Egy iskolaévzáró „margójára”
100 év nem kis idő, ennyi év alatt sok minden történhet, születhet – elmúlhat. Most csupán egy alig észrevehető kis nyelvi apróságra szeretném felhívni a figyelmet. Tíz éve annak, hogy a csallóközi Ekecs községben végeztem lelkészi szolgálatot. Mivel magam is csallóközi vagyok, hát otthonosan éreztem magam.
Ott tartózkodásom alatt lassan-lassan megnyertem a helyi lakosok bizalmát – olyannyira, hogy egy nap beállított egy nem éppen templomkerülő, de ahogy mondják, a küszöböt sem épp koptató férfi ezzel a kőtáblával:
Az utóbbi évek egyik legnagyobb „felfedezése” – mondhatom részemről, az illető egy lebontásra ítélt ház padlásán találta. A szöveget a 100 évvel ezelőtti iskola falára helyezték fel (gondolom, nem kis büszkeséggel). Azóta is döbbentem olvasgatom – micsoda – szinte jezsuita megkülönböztetés. Ezt csak azért írom, mert a jezsuita rend alapítója, Szent Ignác szerint ennek a rendnek a megkülönböztetés tudományában kell majd kitűnnie. S jó példa erre épp ez a márványtábla…. „a község közönsége”.
Manapság hajlamosak vagyunk fogalmakat összekeverni, a fogalmaink tartalmát leszűkíteni – ill. kitágítani, kibővíteni. Egy dolog a község – és egy más dolog (fogalom) a község lakossága (közönsége). És valószínűleg harmadik dolog egy közösség – nem CSAK közönség. Amatőr nyelvészként merem állítani, a városi élet hozta magával azt a bizonyos közönséget, akik már csak passzívan vesznek részt egy közösség által produkált eseményen, színelőadáson, kultúr-, vagy más műsoron. Bármennyire is tűnhet mindez pusztán szójátéknak, a szavak mögött egy mélyebb értelem rejlik. Ahogy az elmúlt évtizedek nagymértékben lerombolta a közérdeket, és aránytalan előnyben részesíti az önérdeket, úgy tapasztalhatjuk az egyre inkább elhatalmaskodó érdektelenséget minden iránt, ami közérdek. A közjó ma már senkinek sem igazán jó – gondoljuk. Régente még a közmunka sem csupán a munkanélküliek „kihasználásából” állt. Ma egy faluban közmunkát önként szinte már senki sem vállal, ha abból nincs személyi haszna (is). Ebből adódik azután az is, hogy az egykori önkéntes népművelők – majd csemadokosok száma mára ugyancsak megcsappant... S állunk érthetetlenül ezen fájó jelenség előtt.
Ma már nem igazán érdek a közérdek.
Ha igen, akkor amögött valami mást is megsejteni vélünk… s a jobbik esetben anyagi előnyt, a rosszabbikban politikai kampányelőzetest? Ezek nehezen utánajárható keskeny ösvények. Tudomásul kellene vennünk végre, hogy csakis a közösség érdeke az, ami néha felül kell, hogy írja az önérdekeket. Ennek legdrámaibb példái, amikor hadba vonulnak a férfiak, hogy megvédjék a hazát – a közösségüket. Mondjuk, hogy az ember közösségi lény, de mára sokkal inkább ÖN-ző, mint közösségi. Kinek jó, mire jó a közjó – kérdezi a csak magára gondoló önző, s közönyösen odébb áll. A keresztény antropológia hirdeti a legmarkánsabban, hogy csakis a közösségben tudunk kibontakozni emberi mivoltunkban, s ha a közösség iránt közönyösek maradunk – magunkra (vissza)maradunk. Ezért kell kifejlesztenünk egy nagyfokú empatikus érdeklődést a közérdek iránt. Jó példa erre a 2011-től törvényileg is jóváhagyott önkéntesség. Kis példa erre cikkem kiindulási pontja, ez a bizonyos 100 éves épület, melyet már két különálló részre osztottunk önkénteseimmel:
Van egy önérdekeket szolgáló bolti rész, és lett egy közérdekű helyi amatőr kiállítóterme. Valahogy így lehetne átmenteni a közérdekeket a jövő generáció számára. Persze, ezen a téren még a kezdeteknél járunk, ha csak azt nézzük, hányan látogatják az üzleti részt – és hányan a bal szárny kiállító iskolarészét.
S mindezt egy fedél alatt a falu kellős közepén, Ekecsen.
