodásban bizony néha mi magunk is túl messzire megyünk. Hitből fakadó józanságra van szüksége a keresztyénségnek. A kísértés Közép-Európában is valóságos: a keresztyén értékek megkérdőjelezésével Magyarországon, Lengyelországban és Szlovákiában is a nyugatihoz hasonló intenzitással találkozhatunk. Talán Isten segítségével tanulhatunk mások tévedéseiből.

Végül szóljunk a népszámlálásról is, amely az egyik legközelebbi kihívás a református egyház számára. Jól teszi a református keresztyén ember, ha a népszámláláson való részvételt bizonyságtételnek fogja fel?

Nagyon fontos ügy ez az egyházunk számára is, tavaly szeptemberben különbizottságot állítottunk fel, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik. Reformátusságunk érték – ez a mottója a kampányunknak. Ezt az üzenetet szeretnénk minél többekhez eljuttatni, minél többekkel megértetni. Az, hogy valaki egy egyházi közösséghez tartozónak vallja magát, nem kizárólag statisztikai adat, hanem hitvallás. A népszámláláson megvallhatjuk, hogy kik vagyunk, hová tartozunk, miként látjuk önmagunkat. Ez a keresztyén ember számára magától értetődő dolog.

Az interjú megjelent a Magyar7 hetilap 2021/5. számában.