A Beneš-dekrétumok ügye és a szlovák katolikus egyház nem létező reakciója
"Sokan mondják, és jegyezzük meg, hogy jogosan: az egyháznak nem az a küldetése, hogy politizáljon. Az egyház nem párt, nem hatalmi tényező, nem törvényhozó. Ez az állítás helyes. De ebből nem következik az, hogy az egyháznak hallgatnia kell minden olyan ügyben, amelynek politikai vetülete is van. Mert vannak helyzetek, amikor nem politikáról, hanem erkölcsről beszélünk. És az erkölcsi kérdésekben való hallgatás is jelent “valamit” - írja a Remény hetilap közösségi oldalán.
A közelmúlt szlovákiai jogalkotási fejleményei, amelyek a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését, tagadását vagy bírálatát akár fél év szabadságvesztéssel is büntethetővé teszik, olyan határt érintenek, amely túlmutat a napi politikán. Itt nem pusztán történelmi emlékezetről vagy valamiféle jogtechnikai kérdésekről van szó. Arról, hogy szabad-e kérdezni. Arról, hogy büntethetővé válhat-e a gondolat.
A Beneš-dekrétumok a kollektív bűnösség elvére épültek. Nem egyéni felelősséget vizsgáltak, hanem etnikai hovatartozás alapján vontak meg jogokat, állampolgárságot, vagyont, emberi méltóságot. Magyaroktól. Németektől. A dekrétumok formálisan ugyan nem hatályos jogszabályok, de soha nem kerültek hatályon kívül helyezésre sem. Így árnyékuk máig rávetül a közéletre és a jogalkalmazásra.
A jelenlegi helyzet azonban “újdonságot” hoz. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy történelmi igazságtalanság feldolgozatlan maradt, hanem arról, hogy a róla való beszéd válik kockázatossá.
Amikor egy állam a múlt bizonyos értelmezéseit érinthetetlenné teszi, és büntetőjogi eszközökkel védi meg őket a kérdésektől, akkor nem a történelmet védi, hanem a vitát fojtja el. Ez pedig a szólásszabadság lényegét érinti.
Ebben a helyzetben válik különösen hangsúlyossá az egyház szerepe. Mert itt nem pártpolitikai vitáról van szó. Itt erkölcsi alapelvek kerülnek mérlegre. Létezik-e a keresztény tanításban kollektív bűnösség? Lehet-e egy egész közösséget, nemzetiségi alapon, erkölcsileg és jogilag megbélyegezni? A válasz egyértelmű: nem.
A keresztény antropológia az egyént ismeri, nem a kollektívát, mint erkölcsi alanyt. A bűn személyes, a felelősség nem örökölhető. Az nem ruházható át nemzetekre vagy nemzedékekre. Ez az evangélium egyik alaptétele. Ha ez így van (és így van), akkor az egyháznak erkölcsi kötelessége lenne kimondani: a kollektív bűnösség elve összeegyeztethetetlen a keresztény tanítással.
A szlovák püspökök gyakran szólalnak meg erkölcsi kérdésekben. Beszélnek az élet védelméről, a családról, a társadalmi felelősségről, az igazságosságról. Mindez helyes és szükséges. De akkor fel kell tenni a kérdést: a kollektív bűnösség elve nem erkölcsi kérdés? Az emberi méltóság nem erkölcsi kérdés? Az igazságtalan jogfosztás és annak mai védelme nem tartozik az erkölcsi tanítás körébe?
Ha az egyház ebben a kérdésben hallgat, miközben más erkölcsi ügyekben határozottan megszólal, akkor óhatatlanul a kettős mérce elve érvényesül. A hallgatás ilyenkor nem óvatosság. Ez mulasztás.
Nem politikai vitákba kell belépni, hanem erkölcsi iránytűt kellene adni. Éppen azoknak, akik szinte mindenben az erkölcsiségre hivatkoznak.
Amikor egy történelmi igazságtalanság megnevezése jogi kockázattá válik, amikor már a kérdésfeltevés is önmagában gyanússá lesz, akkor joggal születik meg az érzés: másodlagos polgárok vagyunk. És nem azért, mert ezt bárki kimondta, hanem mert a rendszer ezt sugallja.
Lehet, tán legalább finoman kimondhatnák az egyház képviselői: nem létezhet olyan törvény, amely az igazságtalanságot erkölcsileg elfogadhatóvá teszi. Sőt, jogerőre emeli - olvasható a Remény oldalán.
