Az Istenember szenvedésének és kereszthalálának anatómiája
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (János 3, 16)
Talán van valami szimbolikus abban, hogy az alábbi írás nem egy szimpla hétköznap, hanem virágvasárnap reggelén keletkezett. Jézus Krisztus győzedelmes bevonulásának ünnepe ez, a nagyhét első napja. Krisztus urunk a város polgárainak útra terített ruháin és fákról leszaggatott gallyakon vonul be Jeruzsálembe, írja egyhangúlag Máté, Márk és Lukács, s csak János, az örök különutas számol be pálmaágakról.
Ez Jézus utolsó vasárnapja a kereszthalál előtt. Az Isten báránya ott áll Jeruzsálem és a végső áldozat kapujában, s pontosan tudja, az emberiség bűneiért neki kell szenvednie és meghalnia. Ez a szenvedés sok hívő ember számára is megfoghatatlan, valószerűtlen dolog. Józan eszünk azt diktálná, Isten fia, akiről pedig tudjuk, „egylényegű” az Atyával, nem lehet képes a szenvedésre. Holott erről szó sincs, az anyaszentegyház ma eretnekségként kezeli ezt a gondolatot, Krisztus vére ugyanis valóságos, sebei és szenvedései valóságosak, ahogy halála is az.
„Meghallgatni, elhinni és bólogatni könnyű, mikor azt mondjuk Krisztus értünk szenvedett, de egész más felfogni, mi is az, amit értünk elszenvedett. Krisztus nem tudta kikapcsolni az emberségét. A szenvedéstörténet valódi fájdalomról, valódi sebekről és valódi vérről szól. Jó, ha ezt tudatosítjuk, mikor kimondjuk: ezt értem szenvedte!” – magyarázza Albán József atya, aki a témának külön előadást is szentelt virágvasárnap előtt néhány nappal, hogy az érdeklődő hívekhez közelebb hozza az Úr Jézus szenvedéseit. Ebben dr. Csörgő Péter ortopéd orvos volt az atya segítségére, aki az anatómia részletességével, már-már megrázó naturalizmussal mutatta be, orvosi szempontból milyen szenvedéseket élt át Krisztus megkínzatása és megfeszítése alatt. Az alábbiakban az ő előadására és a fontosabb publikációkra támaszkodva mutatjuk be az Istenember szenvedéseit és adunk tudományos magyarázatot néhány, az Evangéliumokban jól dokumentált jelenségre.
A keresztre feszítés eredete a múlt homályába vész ugyan, de abban bizonyosak lehetünk, már jóval Krisztus születése előtt megjelent. Asszír és babilóniai udvarokban is a kivégzés legkeményebb, legmegalázóbb módja volt, Európába valószínűleg Nagy Sándor közvetítésével került Perzsiából. Makedóniából föníciaiakon keresztül jutott Rómába, nagyjából 300 évvel Jézus születése előtt. A rómaiak rabszolgáknak, árulóknak és Róma ellenségeinek tartották fenn ezt az általuk tökélyre fejlesztett kivégzési módot.
Mivel Jézus Krisztus a római törvények szerint lázadást szított Róma ellen (az már egy másik cikk témája lehetne, hogy jogi szempontból megálltak-e a vádak), kereszthalált kellett halnia.
Jézus szenvedéstörténete a Getsemáne-kertben (vagy Gecsemáné-kert) kezdődik egy csütörtöki éjjelen. A zsidó nagytanács katonái ebből a kertből hurcolják el Jézust. Lukács írja, hogy Krisztus urunk az utolsó vacsora után, tudván mi vár rá, „halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.” (Lukács 22, 44) Bár az orvos Lukács szinte biztosan csak később találkozott a tanítványokkal, de a vérizzadás (hematohidrosis) ritka, ugyanakkor az orvostudomány számára jól dokumentált jelenség.
Krisztus megkínzatása és kivégzése, hangozzék ez bármily’ brutálisan, tulajdonképpen a római írott és íratlan szabályok szerint játszódott le.
Bár a keresztre feszítés mikéntjéről rendelkezésre álló legpontosabb forrás maga a Biblia, annyit tudunk, Krisztus megkorbácsolása, majd a patibulumra, a kereszt vízszintes szárára való felkötözése is a szokásoknak megfelelően történt. Ahogy dr. Csörgő Péter fogalmazott előadásában, Krisztus teste ekkorra egyetlen vérző, sajgó sebbé vált. Mivel a római jogban nem volt maximalizálva a korbácsütések száma, csak találgatni tudunk, hány ütést szenvedett el. A vérveszteségtől, kiszáradástól és sokktól legyengült Krisztusnak kellett tehát a 30-40 kilós patibulumot felcipelnie a Pilátus palotájától, történeti források szerint, nagyjából 600-800 méterre lévő Golgotára.
Seneca azt írja egyik levelében, a keresztre feszítésnél nem volt brutálisabb kivégzési mód, elszenvedőiből „cseppenként szivárgott el az élet”. Külön e célra kiképzett katonák, hóhérok hajtották végre a keresztre feszítést. Meglepően magas szintű anatómiai ismereteik birtokában pontosan tudták, hogyan nyújtsák el az áldozat szenvedéseit, egyes feljegyzések szerint akár négy napig.
A rómaiak szörnyű profizmusát pontosan szemlélteti, hogy az eljárás során ügyeltek arra, egyetlen vénát vagy artériát se sértsenek meg, ugyanakkor az idegekre minél nagyobb nyomás helyeződjék. A láb átütése után, hogy a szenvedést fokozzák, egy kis háromszög alakú fadarabot rögzítettek a keresztre, hogy az áldozatnak legyen min támaszkodnia. A szenvedőkön végül a lábszárcsontok eltörésével vagy a kereszt alá rakott máglyából felszálló füsttel könyörültek meg.
A Bibliából tudjuk, Jézus esetében nem így jártak el. Egy ismeretlen, apokrif iratokban Longinusnak nevezett katona, látva, hogy Jézus már valószínűleg nem él, „oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle.” (János 19,34) E jelenségre is kínálkozik anatómiai magyarázat, hiszen az orvostudomány számára régóta ismert, a szívben még órákkal a halál után sem alvad meg a vér, a víz pedig Krisztus mellüregéből származhatott.
Ugyanez a helyzet Jézus Krisztus kereszthalálával kapcsolatban is. Bár az Apostoli Hitvallás világosan kimondja, Jézus meghalt és feltámadott, hogy halálát mi okozta, a tudomány már nem tudja meghatározni, érdemes hát a Bibliához fordulnunk. János evangéliumának egyik keveset emlegetett passzusa (János 10, 17-18) így szól: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.”
A nagyhéten mi mást kívánhatnánk, legyünk méltóak ehhez a küldetéshez!
Megjelent a Magyar7 2022/15. számában.
