A Jó Pásztorral találkoztunk
Már az NEK után, amikor Ferenc pápa egy újabb magyarországi látogatásról beszélt, felébredt a szívünkben a vágy, hogy ismét Krisztus földi helytartójának közelébe kerülhessünk. Szinte hihetetlen, hogy ez a találkozás már meg is valósult, s másodszor is részt vehettünk Budapesten a katolikus egyházfő által bemutatott szentmisén.
Míg a NEK-en családként voltunk jelen, most nagyobb családunkkal, az egyházfai plébániaközösséggel zarándokoltunk több ponton kapcsolódva a Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség csoportjához, együtt erősítve közös, felvidéki közösségünket, melyet egyenkendőink viselésével fejeztünk ki. Már ott tudatosítottuk, hogy maga a kendő egy tanúságtétel, hiszen mindenki láthatta, hogy kihez tartozunk, és miért jöttünk. Többen rá is kérdeztek, honnan érkeztünk.
S bár nem minden programunk kapcsolódott közvetlenül Ferenc pápa látogatásához, mégis egy összefüggő egészként, kegyelmi időként idéződnek fel bennem az élmények.
Molnár Tamás atya, a pozsonyi magyarok lelkipásztora szervezési feladatai mellett a magyarországi médiában is képviselte felvidéki közösségünket. Plébániaközösségünket a helyi gyökerekkel rendelkező Matus Jenő atya kísérte lelkipásztorként, busznyi csapatunk számára a szervezés embert próbáló feladatát pedig Šillo Kiss Ivett vállalta magára. Hálás köszönet illeti mindannyiukat!
Szombaton érkeztünk, biztosítva fiataljainknak, hogy a Papp László Sportarénában szívükbe fogadhassák a Szentatya hozzájuk szóló üzenetét.
Különleges élmény volt a Gellért-hegy oldalába ágyazódó Sziklatemplom felkeresése, ahol szentmisén vettünk részt, s ahol a pálos atyák rendkívüli szeretettel fogadtak minket. A szentmisét bemutató atya kedvesen üdvözölte a Felvidékről érkezett híveket. A Jó Pásztor vasárnapja alkalmából elhangzott szavai mélyen megérintettek mindannyiunkat.
Figyelmeztetett napjaink nagy kihívására, hogy a papok túlzott aktivitásba menekülnek. Szavai szerint a papnak nem elsősorban tudósnak, művésznek, szónoknak vagy más szakterület kiváló művelőjének kell lennie. A pap az imádság embere kell, hogy legyen, s a jó pásztornak jó báránynak is kell lennie, hiszen maga Jézus a húsvéti bárány.
Ez pedig csak úgy tudja közvetíteni, ha maga is rendszeresen az ima erejéből merítve Isten közelségében időzik. Az atya a szentmise végén saját Felvidékről kitelepített ismerőseinek vendégszeretetét, segítőkészségét felidézve búcsúzott el tőlünk. Megjegyezte még, hogy a Jóisten nem dolgozik maga ellen, így midig biztosítani fogja, hogy legyenek, akik igent mondanak hívására, de imádkoznunk kell, természetesen magyar papokért is. A pápai himnusszal és nemzeti imánkkal végződő szentmise megható élményként vésődött szívünkbe. Majd egy rendkívül értékes előadást hallgathattunk meg az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend és a Sziklatemplom történetéről, a templomban őrzött gyönyörű fafaragványokról. Maga a Boldog Özséb által alapított rend számos szállal kapcsolódik szűkebb hazánkhoz, hiszen a máriavölgyi és sasvári kegyhelyek is pálos alapításúak.
Bár öt órakor keltünk, s már korán elfoglaltunk helyünket a Parlament előtt, az idő gyorsan eltelt. A rövid tanúságtételek, a rózsafüzér imádkozása, a közös, felemelő ének rendkívül felgyorsította az eseményeket. A Pásztor már ott is volt, és elhaladt előttünk. Nyafogó kisiskolás, morcos kiskamasz, küszködő fiatal, ereje teljében lévő felnőtt, beteg és idős egyaránt kitörő örömmel fogadta a pápát.
Ferenc pápa beszédéből megfogott, többek között, az a gondolat, hogy
A kapun keresztül ki-be járhatnak, és újra megpihenhetnek. A kapun kilépve tehát sugároznunk kell valamit, ami a többi ember figyelmét is felkelti, és Jézushoz vonzza őket, mint ahogy a sárga kendőt is észrevették a nyakunkban. Továbbá: saját magunknak is nyitott kapuvá kell válnunk, nem szabad önzésünkbe zárkóznunk. Sok ember felé kell nyitnunk, nem szabad megelégednünk kevés baráttal és a telefonunkkal, ahogy azt a fiataloknak is mondta a Szentatya.
„Az élet valódi, nem virtuális, nem egy képernyőn folyik, hanem a világban.
Sajnos, ami a mai mobilkultúra természetes része, az tulajdonképpen a saját önzésünk. Nem a pápát nézem, nem a valós pillanatot élem át, hanem próbálom virtualizálni, hogy meg tudjam osztani, és gyűlhessenek a lájkok. Ezáltal mintegy passzív nézőjévé válok a történéseknek, ahelyett, hogy a szereplője, alakítója lennék saját életemnek. A Jó Pásztor az ilyen kérdésekkel is szembesíteni tudja az embert.
Mielőtt azonban a Jó Pásztor a nyájba terelné a juhait, a nevükön szólítja őket. A fiatalokkal való találkozón beszédében keresztnevükön szólította a Szentatya a felszólaló fiatalokat, s reflektált az általuk megfogalmazott gondolatokra. Látogatása során a beszédeiben több szentünk nevét felsorolta, s rámutatott hősies fokon gyakorolt erényeikre. Idézett József Attila A Dunánál c. verséből, utalt történelmünk, kultúránk elemeire.
Érdeklődik irántunk, ismer minket. Ő választott minket, hogy másodszor is közénk jöjjön, mint ahogy Istent se mi választjuk, hanem ő választ minket.
Mikor megkérdeztem a lányomat, aki részt vehetett a fiatalokkal a pápai találkozón, hogy mi maradt meg benne a Szentatya szavaiból, a válasz az volt, hogy: „A pápa azt mondta: »Aki mer az nyer.« Magyarul mondta!”
Aki mer, az nyer. Ezt bizonyítja a plébániaközösségünkből származó Matus Mária Szerafina nővér esete is, aki elhatározta, hogy Budapesten kezet fog a pápával. Pénteken a Szent István-bazilika előtt tartózkodott a tömegben, s mikor a pápa az őrök kíséretében tolókocsiban az emberek között haladt, Szerafina nővér szinte kiröppent a tömegből, és kezet fogott a pápával. Mindezt élő adásban közvetítette a televízió. Merjünk mi is! Ha neki sikerült, nekünk is sikerülhet, amit elhatároztunk. Találkozunk május 14-én Komáromban.
Ott voltunk Budapesten kis, sejtnyi családunkkal, nagyobb családunkkal, a plébániaközösséggel felvidéki közösségünk részeként, mely a nagy, magyar családba tartozik.
Megpihentünk, feltöltődtünk, éreztük a pápa közelségét, aki Krisztus földi helytartója. Olyan hatással volt ránk, hogy utána a gyerekek is erről beszéltek az iskolában.
A mi feladatunk most kezdődik, miután a Pásztor egybegyűjtött minket Budapesten, azokat pedig, akik nem tudtak eljönni, a képernyők előtt. Most rajtunk a sor, hogy kilépjünk a kapun és ragyogjunk, hogy felhívjuk az emberek figyelmét Krisztusra, hiszen Ő a mi jövőnk. Ferenc pápa beszédeihez és Krisztus tanításához bármikor visszatérhetünk, ha megfáradtunk, hogy újra erőt merítsünk belőle.
