(D)Evolúció

Én itt most elsősorban a saját napjaimra gondolok. Legutóbbi cikkemben többek között arról írtam, hogy az intelligencia egyik jellegzetessége a megkülönböztetés képessége, amire csakis az emberi lény lehet képes… és ezt épp a AI -ből „csikartam ki”. Első alkalommal próbáltam meg felülbírálni, a MI – „mesterséges intelligencia” elnevezést. Szerintem csak névleg intelligens, s állításom révbe talált. Nem a veszélyt látom benne, hanem a veszélyesen téves és szinte mindenkit megtévesztő elnevezést. Egyre több szakembertől hallom, hogy az MI -nek semmi köze az intelligenciához, hisz még gondolkodni sem tud.

Első olvasásra összerezzentem – felét sem értettem. Összeszedtem hát minden leleményességemet és nekiültem az online világnak. Bennem volt a kisördög, hogyan lehetne lebuktatni „őket” – de kiket is? Én még abból a tudományos őskorból származom, ahol ha valakit idézek, azt szakszerűen fel is tüntetem. Na ezt a MI-től senki ne várja, sőt. A válasz egy olyan összeollózott tudományos valamit, aminek forrásanyagához senki sem jut könnyen hozzá. De nem is várja el senki, hisz a MI (AI – mesterséges intelligencia) mondja, tehát IGAZ. Pár éve még azt tanácsolták, tegyek fel minden írásomat a „felhőbe”, így nem veszik el. Most pedig egy ködfelhőbe kerültünk, a (honnan)tudás homályába. S ezzel nem a kor újabb technológiai vívmányát vonom kétségbe, csupán a nem megfelelő megnevezéseiket, amiket könnyen félre lehet érteni. Ahogy az okostelefon sem okos, úgy az MI sem intelligens. A következő generáció mégis ebbe a tévedésbe fog beleszületni, és soha nem fogják megérteni: mi itt a gond?

Ezért van az, hogy nem vagyunk egyformák gondolkodásunkban. Ennek ellenére az ember hivatása, mestersége(s): intelligencia. Csak az ember képes intelligens döntést hozni. Minden egyéb (robot) max. ésszerű, esetleg okos döntésre képes. Ezt a megkülönböztetést nem lenne szabad szem elől téveszteni. Jó lenne mielőbb átnevezni a gépi képességet. A napokban viszont azt tapasztaltam, mintha valamennyien másznánk vissza - fel a fára, ahonnét jöttünk. Had említsem csak azt a pár napot, amíg  offline voltam. Egy fiatal diák az MI-től kért tanácsot, mi tévő legyen önpusztító, önmarcangoló lelkiállapotában, s a válasz   a teljes önpusztítás. S az MI állítólag azt is megmondta, hogyan végezzen magával. Pár nappal ezután meggyilkolták Charlie Kirket, ezzel van most tele a média – viszont nem tudni az Európai Parlament miért tartózkodik az egy perces néma csendtől? Albániában az MI lett az új közbeszerzéssel foglalkozó miniszter – olvasom, s elgondolkodom.

Ennek nagymester Loyolai Ignác volt. Bár több definíciót is találunk a Wikipédián, az egyik legtömörebb így hangzik: „Az intelligencia az elme elemző és megkülönböztető képessége.” Talán ez világít rá arra, mi a gond a „mesterséges intelligencia” fogalmával. A gép elemezni tud, ahhoz van kellő kapacitása – viszont a megkülönböztetés az egy külön lelki-szellemi tudomány. Ezért úgy kell feltenni a kérdést az MI-nek, hogy ezzel lebuktassuk – íme egy példa:

Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rendalapító a megkülönböztetés nagymestere (vagyis övé a © copyright) immár ötszáz éve. Az AI (MI) szerint: „Loyolai Szent Ignác megkülönböztetése egy spirituális módszer, amely a jó és a rossz közötti lelki harcban segít a döntéshozatalban, Istennel való belső párbeszéden és Isten akaratának megvalósításán keresztül. A megkülönböztetés lényege a lelkiismeret fejlesztése a belső megélések (öröm, béke, bizonytalanság) felismerésén keresztül, hogy megerősíthessük vagy megváltoztathassuk döntéseinket…”

Viszont senki nem mondhatja azt, hogy egy mesterséges lelkiismeretet is ki lehetett fejleszteni – laikusként úgy vélem, valahol itt van a lebuktatás. Ismétlem, a fő gond itt is a megnevezésben van, nem pedig a technológia újabb vívmányával.

Maradjon meg csak az ember intelligensnek, ne tévesszük meg a fiatalokat, a logikát már nem, jezsuita lelkiségteológiát pedig még nem tanuló generációt. Ismert márkavédjegyeket komoly jogszabályok védenek, a teológusok dolga lenne a lelkiismerettel kapcsolatos fogalmakat kellően „levédeni”. Manapság az a szó, hogy lelkivezető, ami nem pusztán lelkész, már kihalófélben van. Régente természetes volt tanácsot kérni valaki mástól, akiben kellő intelligenciát véltünk felfedezni. Bíztunk a tapasztaltabb idősekben, ma viszont mellőzzük őket – gyorsabb megkérdezni az MI-tól. Ezzel nem jó irányban haladunk, kellő intelligenciára csakis az ember képes szert tenni – a megérzés, az intuíció, az a bizonyos 6. érzékszerv kifejezések mind-mind erre utalnak. Most, hogy napokig offline állapotban voltam, lelkigyakorlaton vettem részt. Ott oktatjuk, hogyan kell megkülönböztetni a lelkeket, mi a valóban jó és mi a rossz döntés.

Régi jól bevált szokás az esti számvetés önmagammal, mi jót, s mi rosszat tettem? S majd okulva a mai napból, holnap még jobb, elevenebb leszek – ezzel fejlesztem leginkább lelkiismeretemet. Arról nem is beszélve, ha ezt másokkal – gyermekek esetében a szüleiikkel is megbeszélik. Ma már csak elnyűtt, porosodó nagymama-imakönyvekben találni meg mindezt (Lelkitükör) vagy lelkiismeret vizsgálat. Az említett lelkigyakorlatunkat mégis azzal az optimista véleménnyel zártuk, ha ez így megy tovább, hamarosan egyre nagyobb igény lesz a lelkivezetőkre – most újra ezt kellene tanulni, oktatni.

A szerző Köbölkút plébánosa, jezsuita szerzetes.