Új európai erővonalak
Fontos mérföldkőnek ígérkezik az európai politikában a 2024-es európai parlamenti választás. A Néppárt centrumba húzódása teret ad a jobboldali szuverenista pártok egységes fellépésének, ami gyökeresen átalakíthatja az Európai Parlament erőviszonyait.
Az Európai Parlament képviselőit 1979 óta választják közvetlenül. A politikai inga egészen az ezredfordulóig a baloldal felé lengett ki, rendre a szocialista, szociáldemokrata pártokat tömörítő szövetség alkothatta a legnagyobb frakciót. Az utóbbi két évtizedben az EP legnagyobb pártszövetségévé a jobbközép Európai Néppárt vált, de a parlamenti többség biztosításához kompromisszumokat kellett kötnie a balközéppel és utóbb a liberálisokkal.
A 2008-ban kezdődő gazdasági világválságot követően felgyorsult az európai politika átalakulása, a legtöbb tagállamban teret veszítettek a helyi politikát évtizedekig domináló bal- és jobbközép néppártok. A tagállami választások tükrében a 2010-es években a nagyobb veszteségeket egyértelműen a szocialista és a szociáldemokrata pártok szenvedték el, de a tagállamok többségében a jobbközép pozíciói is egyértelműen gyengültek.
Kézenfekvő magyarázat erre, hogy a baloldal hagyományos bázisát jelentő munkásosztály a társadalmi átalakulás következtében az ezredfordulóra lényegében beleolvadt a középosztályba, a balközép pedig jó ideig nem tudott új témákat felvetve megcélozni más választói csoportokat. Megtették ezt helyette a radikális baloldal pártjai, a zöldek, illetve a 2019-es EP-választáson az európai politika harmadik pólusává váló liberális progresszívek.
Még az ezredforduló utáni évtizedben is marginális szerep jutott a nagy néppártoktól balra vagy jobbra álló pártoknak. Közülük a nyolcvanas években még hangsúlyosan rendszerkritikus zöldek jutottak legközelebb az európai politika establishmentjéhez. Mára azonban gyökeresen megváltozott a kontinens politikai tagolódása.
Az új évezred második évtizedében mind érzékelhetőbbé vált, hogy a korábbi ideológiai megosztottságot részben meghaladó új törésvonal vált meghatározóvá az európai politikában, ami a globalista és a szuverenista felfogás között húzódik. Mindkét tábor érzékeli Európa fokozódó súlyvesztését a világpolitikában és a globális gazdaságban, a kihívásra adott válaszaik azonban homlokegyenest eltérnek.
A globalista felfogás szerint, ami mögé az európai politika jelenlegi fősodra sorakozik fel, tovább kellene mélyíteni az integrációt a tagállami hatáskörök rovására. A globalisták a kontinens demográfiai gondjait és az ebből adódó fenyegető munkaerőhiányt a bevándorlás felgyorsításával oldanák meg. A globalista felfogást támogató kulturális baloldal, megágyazva napjaink kultúrharcának, a munkásosztály feloldódása után a szociokulturális kisebbségek érdekeit vállalta fel, forradalmi hevülettel üzenve hadat a hagyományos keresztény értékeknek.
A szuverenista felfogás kiáll Európa nyelvi, kulturális sokszínűsége mellett, a tagállamok érdekeinek hatékonyabb összehangolásával adna újabb lendületet az Európai Uniónak. A szuverenista pártok az ellenőrizetlen migráció helyett családpolitikai ösztönzőkkel érnének el demográfiai fordulatot, a globális gazdasági versenyben pedig a lokalitás elvét hangsúlyozzák, vagyis a helyi értékek és sajátosságok figyelembevételével erősítenék Európa pozícióit. A szuverenisták a kulturális baloldallal szemben az európai kultúra alapjait jelentő zsidó-keresztény tradíciók megőrzését támogatják.
A 2019-es EP-választás előtt már jól láthatóak voltak az európai politikát megosztó törésvonalak, de a szuverenista erők szervezetileg még nem tudtak egységesen fellépni. Az erőviszonyok azonban így is eltolódtak, az európai politikát korábban uraló bal- és jobbközép már csak a liberális progresszívek bevonásával tudott parlamenti többséget kialakítani.
A nemzeti konzervatív értékek mellett hangsúlyosan kiálló pártok ugyan nem értek el áttörést, de számos tagállamban erősítették pozícióikat a centrum felé tolódó jobbközép rovására. Az Európai Néppárt 2019-et követően is a legnagyobb frakciót adhatta, de a globalista-szuverenista törésvonal a saját sorait is megosztotta.
A liberális progresszívekkel kötött érdekszövetség hatására még látványosabbá vált a Néppárt balra tolódása, ami még inkább kiélezte az ellentéteket a pártszövetségen belül. A pártcsaládot elhagyó Fideszt további pártok is követhetik, s ez könnyen alááshatja az Európai Néppárt pozícióját a soron következő EP-választáson.
A szuverenista pártok a 2019-es európai parlamenti választásokat követően két frakcióba tömörültek: a korábban a brit konzervatívok által dominált Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR), illetve az Identitás és Demokrácia képviselőcsoportjába. Utóbbi a 2015 és 2019 között az Európai Parlamentben frakciót alkotó Nemzet és Szabadság Európája átalakulásával jött létre. A pártcsaládban ott találjuk az olasz Ligát, a francia Nemzeti Gyűlést, az Alternatíva Németországért pártot, az Osztrák Szabadságpártot, a belgiumi Flamand Érdeket, a cseh Szabadság és Közvetlen Demokrácia nevű formációt, a Finnek Pártját, az Észt Konzervatív Néppártot és a Dán Néppártot.
Az ECR képviselőcsoportjának legerősebb pártja a lengyel Jog és Igazságosság (PiS). Ebben a frakcióban foglal helyet az Olaszország Fivérei – Nemzeti Szövetség, a spanyol Vox, a Svéd Demokraták, illetve több kisebb más párt mellett a cseh Polgári Demokrata Párt és a szlovákiai Szabadság és Szolidaritás (SaS) is.
A Fidesz márciusi távozása a Néppártból ösztönző erővel hatott a szuverenista pártok szervezeti egységesülésére, ami alapjaiban írhatja át az európai politika korábban ismert erővonalait. A Fideszt is elnöklő magyar kormányfő közvetítésével került sor április elején az Orbán– Salvini–Morawiecki találkozóra, ami a legerősebb magyar kormánypárt, a Liga, illetve a Jog és Igazságosság európai együttműködését vetíti előre.
Július elején a Fidesz és további tizenöt párt közös nyilatkozatban állt ki a konzervatív értékek és az európai hagyományok megőrzése mellett. A deklarációt jegyző pártok között találjuk a Matteo Salvini vezette Ligát és a Giorgia Meloni által irányított Olaszország Fivéreit, továbbá a Santiago Abascal vezette spanyol Voxot és a francia Marine Le Pen Nemzeti Tömörülését.
A nyilatkozatban a pártok az Emmanuel Macron francia elnök által kezdeményezett európai konferencia felvetésére reagálva leszögezték, hogy elvetik az európai „szuperállam” megvalósítását, ami szerintük mély és tartós válságot idézne élő, ráadásul szembe megy az Unió alapítóinak a céljaival. Hasonlóan elutasítják a kulturális baloldal célkitűzéseit, amelyek lerombolnák az eddigi társadalmi struktúrákat.
A szuverenista pártok között a legszorosabb összhang az ellenőrizetlen bevándorlás feltartóztatásának a kérdésében van, de a nemzeti érdekek képviseletéből adódóan ütközések is akadnak. Az elmúlt évtizedek európai választásain az Európai Néppárttól jobbra álló formációk képtelenek voltak egységesen fellépni, ebből adódóan örök ellenzékiségre kárhoztatták magukat.
Ha a Fidesz és a lengyel PiS körül szerveződő új jobboldali pártszövetség képes lesz egyesíteni a jelenlegi két jobboldali frakció legtöbb pártját, illetve az Európai Néppártból távozó konzervatív tömörülésekkel is megerősödik, a 2024-es európai választáson komoly tényezővé nőheti ki magát.
Az egységes fellépés jelentős felhajtó erővel bírhat, a választók előtt kézzel foghatóvá téve a jelenlegi brüsszeli irányvonallal szembeni alternatívát. A soron következő EP-választásig hátra lévő közel három év még elégséges idő ahhoz, hogy a szuverenista pártok szervezeti egysége ne csak megvalósuljon, de erős alternatívává is formálódjon.
A kulturális baloldal által felszított identitáspolitikai küzdelmek és az európai kontinens jövőjéről folytatott viták felgyorsíthatják ezt a folyamatot, hiszen a nemzeti érdekérvényesítésben nem egyszer ütköző pártok Brüsszel homogenizáló törekvéseivel szemben egymás támogatására kényszerülnek.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/30-as számában.
