Érvényesülési betörés

Manapság „betörik” az embert, elhitetik vele, csakis hogyan tud érvényesülni. Idén, szeptember 1-jén ledöbbenve láttam, hogy a nemrég még magyar falunkban több gyerek fog járni szlovák iskolába, mint a magyarba. Vajon mi ennek az oka, csak nem az, hogy érvényesülni szeretnének? Illetve a szülőkkel ezt hitették el a közérdekű (ál)hirdetések? Emlékszem még, mennyire fontosnak tartottuk a KÖZÉRDEKŰ HIRDETÉSEKET. Arról mindenki hallani akart, mert hát a közérdek fontosabb volt mint az önérdek. Manapság ez már nincs mindenütt így.

Az „én”, a magam, az enyém, a nekem. Mindezek az önérdeket helyezik előtérbe, s bizony gyakran a közérdek rovására. Hiszen itt, ebben az esetben a közérdek azt diktálja: támogassuk a kisebbségi magyar iskolát. Ehelyett gyermekem magánérdeke a mérvadó – hogy állítólag jobban érvényesülhessen, akár a közérdek rovására is. Réges-régen az itteni magyar ember, ha kellett, kardot is fogott a közérdek javára, félretéve az önérdekeket… Az iskoláinkban sokat kellene erről tanulni, tanítani, oktatni, példát adni… Nem könnyű ilyen oktatási intézményt választani. Manapság az a jobb, ami kényelmesebb. Az önmegtagadás helyett az önmegvalósítás a menő – ami nem spártai (majd krisztusi) magatartás, hanem egy más, új korszak kezdete (tán az a bizonyos New Age?)… ezeket írtam tavaly egy külföldi katolikus hírportálon – arra a kérdésre: mi újság nálatok? S a helyzet azóta romlik tovább.

Vajon mit is érthet a mai felvidéki szülők bizonyos hányada az érvényesülésen?

• Nem szeretnék, ha gyermekeiket is meghurcolnák avégett, hogy valamit nem jól mond szlovákul… minimum kigúnyolják a többiek, és sajnos a szlovákul jobban tudó magyarok is?
• Nem kell elsajátítani a szlovákkal párhuzamosan a magyar irodalomtörténelmet  – történelmünket, s ebből kifolyólag nem kell beleesni az önsajnálatba, abba bizonyos: hova jutottunk, mi felvidéki magyarok címűbe?
• Nem kell részt venni kulturális rendezvényeken, nemzeti megemlékezéseinken – sőt a szlovákokéin sem, hisz valljuk be, a mi közöm hozzá? című alibi értelmében. Több ideje marad az embernek „hasznosabb” dolgokra, amelyekből meg is lehet megélni. Mert bizony a különböző rendezvényeken való részvételből nem lehet megélni – mondják, és még folytathatnánk...

Ezzel szervesen összefügg, gyakrabban olvashatjuk, hogy az utóbbi évtized elképesztő digitális fejlődése és az ezzel járó közösségimédia- és online-jelenlét mekkora nyomást helyez a fiatalokra. A „valamiről lemaradok” szorongása létrehozta a „FOMO” („Fear of missing out”), vagyis a lemaradástól való félelem fogalmát. Ennek ellenpontjaként sok fiatalnál már a JOMO, azaz a „kimaradás öröme” vált tudatos döntéssé (Joy of missing out). Fölöttébb kínzóak tudnak lenni ezen negatív érzések. Ezzel egyidőben viszont egyre inkább lemaradnak a saját életükről, a pillanat öröméről, és az elégedettségérzés romlásával az önbecsülésük is jelentősen csökkenhet. A Facebook állandó görgetése kimondottan ilyen káros tevékenység – folytatja az idézett cikk.

Sajnos a jobb – az önérdek végett mindig találni kifogást, amiért „nem érek rá”. És ez itt a kulcsszó: nem érek rá – nem vagyok rá még érett (?). Éretlen vagyok a köz javára, a közösségem érdeke javára? Az igazi gond még csak most kezdődik. Hova is tartozom voltaképpen, melyik az én valós közösségem? S ha van is ilyen általam-vélt közösségem, tudok-e azonosulni annak értékrendjével? S ha tudnék is, mennyire reális ez az értékrend az adott környezetünkben? Igen, túl sok a túl nehéz kérdés – az idő pedig túl rövid. Rohamosan fogyunk.

A napokban a magyarországi Keresztény Élet hetilapban megjelent egy riport Szabó Barbarával, azon ritka nővel, aki Rómában a Pápai Egyetemen hamarosan befejezi doktori tanulmányait. A cikkben többek között egy olyan kérdésre ad frappáns választ, ami Felvidék egyik legkínosabb kérdése: fogynak a magyar papok, szerzetesek. Barbara egy olyan egyházi rend (közösség) tagja lett, amely világszinten is a legtöbb hivatással (jelentkezővel) bír. Ezt én is alá tudom támasztani, hisz az előző nap, szeptember 20-án itt Szlovákiában vettem részt egy fiatal lány „beavatásán” ebbe a közösségbe. Ők már nem apácák, de nem is mennek férjhez – kint a nagyvilágban állnak be az Egyház szolgálatába. Igen, elkötelezett nők, szinte papok – és van ilyen, csak erről nem beszél a közmédia. A riportban kedvesen megemlíti, hogy kezébe került ezen egyházi hivatásról szóló könyv, s hamarosan el is döntötte – ez az ő útja. Ismerem a könyvet, 20 évvel ezelőtt jelent meg, azóta Magyarországon közel negyvenem, Szlovákiában több, mint 50 nő vállalta fel ezt a közösségszolgálatot, ezt a közérdeket – önérdekeiket háttérbe helyezve. Lehetne mondani, betörtek a mai egyházi köztudatba – önmagukat oda adva a közérdek javára.

Egy idős bácsi ült az egyik fülkében, mellé szegődött egy fiatal pap. S hamarosan lelkesen kezdte mesélni, hogy ő bizony a Pápai Egyetem hallgatója lett, nagy jövő áll előtte… A „bácsi” csendben, mosolyogva hallgatta. Rómába érkezve a kispap megkérdezte, vajon hogyan juthatna el az Egyetemre. Arrafele megyek én is – mondta az útitársa, és már fogta is a kis kézitáskáját.  Csak ennyi cucca van? Nem segítene, nekem, tudja, az egyetemre sok ruha kell, két reverenda, egyebek, hisz, ha érvényesülni akarok, ki kell, hogy nézzek valahogy. Kap tőlem kis zsebpénzt, ha segít – monda, kicsit lenézően a jövendőbeli diák. A szerényen öltözött bácsi elfogadta az ajánlatot, segített. Pár nap múlva újra találkoztak, az érvényesülés előtt álló pap és a „bácsi”, aki nem volt más, mint a katedra mögött álló professzor. Ő nem érvényesülni, csupán szolgálni jött Rómába.

Utóirat: Ne legyünk szolgák, főleg ne önzőségünk szolgái. Szabad emberek kell, hogy maradjunk, hogy szabadon tudjuk meghozni döntéseinket. Függetlenségünkért, szabadságunkért gyakran meg kell harcolnunk. Ezt a harcot mindenkinek meg kell vívnia.  A harctér mindig egy „köztér”, egy közösség, annak érdekei. A közérdek az a harcmező, ahol önérdekeimet háttérbe szorítva igazán szabaddá, felnőtté tudok válni. Teszem mindezt aggodalom nélkül, mert tudom, aki a köz javát szolgálja, azt a közösség meg is tartja. Ezért kell, hogy mindenki valóban és aktívan tartozni tudjon egy számára megfelelő közöséghez. Régen minimum a nagycsalád volt az, ami alatt nem sokgyerekes házaspárt értettek, hanem valóban NAGY családot, aktívan összetartozó rokonságot. Ma már ez ritka, ezért kell a közösséghez tartozás, s ez alól minden kivétel veszélyes.