Erdélyi Géza öröksége: hinni, remélni, munkálkodni

Mert hiszen sok teremtménye van az Úrnak, de kevés olyan, amilyen ő volt, a felvidéki reformátusok igazi – és ez utólag, mérleget vonva különösen elmondható –, pótolhatatlan lelkipásztora. Nélküle ki tudja, merre széledt volna szét a nyáj. Erdélyi Géza, akárhová vezérelte az Úr, mindenütt alapos, körültekintő munkát végzett. Árral szemben is, fenyegetésekre fittyet hányva, a jóistennek és a közösségnek tartozva elszámolással. Hamisítatlan közéleti személyiség volt, lelkészként, intézmények alapítójaként, egyetemi oktatóként, művészettörténészként és közíróként.

S főleg nyája főpásztoraként, hiszen a felvidéki magyar reformátusoknál 1998-ban, az ő püspökké választásakor jött el az igazi rendszerváltás. Mert amíg a világi rendszerek forgandóságáról oly gyakran elmondható, hogy visszájára fordul vagy csalódásra ad okot a változásba vetett remény, az ő esetében beteljesedett a küldetés.

Mint földije, Koncsol László fogalmazott: „Emberpróbáló munka volt egy szétzilált, tönkretett egyházkerületet újjáépíteni, gyülekezeti birtokokat visszaperelni, épületeket, templomokat is visszacsikarni, renoválni, iskolákat, menházakat alapítani, a révkomáromi teológiát is beleértve, kapcsolatokat ápolni az öt kontinens református egyházaival, pénzt szerezni a magyarországi és nyugati protestáns segélyszervezetektől mindenre, ami Egyházunk számára halaszthatatlanul szükséges, és utazni, utazni, utazni éjjel és nappal hetven fölött is fáradhatatlanul. Lelkipásztorokat nevelni nagy számban az üres parókiákra, új egyházalkotmányt és új egyházi törvények sokaságát alkotni meg a Zsinattal egyházi parlamentünk elnökeként.”

Ott született ő is, Abarán, a keleti végeken, ahol a sárospataki kisugárzás oly sok értékes embert, fáklyavivőket adott az egyháznak és a magyarságnak. A második világháború után megnyílt komáromi magyar gimnáziumban érettségizett, Tőzsér Árpád, Nagy János, Koncsol László és más jelesek iskolatársa volt. Bár az álmodozások korában még külmisszióra készült, teológiai tanulmányait Prágában végezte (1958), ahol utóbb (1988) doktori címet is szerzett.

Lelkészi pályáját Varga Imre püspök mellett kezdte 1960-ban, Rimaszombatban. Aztán, mint maga megvallotta, amikor püspöke megkérdezte tőle, hol szeretné végezni a szolgálatot, azt válaszolta, mindegy, csak Gömörben nem. Nevetve mesélte ennek okát. Keleten, ahol felnőtt, az emberek a szívükkel gondolkodnak, és még az eszükkel is éreznek. A gömöri embereknél (akiket leginkább a székelyekhez hasonlított) fordítva van: a gömöriek még a szívükkel is spekulálnak, más az észjárásuk. Az igazi ok azonban az volt, hogy míg keleten négy-ötszáz lelkes gyülekezetek voltak, Gömör pedig, ahol szétverték a faluközösségeket, vele a gyülekezeti közösségeket is, teli van apró gyülekezetekkel. Ő pedig nagy nyájat szeretett volna.  Nem így alakult, s Isten látja, hogy jól alakult. Így kezdődött Szalócon, Vígtelkén és Gombaszögben, majd Runyán, Lénártfalán és Csízben a missziós küldetés.

1966 és 1985 között Rozsnyón folytatta a lelkészi szolgálatot, majd Tompa Mihály kései utódjaként került Hanvára (ahol, mint mesélte szintén alig titkolt derűvel, az elvtársak tulajdonképpen el akarták dugni, csak az elvtársak nem olvastak irodalmat, és nem hallottak Tompa Mihályról), ahonnan 1996-ban választották meg egyháza püspökének. S így alakult, hogy Rimaszombatban, az új székhelyén (ahogy ő fogalmazott: minden itt kezdődött és itt is ért véget) fejezte be az aktív szolgálatot.

Erdélyinek pótolhatatlan érdeme van abban, hogy a gömöri reformátusság, amelynek a második világháborút követően a gerincét roppantották meg, s már-már szinte missziós terület lett, ha megfogyva is, de túlélte a ki-, át- és betelepítés keserveit, a kommunista évtizedeket. Sőt, az elpusztult templomok és elfogyott gyülekezetek mellett az építkezésre is maradt ereje.

Lelkészi szolgálata mellett a tudomány terén is jeles eredményeket ért el. A prágai műegyetemen 1975-ben művészettörténészi diplomát szerzett, és egy monográfiában összegezte a gömöri klasszicista építészet megmaradt kincseit. Rozsnyói szolgálati évei alatt (ami felért egy száműzetéssel, és a titkosrendőrség figyelte minden lépését) katalogizálta a betléri Andrássy-kastély grandiózus, tizennégy nyelvű könyvtárát, és többek közt megtalálta az utókor számára a Wesselényi-féle összeesküvés perének az iratanyagát.

Elévülhetetlen érdeme van abban, hogy 1994-ben Komáromban megalakult a Calvin János Teológiai Akadémia (amit elődei az evangélikusoknak „ajándékoztak oda”), amely a mai Selye János Egyetem alapját képezte, és 1999-ben megnyithatta kapuit a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium szellemi örököseként a Tompa Mihály Református Gimnázium. Ugyanitt 2002-ben létrejöhetett az egyház múltját, emlékeit megőrizni hivatott intézmény, a Református Tudományos Gyűjtemények.

Miután 2002-ben újraválasztották, 2008-ig, nyugállományba vonulásáig látta el a püspöki szolgálatot. Emellett 2001-től a Magyar Református Egyházak Konzultatív Zsinatának elnöke, 2010-től egyik alapítójaként, az Emberi Méltóság Tanácsának alelnöke. Ahol csak tehette, képviselte a reá bízottakat, miközben szolgálata földrészeket ívelt át, s nem csupán a reformátusságot, hanem a szétszórtságában is egységes magyar nemzetet is megjelenítette.

Nemzedéke üzenetét így fogalmazta meg: „Választ adva a kihívásokra, bátran kell vállalnunk önmagunkat, kik vagyunk, mit miért akarunk. Hinni, remélni és tudni, hogy a munkánk nem hiábavaló, és akkor az áldás sem marad el.”

Örökségét kötelességünk megbecsülni és folytatni.

Áldott legyen az emléke!

Megjelent a Magyar7 2025/50. számában.