Bizalom, határidőkkel
Ahogy arról korábban már a portálunkon beszámoltunk, Budapesten magyar – szlovák evangélikus egyházi csúcstalálkozó zajlott három napon keresztül. Ennek legfontosabb témáiról, a két egyház közötti nyitott kérdésekre adott válaszokról nyilatkozott a ma7-nek Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök – püspöke.
Püspök úr, röviden összefoglalná, hogy a mostani a magyar – szlovák evangélikus csúcstalálkozónak melyek voltak a legfontosabb mozzanatai? Jól gondolom, hogy már maga a találkozó létrejötte is egy nagy eredmény?
Mindenképpen az, hiszen immár kilenc éve, hogy még a szlovákiai egyház előző vezetésével aláírtuk a partnerszerződést, s az az igazság, hogy abból elég sok minden csak papíron maradt meg. Próbáltuk ugyan elősegíteni a megvalósulást, több – kevesebb sikerrel; s most, hogy a szlovákiai egyháznak új vezetése van, szorgalmaztuk a találkozást, bízva abban, hogy velük ez könnyebben fog menni, nyitottabbak lesznek. A találkozót mintegy másfél éve terveztük, gyakorlatilag azóta, hogy az új vezetést beiktatták. Mi, annak illő módján ott voltunk az új püspökök beiktatásán és akkor meghívtuk őket erre a találkozóra. Ekkor tudtuk meg, hogy az Ivan Eľko, az új elnök – püspök még nem járt Budapesten, így ez remek apropója volt annak, hogy a magyar fővárosban kerüljön sor az eseményre.
Akkor akár egy ismerkedés is volt ez a budapesti evangélikus élettel.
Így van, s ennek kapcsán tudatosan úgy terveztük, hogy az eseménysorozat a Rákóczi úti, régi szlovák evangélikus templomnál kezdődjön, úgy véltük ez régi szívfájdalma a szlovák kollégáknak, amelyet jogosnak is tartunk, hiszen a templom a múlt század második felétől már méltatlan állapotban volt, a rendszerváltás után pedig edzőterem, szépségszalon, sőt talán egy illegális kutyaviadal-pálya is működött az épületben. Bő fél éve döntött úgy a magyar kormány, hogy véget vet ennek a helyzetnek, és megvásárolja az épületet, majd átadja a szlovák önkormányzatnak, hogy ott kulturális központot hozzanak létre, nem feledve, hogy egy ökumenikus kápolna is kialakításra kerüljön. Úgy gondoltuk, hogy itt kezdődjön a látogatás, mivel ez kitűnő példája mind a magyar kormány, mind a magyar egyház támogató fellépésének. Hozzá kell tennem, a Rákóczi utcai központ kialakításának költségeihez a szlovák állam is komoly összeggel hozzá fog járulni.
Még kedden hírt adtunk róla, hogy az egyházi delegációkhoz csatlakozott Magyar Levente, külügyi államtitkár is.
Az államtitkár úr jelenléte informális módon is feldobta a hangulatot, hiszen beszámolt róla, hogy szlovák felesége van, mindketten evangélikusok, s hogy az esküvőjük a pozsonyi evangélikus templomban volt. Ráadásul Magyar Levente mindkét ágról evangélikus lelkész unokája, így beszámolója kitűnően hozzájárult a bizalomépítés folyamatához.
A mondás szerint az első benyomást nem lehet másodszorra megszerezni.
Megfelelő atmoszférában tudtuk ezek után átvenni a többi tervezett témákat. Ilyen volt például annak bejelentése, hogy Tornalján, ugyancsak magyar kormánysegítséggel kapott egyházunk egy konferencia-központot. Ez a magyar állam tulajdonában marad, de a Magyarországi Evangélikus Egyház használja. A mostani atmoszférában könnyebben tudtuk ismét kezelni ezt a kérdést, hiszen korábban, amikor zoomon jeleztük ezt az eseményt feléjük, érezhető volt a zavar a szlovák oldalon. Csóválták a fejüket, hogy hogy is van ez, hogy az ő területükön egy magyar intézmény? Jóindulatunkat viszont mindjárt kifejeztük azzal, hogy elmondtuk, hogy nem szükségszerűen csak magyar eseményeknek adhat ez az épület színhelyet. Úgy érzem, hogy megnyugtatóan tudtuk ezt rendezni.
Mik voltak a további pontok?
A fő kérdés, hogy a jövőben hogy tudunk Szlovákiába lelkészeket küldeni? Erre az első adandó lehetőség a sajógömöri Lóczy Tibor személye, aki Budapesten a teológiát, és személyében lenne egy lelkészünk, akit szolgálatra oda tudnánk a Gömörbe tudnánk bocsátani.
Tehát Lóczy Tibor a magyarországi egyház alkalmazásban állna?
Ez a kérdés még nem tisztázódott, szlovák partnereink időt kértek, hogy az álláspontjukat kialakítsák, elsősorban a külföldi diploma elismerésének problémáját említették. Én ebben nem látok akkora gondot, hiszen számtalan hasonló precedens van, amikor külföldi diplomával szolgálnak más országban lelkészek. Örvendetes volt viszont, hogy Peter Mihoč, a keleti egyházkerület püspöke a saját régiójába kifejezetten kért magyarul tudó lelkészt. Ez nagy szó, ugyanis korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy lelkészt kérnek, legfeljebb azt tolerálták, hogy a határmenti településeken átjár a magyarországi lelkész, amolyan kishatárforgalmi szolgálatvégzésre. A harmadik lehetséges megoldásként pedig azt hangsúlyoztuk, hogy a reciprocitás jegyében kellene az egyházi életet folytatni. Ahogy nálunk Fabulya Hilda személyében van egy személy, aki a magyarországi szlovák hívek lelkigondozását végzi a magyar egyház anyagi biztosításában, azt szeretnénk, hogy ha a szlovákiai egyház is létrehozna egy olyan státuszt, amelyet a szlovák egyház finanszírozna és ez a személy lenne a kapcsolattartás felelőse. Vélhetően ezt a posztot tölthetné be az eddig egyetlen szlovákiai magyar lelkész, Nagy Olivér. Ebben az a nagy esemény, hogy ez a pont már benne volt a komáromi szerződésben is, de nem valósult meg; most pedig az volt a válasz, hogy időt kérnek, hogy különböző egyházi testületekben végig vigyék ezt a kérdést! Úgy érzem, hogy most megtört a jég.
Püspök úr, a szlovákiai magyarság évente mintegy 400 ezer euróval járul hozzá a szlovák evangélikus egyház működéséhez, amely ebből csak egy töredéket, 20-30 ezer eurót juttat vissza magyar hitéleti célokra. Vajon min kell gondolkodniuk egy pozíció kialakításán ilyen aránytalanság mellett?
Nyilván a döntéshozó testületeket össze kell hívni, nem gondolhattuk, hogy majd itt azonnal a tenyerünkbe csapnak. Úgy tudom, hogy a szlovákiai egyházfinanszírozási modell átalakulás előtt áll, és a lelkészek bérét az egyházaknak maguknak kell majd kigazdálkodniuk. Ettől függetlenül jogos az ön felvetése, hiszen az egyház működéséhez a szlovákiai magyar evangélikusok is hozzájárulnak.
Amikor 2018-ban a Magyar7 hetilapba egy nagyobb riportot készítettem a szlovákiai magyar evangélikusokról úgy érzékeltem, hogy a szlovák központ rendkívüli passzivitással áll az irányukba. Nincsenek énekeskönyvek, nincs egyházi sajtó, hiányzik a kántorképzés, a lelkészekről ne is beszéljünk. Nem tiltanak semmit, csak semmit nem támogatnak és igy majd szépen lassan kihuny a magyar hitélet.
Ezek többségét a korábbi szerződés tartalmazta, ám a megvalósítás hiányzott. Én most úgy érzem, hogy meg lehet adni a bizalmat. Azt is gondolom, hogy nekem most kötelességem is a bizalmat megszavazni, aztán majd a tények mutatják meg az irányt. A korábbiakhoz képest most mindenképpen egy pozitív hozzáállást tapasztaltunk. Abban megállapodtunk, hogy ne egy ködös jövőben folytatódjék majd a kapcsolat, hanem akár egy éven belül, a jövő nyár elején vizsgáljuk meg a megvalósulás mértékét.
Ha van határidő, az az ügymenet javára válhat!
Apróság, de nekem szívügyem, a 48-as pozsonyi vértanú, az evangélikus lelkész Rázga Pál emlékezete, akinek évekkel ezelőtt eltávolították a pozsonyi emléktábláját. A vendégeinket, nem célzatosan, most elvittük az Evangélikus Múzeumba, ahol láthatták Ján Kollár festményét, a külső falon pedig az emléktábláját. Ő megbecsült lelkésze volt a budapesti evangélikus gyülekezetnek. Ennek alapján említettük meg, hogy szeretnénk a Rázga-emléktáblát közösen visszahelyezni pozsonyi helyére.
Nagyon diplomatikus felvezetés. Milyen volt a reakció?
Szerintem volt, aki nem is tudott Rázga Pálról, az atmoszféra viszont olyan volt, hogy szerintem hamarosan konkrét időpontra is tehetünk javaslatot, hogy mikor leplezhetnénk le a pozsonyi Rázga-emléktáblát közösen! Azt hiszem, hogy ez viszonylag könnyen fog menni most már. Visszatérve a fő témához, a lelkipásztorok kérdéséhez, ha az nem oldódik meg, akkor nem lesz a magyar gyülekezeteknek jövője.
Szlovákiában 300 ezer a szlovák evangélikusok száma, erre esik mint 300 lelkész. Ha a mintegy 8 ezernyi magyarnak viszont csak egy lelkésze van, akkor azért van hova fejlődni.
Szlovák partnereink viszont azt mondják, hogy jó lenne, ha Magyarországon is lenne több szlovákul tudó lelkész. Ennek viszont mi semmilyen akadályát nem látjuk, ha küldenek ösztöndíjas hallgatót Budapestre, mi örömmel kiképezzük őket, elvégre mi ezt szeretnénk.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy bizakodó a szlovákiai magyar gyülekezeteket illetően?
A tornaljai központ átadása nagyon komoly lépés előre, továbbá, ha megoldódna az Országos Lelkigondozói Szolgálat beindulása, illetve tudnánk mi is lelkészeket küldeni, akkor ez már három nagy előrelépés, s ha szimbolikus eredményként a helyére kerül a Rázga-emléktábla is, akkor elmondhatom, hogy igen, bizakodó vagyok. Azt is hozzá kell tennem, hogy bár a találkozónk domináns témái az nemzeti kisebbségi közösségekből indultak ki, ezen túlmenően viszont sok olyan kérdésre is sort tudtunk keríteni, amelyek egyházainkat általánosságban érintik, hiszen két, nagyságrendileg hasonló nagyságú egyházról van szó. Ilyenek voltak a gazdálkodás és az állammal való kapcsolat, továbbá az informatika kérdései, a szekularizációra adott válasz vagy a társadalmi mobilitás témája. Szlovák partnereinket nagyon érdekelte az is, hogy milyen életpálya-modellt tudunk kínálni a lelkészeinknek. Azaz két, megközelítőleg hasonló helyzetben levő egyház tapasztalatcseréje is megtörtént. Ez egy egészséges együttműködés, túl az etnikai kérdéseken.
