Vissza, a világ térképére!

„Huszonketten kergetnek egy labdát. Én mindegyiknek adnék egyet” – dohogott régen egy kolléganőm, aki mást sem nagyon értett a világból. De a futball hosszú ideje kiszabadult a régi skatulyákból, és már nemcsak a pályán (játékosként és egyre többször játékvezetőként) hanem a lelátón is rengeteg a nő, ami normális. Sőt, így a legjobb! Mégis, nemtől függetlenül sokan nem értik a sportág jelentőségét, „minek ennyit foglalkozni vele, ez csak egy játék” – mindannyian ismerjük az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket. Nem baj, ha valaki nem szereti, ne is legyen kötelező, de érdemes tisztában lenni a sportág jelentőségével az emberiség számára. A világ legnézettebb eseménye a futballvilágbajnokság, és ez soha nem fog megváltozni.

A futball persze a játék örömén túl sokkal mélyebb és genetikailag belénk kódolt tulajdonságokról szól,

ez pedig a csoportszellem, a vetélkedés, a közösség utáni vágy és a sportág létrejötte óta folyamatos a nemzeti identitás megélése rajta keresztül. Mindezt Dunaszerdahelyen és a felvidéki magyar világban egy percig sem kell magyarázni. A foci az emberi természetből kiirthatatlan agresszió (általában) sportszerű levezetése is. Életképesség, ritmus, gondolat, terv és csel. Szenvedély és ráció egyben. És akkor még a szurkolói világ mennyei és pokoli bugyrairól nem is beszéltünk.

Zajlott egy vita pár éve Magyarországon arról, hogy a szocializmus mennyire rohasztotta le a magyar futballt.  Az egyik fél szerint ez nonszensz, hiszen az Aranycsapat a legvadabb Rákosi-korszakban érte el legnagyobb sikereit, és a hatvanas években is kiemelkedett egy nemzedék, amely még mindig ott volt a világ élvonalában, és akkor szintén nyoma sem volt a szabadságnak. A másik oldal felemlegeti, hogy világbajnoki döntőt nemcsak 1954-ben, hanem a Horthy-korszakban, 1938-ban is játszottunk, és az Aranycsapat, illetve a késői évtizedek erős fellobbanásai (1966, 1972, 1978, 1982, 1986) nem a kommunisták miatt, hanem azok ellenére, a fuldokló utolsó erejével történtek, és

a rendszer törvényszerűen szétrohasztott mindent, mindez csak idő kérdése volt.

Aki közelről látta a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar futballvalóságát a pályák szélén, mint mi, akkori fiatalok, hajlamos inkább ez utóbbi véleményt osztani.

Az 1986-os, mind ez idáig utolsó magyar világbajnoksági részvétel után olyan hosszú kudarcsorozat vette kezdetét, amely kereken harminc esztendeig tartott, amíg 2016-ban a magyar válogatott végre kijutott a bővített létszámú Európa-bajnokságra. Ne felejtsük el, hogy egyik szomszédunk sem teljesített ilyen gyengén három évtizeden át! (Arra kitérünk majd máskor, hogy a csehek és szlovákok ellen miért nem megy.) Magyarországon annyira elsüllyedt a labdarúgás, hogy a legtöbb vicc erről szólt, és az emberek kinevették azt – az időnként csak párszáz embert, – aki a válogatott meccseire még kijárt. Ma pedig ott tartunk megint, mint 1985-ben, a nemzeti tizenegy utolsó olyan korszakában, amikor egyenes ágon, csoportelsőként jutottunk ki világversenyre, és amikor egy bécsi világbajnoki selejtezőre (a háromévenként kapott szocialista útlevél idejében!) több magyar ment ki, mint osztrák. Mert abban is biztosak lehetünk, hogy a jövő évi, németországi kontinenstornára magyarok tízezrei kerekednek fel a Csallóköztől Budapesten át a Délvidékig és Erdélyig.  Feltámadt a félholt? Nagyon úgy tűnik, és bár a válogatott csak egy, igaz, a leginkább látványos eleme a magyar futballnak, a változás ezen a szinten immár egyértelműnek tűnik.

Ilyen összefüggésekben érdemes visszatekinteni a hetven évvel ezelőtt elért világraszóló sikerre, amikor is az Aranycsapat – barátságos mérkőzésen – magabiztosan, 6-3-ra verte idegenben annak az országnak a válogatottját, ahonnan az egész sportág ered. Itt a történelmi keret a legfontosabb tényező. A magyar gondolkodásban máig ez a legnagyobb futballsiker, miközben két világbajnoki ezüstérmet, egy EB-bronzérmet és három olimpiai aranyat is szereztünk, de a két ezüstöt egyértelműen kudarcnak tartotta akkor (és tartja tulajdonképpen most is) a közvélemény. Az angliai 6:3 már akkor is túlmutatott egy nagyszerű sporteredményen. A világháborús vereség, a második Trianon (Párizs, 1947) és a legnagyobb kommunista terror évei alatt

Magyarországra nyomasztó, fojtogató sötétség telepedett.

A világatlaszról is jóformán eltűntünk, mint afféle jelentéktelen szovjet kvázi-gyarmat. 1953 márciusában végre meghalt Sztálin, júniusban pedig kitört a kelet-berlini munkásság felkelése. Idehaza is elindult a mozgolódás, Nagy Imre lett nyáron a miniszterelnök, akit múltjának jókora sötét foltjai ellenére megkönnyebbüléssel fogadott Rákosi őrült terrorja után a kivéreztetett és érzéseiben megalázott  ország. Ilyen klímában zajlott a meccs, ami visszahelyezte Magyarországot újra a világ térképére, ahol végül az 1956-os forradalom szilárdította meg a helyünket, és nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a forradalomhoz vezető eseményekben közvetve kicsit szerepe lehetett ennek a sikernek is.

A nemzeti identitást ugyanis olyan mértékben üldözte a Moszkva vazallusaként fungáló budapesti pártvezetés, hogy a 6-3-as diadal elképesztő energiákat, örömöt szabadított fel a társadalomban. A Kárpát-medence elszakított magyarjai is kihúzták magukat. Ekkoriban nemcsak a pár éve ismét elcsatolt területen, hanem

határokon belül is szigorúan tiltották a nemzeti  érzés minden megnyilvánulását.

A magyarországi szocializmusnak – ellentétben a többi, rab ország rezsimjeivel – egy pillanatig nem volt soha nemzeti jellege. Ebbe robbant be Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula, Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József és Budai II. László megkérdőjelezhetetlen győzelme. A hazaszeretet természetes érzése a válogatott „palackján” szabadult ki, és amikor a következő évben drámai és elég szerencsétlen módon elveszítettük a világbajnoki döntőt – már a forradalom előszeleként – kisebb zavargások törtek ki,  persze nemcsak a vereség miatt, de annak ürügyén. Mikor nem volt politika a futball? Mindig hatottak egymásra.

Jöttek évtizedek, amikor már túl soknak tűnt az emlékezés erre a legendás meccsre – miközben negyedszázadon át Puskást kitiltották a hivatalos sporttörténetből, bámulatos külföldi sikereit elhallgatták és gyakran hazudoztak róla a nyilvánosságban. Aztán pedig 1990 után, mivel jelen nem volt, csak a múltra való emlékezés maradt. Most, amikor már jobb a helyzet, érdemes örökre megőrizni a legszebb emlékek között a történelmi mérkőzést, de sem a magyarokra néha jellemző hurráoptimizmus, sem a gyakran visszacsapó letargia kerete nem igazán jó felfogás: inkább legyünk büszkék a legnagyobbjainkra, és érdemes egyfelől realistának, józannak lennünk, ám azért csak akarjunk mindig többet, ahogyan a régiek, az immár az égbe költözött Aranycsapat nagyjai tették. Dicsőség nekik, minden időben!