František Mikloško: Esterházy személyes áldozatot hozott
František Mikloško a kommunizmus idején az úgynevezett földalatti egyház jeles tagja volt. Közéleti munkáját a rendszerváltás után sem hagyta abba, legtöbben az első választások utáni pozsonyi parlament elnökeként emlékezhetünk rá. Keresztény aktivistaként már akkor tudomást szerzett Esterházy János személyéről és munkásságáról, amikor még a szlovákiai magyarság nagy része előtt is elzártak voltak ezek az információk.
Szokatlanul korán, a rendszerváltozás előtt megjelentetett egy megemlékező írást Esterházy Jánosról. Szlovák nyelven és az akkori egyházellenes kommunista hatalom engedélye nélkül. Mi késztette önt erre?
A nyolcvanas években egy könyvet állítottam össze a szlovákiai üldözött keresztényekről. Ennek során meglátogattam sok egykori politikai foglyot, akik a hitük miatt voltak bebörtönözve. Így jutottam el Ivan Mastiliak redemptorista szerzeteshez Eperjesre, akit az ötvenes évek első egyházi monstre perében életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek. Az ő elbeszélése során bukkant fel spontán módon Esterházy gróf neve, akivel Mastiliak Lipótváron együtt raboskodott, illetve tuberkulózisuk miatt egy kórteremben is voltak a börtönkórházban. Itt ismerte meg Esterházy addigi viszontagságait, a szlovákiai lefogástól a szovjet Gulagon töltött raboskodásáig.
Erről két rövid lipótvári történetet is elmondott nekem. Van erre most lehetőség, hogy továbbadjam önöknek?
Igen, természetesen!
Mastiliak a börtönkórház szobájában titokban miséket tartott. Amikor Esterházyt egy másik szobára helyezték, a redemptorista szerzetes ellátta őt áldozási ostyával, hogy így vehesse magához Krisztus testét. Pár nap múlva Esterházy visszaszolgáltatta ezeket az ostyákat, mondván, hogy új szobatársai annyira vulgárisan beszélnek, káromkodnak, hogy az ostyák megszentségtelenített környezetben vannak azon a helyen.
A másik történet, amely Esterházy magatartását jellemzi, a lipótvári börtön egyik roma elítéltjéhez kapcsolódik. Ez a roma ember a börtönmunkák során megszökött a fogságból, és egészen Prágáig jutott, ahol valahogy pénzre tett szert. Ebből a pénzből egy pulóvert vásárolt, és megküldte a lipótvári börtönbe, Esterházy számára. A szökött rabot hamarosan elfogták és visszakerült rabsága színhelyére, ahol egy börtönudvari séta során átkiáltott Esterházynak: „Gróf úr, megkapta a pulóvert, amit küldtem?”
Esterházy emlékének a fenntartását később aktív politikusként is támogatta, Esterházy lányának első pozsonyi látogatásakor a Szent Márton-székesegyházban szolgáltatott szentmisén ismét tanúságot tett a gróf személyéről. Kiállását 2001-ben a budapesti parlamentben tartott Esterházy-emlékülésen is elismerték. Ez viszont Szlovákiában éles reakciókat váltott ki önnel szemben, sőt fizikai inzultus is érte. Mi a tapasztalata, változott azóta a közhangulat?
Főleg a nacionalista körök részéről voltak élesek a reakciók, de ezzel én nem foglalkoztam. Az életem során többször bevált az a magatartás, hogy az igazságról kell tanúbizonyságot tenni, és mást nem kell figyelembe venni. Külön megtiszteltetésnek vettem, hogy a budapesti emlékérmet Esterházy Alice kezéből vehettem át. Úgy érzem, hogy csak keveset változott a helyzet, talán annyit, hogy a nacionalizmus már nem annyira hangos, mint azokban az időkben.
Későbbi szenvedéseit tehát az itteni magyarságért és a békés egymás mellett élésért hozott áldozatként foghatjuk fel. Én ezt a részéről engesztelő önfeláldozásnak tartom. Az ilyen áldozat viszont idővel hozza meg a gyümölcsét. Nem érzem azt, hogy ez az idő már elérkezett, viszont biztos vagyok benne, hogy az Esterházyról való tanúságtétel és a róla való megemlékezés hozza el ezt.
Ehhez segíthet hozzá, hogy 2019-ben Krakkóban elkezdődött Esterházy boldoggá avatási folyamata.
Igen, így gondolom én is. A boldoggá avatási eljárásban már magam is megtettem a hozzájárulásomat. Egyrészt Molnár Imre közreműködésével eljuttattam a kezdeményezőkhöz az Esterházyról még szamizdatban megjelent írásomat, illetve nyilatkoztam az Esterházyról készült filmben. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy
Én azt hiszem, hogy ezzel kapcsolatban is az idő jelenti a megoldást, hiszen a múlt század ’30-as éveinek, illetve a II. világháború eseményeinek a megítélése különböző lehet. Vegyük csak az akkori pápa, XII. Pius tevékenységét, amely fokozatosan nyer új értelmet. Attól tartok, hogy mindaddig, amíg jelen van az a generáció, illetve a gyermekeik, amely például a bécsi döntést a szlovákság számára keserű emlékként éli meg, addig természetesnek kell venni, hogy a részükről ezek az események impulzív érzelmi reakciókat váltanak ki. Ha az igazság mellett állunk ki, akkor ezeket sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ahogy az engesztelő áldozatnál említettem, itt is az idő jelenti majd a megoldást.
Olyan ez, mint az ószövetségi negyvenéves sivatagi vándorlás? Ki kellett halnia a zsidók egy nemzedékének, hogy a történelmi múlttal már nem terhelt új generáció léphessen az ígéret földjére?
Igen, így gondolom én is. Esterházy esetében viszont nem feledkezhetünk meg még egy jelentős tényről. Arról, hogy
Vagyis hogy magyar szempontból megvolt a tetteinek a logikája.
Természetesen.
Napjaink politikáját, politikusait szemlélve el tudja képzelni, hogy akadna olyan köztük, aki Esterházyhoz hasonlóan személyes áldozatot is hozna?
Nem mondhatjuk határozottan azt, hogy nincs ilyen, hiszen nem látunk bele senkibe, főleg hogy vészhelyzet esetén hogyan reagálna. Az viszont elmondható, hogy a mostani időszak nem kedvez az elvekhez való hűségnek. Ma a pragmatikus politizálás dívik és az opportunizmus. Ez nem kedvez az ideáloknak, hiszen a pragmatizmust az előnyszerzés jellemzi. Meg kell várnunk, amíg a társadalom kiüresedik, megcsömörlik ezektől, és ismét teret nyernek a nagy szellemi ideálok.
Megjelent a Magyar7 2021/11. számában.
