Egy falusi plébános naplójából – Puss Sándor atyát kérdeztük
Ezen címmel ismert az a nagysikerű regény, amit még a második világháború előtt, 1936-ban írt a francia Georges Bernanos. Filmre 1951-ben vitték, de máig aktuális.
Puss Sándor köbölkúti atyáról is ismert, időnként naplóban jegyzi fel gondolatait. Tőle kérdezem, hogyan éli meg a falusi életet, hiszen a jezsuiták a város, egyetemek lelkipásztorai.
Most, hogy nyugdíjaztattam magam, bele akarok kóstolni a falusi életbe – hiszen a Felvidéken a papság, a kollégák többsége ebben él. Egy falusi plébános élete nem könnyű, de aki már 20-30 éve szolgálja a híveket – ezt tudja is. Az sem titok, hogy a rizikófaktorokat tekintve a lelkipásztorkodás a negyedik legveszélyesebb munkakör. Értem ez alatt azt a bizonyos kellemetlen „kiégést”, amit nagyban előmozdít az ingerszegény környezet. A város kicsit másabb, ott az emberek szabadabban válogatják meg, kihez mennek misére – ki az, aki leginkább megfelel az elvárásaiknak. Falun ez sokkal körülményesebb, arról nem is beszélve, hogy gyakori az, amikor a környező templomokban ugyanaz a plébános szolgál, hirdeti az igét a maga módján. Az, ami talán a legnehezebb – amikor azt kell naponta megtapasztalni: igazából ott helyben nincs is igény a papi szolgálatomra. Az is előfordulhat, hogy ironikusan megjegyzik „atya kár az igyekezetért, nálunk ez nem szokás”.
Mostanság, s ez lassan az egész Felvidékre jellemző lesz – csak a temetés végett keresi a többség a papot. Bár egyetemi tanárságom alatt én is azt tanítottam, hogy milyen fontos a szentségi pasztoráció, gyakorlatilag a hívek döntő többsége nem igényli.
A temetés viszont nem szentség, azt elméletileg a kántor is elvégezheti. A plébános mégis csak a temetések végett él ott velük – falun – egyedül. S válik buzgóságával egyre nevetségesebbé az ún. vasárnapi hívek számára. Ahol hétköznap nincs semmiféle egyházi élet, ott vasárnap nincs miért ünnepelni.
Mi az, ami végett mégis ott marad, helytáll, kitart egy pap?
Némi reménysugár feldereng a jegyesoktatások alkalmával, de ott is leggyakrabban az időhiány az, ami végett a jegyesek ezen nem szívesen vesznek részt, majd mondják ugyanezt a keresztelő előtt.
Komoly reményt tudnak nyújtani az elsőáldozások, az erre való felkészülések. Annál nagyobb viszont a csalódás, amikor kiderül, nem is első, hanem a többségnél utolsó-áldozás volt az a nagy ünnepség.
Ugyanezt tapasztaljuk meg a bérmálkozás szentségének kiszolgáltatása kapcsán is, sőt itt már a püspök atyát is meghívjuk ehhez asszisztálni. Kollégák közt mondogatjuk is: mindez gyakran csupán kibérmálkozás az egyházból. A közöny, annak mindennapi megtapasztalása hogy ránk és a szentségekre igazából nincs is szükség, bizonyára nehezen emészthető a szentéletű papok számára is. Emlékszem, amikor a covid-zárlat után végre újra össze lehetett jönni, valamiféle közösségi életet teremteni, épp bérmálkozásra jelentkeztek a kilencedikesek, merthogy ez a szokás. Kapva az alkalmon, meghívtam a CRUX együttest, felkértem tánccsoportokat, ünnepeljünk egy nagyot… Több száz meghívót osztottunk szét a faluban, hirdettük a hangosbemondón, mégse jött el szinte senki. S miután a kilencedikesek kimaradtak, kikerültek a hitoktató figyelme alól, a többségük már a vasárnapi miséket is mellőzte. A bérmálkozás viszont kell nekik, mert szokás, meg kapnak ajándékot is.
Hogy kerültek bele a köbölkúti bérmálkozásra készülő lányok a férfiak gyalogos zarándoklatába?
Egy újabb próbálkozáshoz az idei Férfiak zarándoklata kínált lehetőséget. Gondoltam, a Komáromból induló zarándokokhoz, mi is csatlakoznánk…, de vajon el jön-e valaki?
Meglepetésemre többen is csatlakoztak, mint amire eddigi tapasztalataim alapján számíthattam. Többek között az ilyen meglepetések tartják életben az elszántságot egy lelkipásztor életében. Igyekszünk megőrizni a bizalmat, hogy a pislákoló láng ne aludjon ki. Oda kell figyelni, talán most még nem késő.
Mit jelent egy mai fiatalnak a bérmálkozás?
Ahogy már említettem, a szokás hatalom, s ez a kibérmálkozásra serkenti a bérmálkozásra jelentkezők többségét. Nem könnyű megfordítani a felállást, s megértetni a fiatalokkal, hogy nem vége van valaminek – előkészületeknek, kötelező templomba járásoknak, hanem most kezdődik valami. Ez a valami pedig az, hogy felnőtté válnak, felelősséget vállalnak. Elismerem, nehéz helyzetben vannak akkor, amikor a szülők is egyre felelőtlenebbek. S nem csak azért, mert ők maguk se érnek rá templomba járni. A velük való párbeszédben leggyakrabban azt tapasztalom, hogy menekülnek, kitérnek a felelősség alól. Sokkal könnyebb okot találni, miért nem-re, mint miért ne-re? A napokban is előállt egy komikus helyzet. Templomi énekkarunk a 25. évfordulóját készült ünnepelni. Elképzelésük szerint szűk, mondhatni családi körben. Szerencsémre az arra a vasárnapra eső evangélium épp arra oktatott: ha vendégséget szervezel, ki mindenkit kell meghívni (Lk 14, 7-14). Ki is hirdettem, hozzon majd mindenki valami kis harapnivalót a mise utáni szeretetlakomára. „Atya, kár a fáradozásért – meglátja - ez itt nem szokás” – hangoztatták a hívek. Nem is nagyon hoztak a közös asztalra valamit. Mindenesetre az épp nálam nyaraló barátaim titokban készítettek egy nagy asztalt a templom bejáratához. A torony alatt elrejtettek egy sörpadot is, hátha a falatozók le is szeretnének ülni egy kis beszélgetésre. Ezt előlem elhallgatták, de nem is volt rá szükség.
Szerintem ez annak is következménye, hogy egyre többen olyan környezetben élnek, dolgoznak, ahol mindig mindenért valaki valakit felelősségre von, így megtanultak ügyesen kibújni a felelősség alól.
Ilyen környezetben felelősségteljes bérmákozókat kinevelni nem könnyű. Sok évi kitartó munkát igényel, s közben tűrni a közönyt, az érdektelenséget, ami a papból előbb-utóbb kihozza az értelmetlenség érzését.
Minek van és minek nincs értelme ezen a téren?
Aminek egyre kevésbé van értelme, az talán a visszajelzésekre való várakozás. Minél inkább elterjed a primitív fészbukos lájkolás, annál kevésbé tudnak az emberek konstruktív visszajelzéssel szolgálni.
Gyakran bosszankodom, amikor csak másnap vagy harmadnap mondják meg: atya, nem volt bekapcsolva a mikrofon, vagy rosszul lehetett hallani… ott helyben, ezt elhallgatják. Tán abban bízva, hogy most sem nekik szól, amit épp mond a pap. Már az is megesett velem, hogy amikor az egyik hívő úgy vélte, őt céloztam meg a prédikációban – akkor bezzeg ott helyben belekiabált a misén a mondanivalómba. Talán kicsit hobbimnak is nevezhetném a könyvek, cikkek publikálását. Itt is egyre gyérebb a visszaigazolás, pedig az mindig motiváló erővel bír. Az utóbbi években, ha kapok visszajelzést, az általában csak a sajtóhibákra vonatkozik – azt azonnal megtalálják és kommunikálják. Mindezek ellenére mindig van értelme folytatni, tenni, csinálni – mert nem az elismerésért tesszük, hanem Isten országának nagyobb dicsőségéért. Az ősi jezsuita mottónk, mely minden könyv végén ott volt, is erre mutat: O.A.M.D.G. (Mindent Isten nagyobb dicsőségére).
