Tisztán szlovák állam volt a cél, magyarok nélkül - interjú Popély Gyulával
Mikor merült fel először a felvidéki magyarok kitelépítése, és hogyan viszonyultak a győztes nagyhatalmak a (cseh)szlovák politikusok terveihez? A magyarság mely csoportjait vette leginkább célba a hatalom, és hogyan kényszerítették Magyarországra a nyolcvan éve megkötött lakosságcsere-egyezmény végrehajtását? Popély Gyula történészt kérdeztük.
A második világháború után a (cseh)szlovák hatalom nyilvánvalóvá tette, hogy etnikailag homogén államban gondolkodik. Mikor merült fel első alkalommal, hogy megszabadulnának a felvidéki magyar közösségtől?
A törekvés kimondva vagy kimondatlanul Csehszlovákia megalakulása óta jelen volt a cseh és a szlovák politikában. Kezdettől fogva veszélyt láttak a nemzeti közösségekben, hiszen az állam megalakulásakor a német, a magyar, a ruszin és a lengyel nemzetiségű lakosság majdnem azonos arányú volt a cseh és a szlovák népességgel.
Tiso Szlovákiája is fenntartotta a célokat, 1943-ban az olasz kiugrást követően a szlovák diplomácia elérkezettnek látta az időt, miután Magyarország elveszítette nagyhatalmi patrónusát, a németek segítségével nemcsak az első bécsi döntés következtében elveszített területeket szerezze vissza, de megszabaduljon a felvidéki magyaroktól is. A szlovák belügyminiszter, Alexander Mach arról beszélt, aki a magyarok közül hajlandó szlávvá válni, maradhat, a többieket pedig Hitler és a Wehrmacht segítségével kizavarják az országból.
Vagyis a reszlovakizáció ötlete is megfogalmazódott korábban, és már csak elő kellett húzni az asztalfiókból 1945 után?
Pontosan, a reszlovakizáció már 1943-ban kipattant a szlovák politikusok fejéből, csak akkor még nemzetiszocialista alapon. Később azután osztályharcos, kommunista maszlaggal dekorálták, de a lényeg ugyanaz maradt: minden áron meg kell szabadulni a magyaroktól. Vagyis akiket nem lehet beolvasztani, azokat el kell űzni.
Hogyan viszonyultak a csehszlovák javaslathoz a győztes nagyhatalmak?
A Szovjetunió támogatta a magyar és a német kérdés összekapcsolását, vagyis, hogy minden magyar ugyanúgy bűnös, mint a németek, és a teljes egyoldalú kitelepítésüket el kell rendelni. Az angolszász hatalmak azonban leszavazták a szovjeteket, így az a döntés született, hogy a csehszlovák és a magyar kormány állapodjon meg a lakosságcseréről. Magyarország bár vonakodott megkezdeni a tárgyalásokat, vesztes államként nem volt mozgástere, ráadásul a felvidéki magyarság gyakorlatilag a túsz szerepébe került. Már 1945 nyarán megindultak a deportálások. Az első hullámban tízezer magyar férfit – ezúttal még nem a teljes családokat – kényszermunkára hurcolták Csehországba.
Az egyeztetések azonban három nap után megszakadtak, mivel a csehszlovák fél teljességgel elfogadhatatlan javaslatokat tett le az asztalra.
Ekkor már túl vagyunk a hírhedt elnöki dekrétumok kihirdetésén, amelyek kollektív jogfosztással sújtották a magyarságot. Ez tulajdonképpen válasz volt a potsdami konferencia elutasító határozatára?
Eduard Beneš köztársasági elnök végig azt várta, hogy Potsdamban jóváhagyják a magyarok egyoldalú kitelepítését. Augusztus 2-án zárult a potsdami konferencia, addigra már elő volt készítve a 33-as számú dekrétum, amely hontalanná tette, minden jogától megfosztotta a felvidéki magyarságot. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy törvényen kívül állnak, minden elkövethető velük szemben.
Elrendelték például azt is, hogy a magyaroknak zöld színű szalagot kelljen viselnie, mint ahogy korábban a zsidóknak a sárga csillagot. A rendelet végrehajtására végül nem került sor. Viszont elbocsátották a magyar állami alkalmazottakat, és megfosztották őket a nyugdíjjogosultáguktól. Sokan közülük szó szerint éheztek. A hatalom célja ezzel az elrettentés volt, azt akarták elérni, hogy a magyarok önként meneküljenek át Magyarországra. Kevés szó esik róla a szakirodalomban, de 1944–1945-ben a csehszlovák vezetők körében az is felmerült, hogy a Vörös Hadsereg előrenyomulása során egy-egy magyar település teljes lakosságát le kell gyilkolni, hogy félelmet keltsenek a magyarok soraiban, menekülésre bírva őket. Az, hogy ez nem következett be, a fronthelyzet alakulásának köszönhető: nem északról délre, Magyarország irányába nyomult előre a szovjet hadsereg, hanem éppen ellenkező irányba mozgott a front. Mindenesetre ki lehet mondani, a legnagyobb tervszerűséggel készítették elő az etnikai tisztogatást a magyarokkal szemben.
Említette, hogy 1945 decemberében megszakadtak a tárgyalások, de február 27-én végül mégis aláírták az egyezményt. Mit követelt a csehszlovák fél, ami miatt Budapest utólag is igyekezett kihátrálni a megállapodásból?
A kétoldalú lakosságcsere elvileg paritásos alapon valósult volna meg. Vagyis amennyi szlovák települ át önként Magyarországról, annyi magyart jelölhetnek ki áttelepítésre a csehszlovák hatóságok. Ennél azonban jóval messzebb mentek a szlovák célok, a korabeli lapok arról írtak, a trianoni határoknak etnikai határokká kell válniuk. Ezért ragaszkodott a csehszlovák kormány ahhoz, hogy a lakosságcsere-egyezménybe bekerüljön, hogy Csehszlovákiának a paritáson túl joga legyen egyoldalúan kitelepíteni a háborús bűnösnek nyilvánított magyarokat. A magyar küldöttség ezt abban a hiszemben fogadta el, hogy ez legfeljebb néhány száz vagy ezer embert érinthet. Az egyezményben azonban nem rögzítették, ki minősül háborús bűnösnek, ezért a csehszlovák hatóságok bírósági ítélet nélkül, kényük-kedvük szerint nyilváníthattak bárkit háborús bűnösnek.
Mondok egy példát, a szülőfalum, a Nagymihályi járásban fekvő Abara egy 600 lelkes település, ahol a hatóságok 208 embert jelöltek ki háborús bűnösnek. Végül közülük egyet sem zsuppoltak ki, addigra lecsengett a dolog, mire idáig elért volna a kitelepítés. Ezt látva a magyar fél kijelentette, hiába írták alá az egyezményt, azt nem fogják végrehajtani. Csakhogy a csehszlovák fél kezében változatlanul ott volt túsznak a felvidéki magyarság, kezdetét vette a deportálások újabb hulláma. Ezúttal már teljes családokat hurcoltak marhavagonokban rabszolgamunkára Cseh- és Morvaországba. Ezzel Magyarországot rákényszerítették, hogy elindítsa a lakosságcserét, de sikerült mérsékelni a nyolcadik cikkelyt, Csehszlovákia nem „gyárthatott” százezer számra háborús bűnösöket. A csehszlovák hatóságok túlkapásait idővel a Szovjetunió fogta vissza. Ahogy elmélyült a hidegháború anagyhatalmak között, és egy újabb világégés réme fenyegetett, Moszkva már nem nézte jó szemmel a konfliktust az érdekszférájába tartozó országok között, ezért mérséklőleg lépett fel.
Több eltérő statisztikát olvasni a lakosságcsere kapcsán. Valójában hány felvidéki magyarnak kellett elhagynia a szülőföldjét?
30-40 ezerre tehető az ún. „anyások”, 1938. november 2-a után az anyaországból áttelepült magyarok száma, akik már a front elvonulta után elmenekültek a trianoni Magyarországra, minden ingó és ingatlan vagyonukat hátrahagyva. További 6-8 ezren – tanítók, mérnökök, hivatalnokok –, akik állás nélkül maradtak Csehszlovákiában, szintén önként települtek át.
Az áttelepülők legtöbbször szerény vályogviskókat hagytak a hátuk mögött, és beköltöztek a kitelepített felvidéki magyarok kőházaiba, akik az elveszített vagyonukért kárpótlást soha nem kaptak, az 1949-ben megkötött csorbatói egyezmény lezártnak tekintette a kérdést. Az áttelepített felvidéki magyarok közül még azok jártak jobban, akik a kitelepített svábok helyére költözhettek.
Utalt rá, hogy a csehszlovák hatalom közvetlenül a háború után több ezer magyar értelmiségit kényszerített távozásra. A lakosságcsere során milyen társadalmi csoportokat vettek célba?
A hatalom célja az volt, hogy lefejezze, és ezáltal megtörje a felvidéki magyarságot. Ezért jelölték ki áttelepítésre a módos gazdákat, hiszen az értelmiség, a papok és a tanítók mellett ők jelentették a magyarság gerincét. A kitelepítettek között aránytalanul nagy számban voltak reformátusok, a hatóságok ugyanis a református egyházat magyar nemzeti egyháznak tartották, és úgy vélték a magyar katolikusokat könnyebben tudják majd beolvasztani.
Erre már korábban is volt kipróbált recept, hiszen Trianon után telepesfalvakkal szabdalták fel a magyar tömbterületeket.
Az elmúlt hetekben a pozsonyi parlamentben elfogadott Btk.-módosítás miatt sajnálatos módon újra nagyobb figyelmet kaptak a Beneš-dekrétumok. Le lehet vetni valamilyen módon a múlt keresztjét, vagy a történtek még hosszú időre beárnyékolják a két egymásra utalt közép-európai nép viszonyát?
Valamennyien tudjuk, hogy az igazság felszabadít. Mi keressük az igazságot, vannak azonban olyan politikusok, akik félnek az igazságtól. Ködösítenek, ahol csak lehet, mert az igazság fényre kerülése csak árthat a múltban elkövetett embertelen és jogtalan tettek utólagos megítélésének.
Reméljük, hogy ellenfeleink előbb-utóbb beleunnak a gyűlölködésbe. Sajnos most úgy tűnik, eléggé kitartóak ezen a téren.
Megjelent a Magyar7 2026/9. számában.
