Üzenetféle odaátra
Hogy kötelező része-e ma, a 21. században egy választási kampánynak, hogy az ellenfél meggyilkolásával fenyegetőzzenek egyes – magukat igen nagyra tartó – ellenfelek, én nem tudom. Csak azt látom, hogy a végtelen szabadság végtelenül elszabadult. Féktelenül tobzódik. Börtön, kötél, villanypózna mára illedelmes választási programpontnak tűnik, és a nagyböjt kellős közepén ukrán állami terrorfenyegtés is színre lépett. Az Európai Unió piedesztálra emelt kicsi mérges pojáca-napóleonja is bemutatkozott: merényletet helyezett kilátásba a magyar miniszterelnök ellen, mondván: neki vannak erre képzett katonái.
Tudtuk ezt eddig is. Sokszor bizonyította, ha nem megy a harcmezőn, orvul, nem várt helyeken kell robbantgatni, néha katonákat, gyakrabban civileket, autózó lányokat is, külföldön gázvezetékeket, otthon meg olajvezetéket elzárni – itt, Szlovákiában jól tudjuk, ukrán tempó ez, a nép szolgája sem kell hozzá; ha 2009-ben nem fizet az ukrán az oroszoknak a megrendelt gázért, akkor ellopjuk a mások által kifizetett tranzitgázt, hadd fázzanak a szlovákok, elvégre a cső a mi földünkön fut, az ukrán állam meg mindenek felett áll! – és 90 milliárd eurót követelni attól, akivel mindezt megteszi.
Hát, ez most egy ilyen kampány az anyaországban. Bennünk, felvidékiekben meg pereg egy film, mert mi ezt már kipróbálhattuk, megtapasztalhattuk. Megélhettük, 2010-ben, amikor csak arról szólt a kampány, hogy „vesszen a Fico” és semmi nem hangzott el arról, hogy másnap merre és hogyan vezet majd az ország és népének az útja. Két évig tartott ki egy kéjes kárörömben összetákolt kormány, mely két éven át leginkább önmagával és a saját belső vitáival volt elfoglalva. A nép és az ő sorsa a csúcsvezetést nem érdekelte.
A nép aztán visszaszavazta Ficót. Elég hosszú időre. Tetszett vagy sem, de legalább volt, aki az országot kormányozta. Az „ellen-hívők” meg elkezdtek fészbúkozni, utcai patáliákat rendezni, uszítani, korrupciót kiáltani azért is, hogy a miniszterek nem a pozsonyi hidak alatt hajtják álomra a fejüket, hanem jó helyen, vagy saját lakásban élnek. Hitették, minden rosszért, bűncselekményért a kormánypolitikusok a felelősek, le velük. És kormánypolitikusok akartak lenni.
Lett is eredmény, sajnos. Amikor éppen bekopogott a világjárvány. A fő influenszer nárcisztikus „politikus” 25 százalékkal megnyerte a választást, annyi embert bolondított el azzal, hogy ő majd börtönbe zár minden korrupt politikust. Miniszterelnök lett, meg is kezdte a számokérések hosszú sorát a számonkérő székek felállításával, csak az ország dolgai nem akartak gördülékenyen menni. (Politikussal sem lettek tele a börtönök.) Megint egymással veszekedett az „ellen-koalíció”, három év alatt három kormány – az utolsó ügyvivő csupán –, előrehozott parlamenti választással. Közben háború kezdődött a szomszédban… A nép – jobb híján – újra visszakérte Ficót. A leváltott ellenzék meg – élen a nagyon européer progresszívekkel – a sajtóval, a médiával, az ukránbarát (menekült) szervezetekkel megint kormányellenes tüntetéseken osztották az észt és uszítottak, mígnem egy hívük egy vidéki városkában belelőtt a választóival barátságosan beszélgető miniszterelnökbe. Ennél mélyebbre süllyedni, gondoltam én, nem is lehet. A valóság azonban meg akar cáfolni.
Már a szívemnek örökké kedves Magyarország is mintha felzárkózott volna a divatos ellen-választók, ellenszavazók sorába, pedig a 21. század első évtizede nem volt oly régen, bármekkorát változott is közben a világ, az off-line világ nem költözött át az on-line térbe.
Hiába tudom, hogy a sok „valóság-show”, celeb-siker megvadított és tévútra terelt sok, amúgy józan, a dolgokat realistán látó embert is, hogy ábrándvilágba csábított a könnyen megszerezhető pénz és jólét reklámjával jobb sorsra érdemes férfiakat, nőket, s ha on-line árasztják eléjük a hazugságokat, vélelmeket, logikátlan magyarázkodásokat, inkább hisznek annak, mint a saját tapasztalataiknak. Egy ország fele mintha a saját vesztébe rohanna.
Imádja, dicséri, lájkolja a frusztrált szakadárokat, akarnokokat, a magukat mindenáron aranyérmesnek kikiáltókat, akik persze még egyetlen versenyen sem álltak rajtvonalra, negyven-ötven-hatvan éves kezdőként most akarják megmutatni, hogy bezzeg ők – elvégre a fészbúk és társai bírják a legnagyobb ámításokat is. Meg a náluk sokkal rátermettebbek, tehetségesebbek leszólását, besározását – mert a politika világa egy ilyen világ, ott ezt is lehet. A kisember meg, ha elfelejt töprengeni azon, amit lát-hall-olvas, hajlamos beállni a gyalázkodók sorába. Nem nézi, nem gondolja végig, ki az, aki uszítja, félre akarja vezetni.
S ha már nagyböjti idő: a nevében magyar, harmadik kakasszóra sem önmaga árulásán megdöbbenő Péter lenne az etalon, az új mérce? Miért is?! Rendben, tehetős ember, de a tehetősség – a vagyon, a pénz – mellé kellene más is, ha országot akar vezetni, építeni, gyarapítani az ember. Ahhoz a nép többségének építését, gyarapítását is vállalni kell, s az nem tőzsdei spekuláció; az bizony hangyamunka.
Nem mondom, hogy Magyar Péter körül nem látni tehetséges embereket, csak nem mindegy, ki mire használja a tehetségét, ki él és ki él vissza vele, ki az, aki vezet és ki az, aki megvezet. Mert le lehet utánozni az Európai Bizottságot, még az Európai Parlamentet is, hiszen vonzó politikai elképzelés lehet, hogy ott nincs semmi felelősség, a tetteknek-döntéseknek nincs semmiféle következménye, lehet lebegni, elvégre a „fogjuk meg és vigyétek” eszme könnyűvé tesz mindent. Mögöttük nem áll ország, amelyért felelősséggel tartoznának. Nekik nem kell figyelniük arra, hogy sok millió ember miből és hogyan tud megélni, miből lesz fedél a feje felett, miből vesz kenyeret a gyermekének, ha mégsem éri be azzal, hogy nemet váltson gyermekvállalás helyett, vagy hogy kizárólag férfiakra bízza az utódok megszülését…
Szóval az a politikus, akinek mintája kizárólag az „Unió”, és azért kampányol és tör kormányra, hogy azt otthon, a saját országában is megvalósítsa, mert akkor dőlni fog majd az uniós pénz is, a valódi on-line világ eljövetelét hirdeti. Teheti, az ő köre a mai elit köre. De mi lesz a maradék, nem elit majdnem tízmillióval, akiknek a hátán fel akar kapaszkodni a politikai piedesztálra? Egy nemzeti kormánynak ennél komolyabb feladatokat kell megoldania, kormányoznia kell az országot, el kell látnia a társadalom szükségleteit. Még a délibábos birodalomról álmodozó Unió apanázsát is elő kell teremtenie, hogy Brüsszelnek legyen miből nagy kegyesen visszaadnia némi aprót s várni a hálálkodást…
Brüsszel és a politikai divatirányzat sikeresen építette le sok tagállamban az igazi politikai versenyt. Mára pro és kontra lett szinte mindenütt a társadalom, az értelmes viták az ország sorsáról ritkák, mint a fehér holló. Magyarország is kettészakadt.
A FIDESZ-KDNP valódi néppárt lett – a régi kategória értelmében –, a munkavállalók érdekének legjobb képviselője is. A baloldal üres, az MSZP eltűnt, végóráit éli a kimúlását elősegítő Demokratikus Koalíció is, a Munkáspárt és a hozzá hasonló gyenge próbálkozások nem tudnak teret nyerni, a Jobbik-maradék radikális Mi Hazánk még biztosan átlépi a parlamenti küszöböt, s ha végképp lemond a józanságáról egy elég nagy választói csoport, még egy igazi viccpárt is népképviselethez juthat. Nagyjából ilyen az összkép, miközben emberpróbáló időket élünk. A választás is emberpróbáló lesz.
Tudatosítani kell, hogy anyaországunkban most nem csupán Magyarország további sorsa a tét, ott jóval többről kell dönteni, s nem véletlen, hogy egy fél kontinens fogott össze „Orbán ellen” a kampányban, hogy húsvétvasárnap után egy héttel a nép megint Barrabást kiáltson…
Magyarországon a józanságról, az egyértelmű, tiszta beszédről, a stratégiai gondolkodás sorsáról, és igen: az Európai Unió – a vén Európa egészének – a jövőjéről is dönteni fognak. Európának, az Európai Uniónak nagyobb szüksége van Orbán Viktorra, mint Magyarországnak az Unióra.
Egyszer, régebben még, Orbán Viktor azt találta mondani, ha 2030-ig Magyarország kitart a most megkezdett úton, akkor már képes lesz megállni a saját lábán. Kívánom, hogy az anyaországi választók többsége is így gondolja.
Megjelent a Magyar7 2026/11. számában.
