Ukrajnának nem a magyarok az ellenségei
Amíg a politikusok tárgyalnak, a katonák fegyverrel akarnak békét teremteni, a hétköznapi emberek egy imával tehetnek legtöbbet azért, hogy elhallgassanak a fegyverek – véli Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója. A kárpátaljai újságírót a háborús hátország megpróbáltatásairól és a béke esélyeiről kérdeztük.
Február közepén a ma7 portál számára készítettünk egy rövid interjút. Akkor még arról számolt be, Kárpátalján nem érzékelhető pánik, a helyiek megtanultak együtt élni a nyolc éve tartó konfliktussal. Nem is számoltak a háború lehetőségével?
Az a helyzet, hogy mindenki beszélt róla, várta a támadást, de azért azt senki sem hitte, hogy ilyen brutális formában történik meg, aminek szemtanúi vagyunk.
Hogyan élték meg, hogy Putyin mégis háborúba kezdett?
Természetesen az orosz támadás híre ösztönszerű riadalmat keltett mindenkiben, és nem csak magyarokban. Ami a legkülönbözőbb módon nyilvánult meg: pánikszerűen igyekeztek tartalékolni élelmiszert, gyógyszert, üzemanyagot. Elképesztő sorok alakultak ki a bankautomaták előtt, az emberek próbáltak a pénzükhöz jutni. A legnagyobb félelmünk azonban nem az, hogy kiürülnek a polcok, vagy nem lehet üzemanyagot tankolni, még csak nem is az, hogy elmegy az áram, vagy kikapcsolják a fűtést. Idővel egyébként némileg csillapodott is a pánik, hiszen a háború másnapján is volt áram, közvilágítás és élelmiszer a boltokban.
Ha a legnagyobb félelmükről beszél, a besorozásokra gondol? Hírek jöttek arról, hogy a mozgósítás elrendelése után nem engedik ki az országból a katonakorú férfiakat.
Sokakat ennek veszélye a háború első óráiban arra sarkallt, hogy menekülőre fogják Magyarország vagy Szlovákia irányába. De ez nem csak bennünket érintett, a határokon azt láttuk, hogy Ukrajna belső területeiről érkezett autók is nagy számban sorakoztak: felpakolva, családostól. Ahogy életbe lépett a mobilizációról szóló rendelet, megtiltották, hogy a 18 és 60 év közötti hadra fogható férfiak elhagyják az országot. A tapasztalatok azt mutatják, a hatóságok szigorúan be is tartják a rendeletet: csak a nőket, a gyermekeket és az időseket engedték át. Vagyis, aki nem tudott a háború első napján elmenekülni – ha ez volt a szándéka, később ezt már nem teheti meg.
Megbecsülhető, hogy hány kárpátaljai magyar hagyta el a szülőföldjét a háború első napjaiban?
Erre nézve pontos számot jelenleg még senki sem tud adni, az biztos, hogy sokan. A háború kitörése után ezrek próbáltak átkelni, főként Magyarországra, de hogy közülük hányan voltak magyarok, nehéz felbecsülni, hiszen ahogy említettem, a hadműveletek által közvetlenül érintett területekről is tömegesen érkeztek menekülők. Közülük sokan vélhetően Csehországba vagy Lengyelországba indultak, ahol hozzátartozóik élnek vendégmunkásként. Ebben a két országban dolgozik ugyanis a legtöbb ukrajnai vendégmunkás. Magyarjaink pedig jórészt Magyarországra mentek, az ott élő rokonaikhoz, ismerőseikhez. Az ország belsejéből nagy számban érkeztek olyan menekülők is, akik a biztonságosabb Kárpátalján maradtak, fogadásukra a megyei vezetés már előre felkészült. A szállodákat, a panziókat megnyitották előttük, de a helyben élők is összefogtak.
Említette, hogy sokkszerűen élték meg a háború kitörését. Mennyire volt jellemző az együttérzés, a szolidaritás az emberek körében?
Ungváron, ahol lakom, de másutt is minden szempontból érzékelhető volt az együttérzés a bajbajutottak irányába. Voltak, akik szállást biztosítottak, akinek erre nem volt módja, matracot, plédet, tartós élelmiszert juttatott a menekülteknek. Ez a szolidaritás az anyaországból is megmutatkozott felénk. Személyes tapasztalatom, hogy órákkal a háború kirobbanása után olyan emberek kerestek meg azzal, ha szükséges, segítséget adnak, szállást biztosítanak, akikkel korábban legfeljebb telefonon keresztül tartottam a kapcsolatot, személyesen nem is találkoztunk. Hasonló esetekről számolt be több ismerősöm is. A konfliktus, vagy nevezzük nevén, háború, közelebb hozta egymáshoz az embereket.
A menekültek érkezésén túl érzékelnek valamit a háborúból Kárpátalján?
Szerencsére a fegyveres harcok tőlünk még aránylag távol vannak, de a háborús készültség nyomait itt is tapasztaljuk. Éppen vezetés közben ért utol, és kevéssel azután, hogy felvettem a telefont, az út mellett, itt Ungváron, az egyik üzlethelyiségből három, talpig felfegyverzett katona lépett ki. Görcsbe rándult a gyomrom, már magától a látványtól is. Valószínűleg biztonsági célból járőrőznek a városban, csakhogy nem ehhez szoktunk. A parlament már a háború kitörése előtt döntött a civil fegyvertartás megkönnyítéséről. Az ostromlott Kijevben több ezer gépkarabélyt osztottak szét önkénteseknek, a területvédelmi erőkhöz Kárpátalján is többen csatlakoztak, ők is fegyvert kaptak. Vagyis a háború árnyékában felfegyverzik a lakosságot, ami önmagában is egy veszélyforrás.
A háború második napján beszélgetünk, az imént úgy fogalmazott, mostanra csillapodott a pánik. Ahogy egyre másra jönnek a háborús hírek, hogyan változik a hangulat?
A pánikhangulat valóban csillapodott, de továbbra is hosszú sorok állnak a bankautomaták, gyógyszertárak előtt. Bár a töltőállomásokon korlátozzák a megvehető üzemanyag mennyiségét, a megyei hatóságok szerint a boltokban, legalábbis egyelőre, nem kell áruhiánytól tartani. Az áruszállítás, ha nem is zavartalan, de működik, és ha minden kötél szakad, a készletek is kitartanak 10-15 napra. Az üzemanyag jóval hamarabb elfogyhat, hiszen Belorussziából és Oroszországból megszűnt a szállítás.
Van gázszolgáltatás is, reméljük, így is marad. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy most már nemsokára kitavaszodik, s a legrosszabb forgatókönyv esetén, ha leállna a gázszolgáltatás, sem fagyunk meg.
Egyre valószínűbb, hogy a háború nem ér véget néhány nap alatt. Mire kell felkészülnie ebben az esetben a kárpátaljai magyarságnak?
A szakértői elemzésekben valóban egyre többször kerül elő, hogy elhúzódhat a konfliktus. Igaz persze az is, hogy ezekkel a prognózisokkal érdemes óvatosan bánni, hiszen a háború kitörése is rácáfolt az előzetes várakozásokra. Ami a magyarság helyzetét illeti, arra emlékeztetnék, hogy 2014-ben a legelső kárpátaljai áldozat egy beregszászi magyar fiatalember volt.
Amikor olyan vádak érnek minket, hogy a kárpátaljai magyarság megfutamodik, erre ez a válaszom. Ugyanúgy megszenvedjük ezt a háborút, mint bárki más.
A háború kitörése óta érzékeltek-e Kárpátalján, a magyarlakta területeken bármilyen magyarellenes atrocitást akár a hatóságok, akár radikális csoportok részéről?
Szerencsére nem súlyosbodott a helyzet ezen a téren, s nagyon reméljük, ez így is marad, hiszen az orosz agresszió kezdete óta mindenkinek, aki Ukrajnában él, van egy közös ellensége. Mindannyian egy fejlődő, európai arculatú Ukrajnában vagyunk érdekeltek, vagyis minden rosszindulatú állítás ellenére mi sem vagyunk ellenségei ennek az országnak. Jól felfogott elemi érdekünk, hogy egy gazdaságilag stabil, európai jogállammá formálódjon Ukrajna. Sajnos az elmúlt időszakban kaptunk elég támadást a radikális csoportoktól, a háború kitörése óta, a beszélgetésünk időpontjáig, szerencsére nem történt ilyen atrocitás.
Térjünk vissza a háború kilátásaira. Körvonalazódik-e valamilyen kiút, ami a fegyvernyugváshoz vezethet?
Egyelőre kizárólag abban lehetünk biztosak, hogy Ukrajna és a világ is csak reagál az eseményekre – megelőzni, módosítani a történéseket nem tudja sem a szankciókkal, sem a diplomácia eszközeivel. Jelenleg nagymértékben egy ember döntéseitől, kénye kedvétől függ az ukrajnai és az európai biztonsági helyzet, s ő Vlagyimir Putyin orosz elnök. Az azért most jól látható, szankciók ide vagy oda, baj esetén csak saját magunkra számíthatunk.
Nemcsak a kijevi vezetésre gondolok, hanem azokra az egyszerű emberekre is, akik abban az illúzióban ringatták magukat, hogy az Európai Unió meg a NATO majd a tenyerén hordoz, és megvéd minket minden bajtól. Ez talán a jövőben arra sarkallja a döntéshozókat, hogy felismerjék, Ukrajnának az lenne a legjobb, ha a saját érdekeit tartaná szem előtt, s nem Moszkva vagy éppen Washington érdekeit szolgálná.
A döntéshozók a békét emlegetik, a fegyverek mégis dörögnek. Mit tehet az átlagember, amikor a feje fölött döntenek az életéről?
Túl kell élni ezt a háborút. Amíg a politikusok tárgyalnak, a katonák fegyverrel akarnak békét teremteni, mi egyszerű emberek egy imával tudunk a legtöbbet tenni azért, hogy elhallgassanak a fegyverek. Csak ezután tudjuk összesíteni a veszteségeinket, amiket elszenvedtünk, mind országosan, mind a kárpátaljai magyar közösségünket tekintve.
Megjelent a Magyar7 2022/9. számában.
