Tabudöntögető vita a magyar és a nemzetközi szabadkőművesség témakörében

Szerintük a szabadkőművesek mégsem annyira egyértelműen voltak a felvilágosodás szellemi tótumfaktumai.

Trianon kapcsán pedig kiemelték a Magyarország elleni szabadkőműves összeesküvést,

valamint a Tisza István után vezető szerephez jutók részint alkalmatlanságát, részint hazaárulását, illetőleg, hogy a szabadkőműves hátterű propaganda milyen hihetetlen intenzitással feketítette be az országot, amit persze a marxista–liberális történetírás és politika próbált elhallgatni.

Mindehhez muníciót Raffay Ernő szolgáltatott, aki nem volt rest elmenni az eredeti forráshoz, a Magyar Országos Levéltárba, hogy lefotózza a legfontosabb 11 ezer szabadkőműves dokumentumot. Azokat, amiket maguk a szabadkőművesek írtak, amikből kiderül, hogy céljaik a keresztény magyar állam megdöntése, a bolsevizmus térhódításának előkészítése, a Tanácsköztársaság terrorjának ideológiai megágyazása volt.

Ezzel nem is volna gond, de

Szakács szerint a kortárs történészeink sokáig úgy gondolták, sikerül az új kutatásokat elhallgatni és karanténban tartani,

majd a későbbiekben könyvek, cikkek garmadája „leplezte le” az ilyen „legendákat”, természetesen bármilyen érdemi cáfolat nélkül, és persze gúnyos és felsőbbrendű mosollyal „kezelték” a helyzetet.

Szakács Árpád cikke végén ajánlja is, ha legközelebb Romsics Ignác akadémikust hallgatják, kedvesen mosolyogjanak egyet önök is. "Így szoktuk a meséket hallgatni. A trianoni legendát cáfoló Romsics-tanítványok könyveit pedig nyugodtan vigyék be a papírgyűjtőbe".

Válaszcikkében Ungváry Krisztián Szakács Árpádot a szellemi alvilág kategóriával illette.

Cikkében Szakácsot olyan kormánypárti médiaszemélyiségnek és üzletembernek nevezte, aki „emlékezetpolitikai és történettudományi kérdésekben nyilvánít véleményt úgy, hogy a tudományos igényű beszédmód alapelveit minden megszólalásával semmibe veszi. Olyannak, aki szemben azokkal, akik állításaikat konkrét források alapján logikus érvekre építik, csupán azt sulykolja, hogy minden rosszról az általa a posztkommunisták és a balliberálisok jelzőkkel ellátott személyek tehetnek”. Egy kicsit még sározza Pozsgay Imrét és a „Magyarságkutató Intézet” más kommunistáit, majd Raffay Ernőt egyenesen III/III-as besúgónak állítja be.

Szerinte Szakács cikkében elérte a szíriuszi ufóhívők színvonalát,

és módszereinek kritikája elvileg nem egy szaktörténész, hanem a klinikai pszichiátria feladata lenne, mivel írásával szintet lépett: és nem mást, mint a magyar történetírás doyenjét, Romsics Ignácot támadta meg.

De Ungváry Raffay kutatásait is megkérdőjelezi, hiszen szerinte Hatos Pál az 1918–1919-es eseményeket feldolgozó monográfiá­jában még csak le sem írta Raffay nevét, mivel tudományosan teljesen értéktelennek, sőt vállalhatatlannak tartotta megállapításait. Megkérdőjelezi, hogy mennyire kompetens megszólaló Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Boross Péter volt miniszterelnök. De főleg azt, hogy

nem a témához értő szaktörténészek segítik a politikusokat a helyes történelemszemlélet kialakításában, hanem politikusok oktatnak ki szaktörténészeket

arról, hogy milyen kutatási eredményeket kellene elérniük. Márpedig ez legutoljára Ceaușescu Romániájában volt divat.

Természetesen Szakács Árpád válaszol, a Féltik a hálózat hegemóniáját című cikkében, ahol leírja, hogy „megtámadtam Romsics Ignácot! – azóta emiatt beborult az ég, dörög és villámlik, szakadatlanul esik az eső. Az esetből kis híján nemzeti gyász kerekedett. Sőt kinyíltak az alvilág kapui, ahonnan velem az élen csúnya lidércek balliberális történészeket vittek le a mélybe.” Azaz

műhisztériának, groteszk paródiának minősíti Ungváry írását.

Szerinte, ha Ungváry Krisztián írásáról lefejtjük a gyűlöletet, a gyalázkodást, az indulatot, a személyeskedést, a csúsztatásokat és a valótlanságokat, akkor egy vegytiszta marxista doktrína csontváza bontakozik ki belőle: az egyedüli üdvözítő tanok kizárólagosságának tézisei, a leszámolás menete az eretnek gondolatok hirdetőivel szemben.

Írja, ez egy klasszikus liberális cselvetés, ahol egyvalami állandó:

a baloldaliak és a liberálisok, a szólás- és véleménynyilvánítás értékrendjének letéteményesei képtelenek tudomásul venni, hogy van más gondolat is ebben a világban, mint az övék.

Megállapítja, hogy nemcsak Ungváry, hanem a történészszakma krémje kelt ki ellene, elhatárolódások és mindenféle petíciók formájában, és szerintük a legfontosabb probléma a stílussal volt. Persze Szakács szerint lehet a stílusról beszélni akkor is, amikor Romsics mesének tartja Raffay több mint 2000 oldalnyi, dokumentációra alapozott narratíváját, ami a szabadkőművesek szerepére vonatkozik. Romsics effektíve tagad egy olyan tényt, amit normális ésszel nem lehet. Ezt az irreális, felfoghatatlan helyzetet veszi védelmébe Ungváry Krisztián is, ugyanolyan hazug érvekkel. Ebbe a sorba állnak be a tiltakozók, és Szakács szerint a magyar állam pénzén tevékenykedő történészi nómenklatúra egy olyan narratívát próbál ránk erőltetni, ami vegytiszta valótlanság.

Szakács szerint a probléma sarokpontja a nemzettudatot érintő identitás és a történelmi tudat értelmezésének kizárólagossága és ennek a hegemóniának a biztosítása.

Pont attól rettegnek, hogy meggyengül ez a hálózat. A történelem oktatása, a történelmi tudat meghatározása nem önmagában egy szakma, ez a nemzeti létnek az egyik legfontosabb fundamentuma. Mert az identitás egyben közösség, azaz erő. Ha folyamatosan egy vesztes, bűnös nemzet karakterét próbálják ránk erőltetni, történelmi hőseink pedig csetlő-botló, öntudat nélküli figurák, akkor ezt a vesztes tudatot, életérzést át fogjuk örökíteni a következő generációkra.

Szakács szerint ebben szerepet játszó történelmi tudatformáló hálózat piramis alakú, legtetején a kommunista diktatúra által átalakított Magyar Tudományos Akadémia áll.

Alatta hálózatként épülnek be a különböző tudományos intézmények, egyetemek, kutatóhálózatok... A rendszer kontraszelekció révén önkiválasztó.

Ez a hálózat Szakács szerint az állammal, a nemzeti érdekkel szembemenve meghatározta és kifejlesztette a saját maga identitását, érdekrendszerét, a tudományos előmenetel kritériumait, az ehhez szükséges publikálást, hivatkozásokat, különböző indexeket, és a többi és a többi. És ezzel el is dőlt minden: a hálózatba belépő alapemberek akkor tudnak karriert építeni, ha a hálózat részei - fogalmaz Szakács. Ha tiszteletben tartják a hálózat dogmáit, nem kérdőjelezik meg a hálózat lényegét: azt a hazugságot, amelyen valójában az egész hálózat áll. Olyan az egész, mint egy multinacionális vállalat, csak ennek a finanszírozója a magyar állam. És elérték azt, hogy

a közbeszédben úgy jelennek meg a töréspontok, mintha azok a szakmaiság és a kontárkodás között húzódnának, nem pedig a világnézetek között.

Ezért rekesztenek ki mindenkit, aki nem áll be a sorba. Ez Ungváry Krisztián írásának lényege és üzenete. Ez a háttere annak, amikor megpróbálják mindenféle rágalmakkal tönkretenni azt, aki zavaró tényező a számukra, most éppen Raffay Ernőt.

A vita természetesen itt nem ért véget, megszólalt Pilhál Tamás, aki szerint Ungváry egyszerűen beleszaladt egy pofonba.

Majd Fritz Tamás, aki szerint Ungváry Krisztián mélyen megsértette vitapartnerét, Szakács Árpádot. A vitát két álláspont ütköztetésének tartja, és szerinte Szakács a balliberálisokén kívül csak megfogalmazta a másik oldal álláspontját. Szerinte

a tudományos viták íratlan szabálya, hogy akivel vitatkozni akarunk, annak a tételeit és állításait vesszük számításba, s nem a személyiségét kezdjük taglalni.

Ungváry módszere ezért hiteltelenné teszi mindazt, amit utána ír.

Fritz többek között idézi Csurka Istvánt: ballibek akarnak ülni a zsűriben most és mindörökké, ők akarják eldönteni, hogy mi a tudományos és mi nem, mi az igazság és mi nem, mi vehető komolyan és mi nem. S ha valaki ezt, a legkevésbé sem demokratikusan elfoglalt pozíciójukat megkérdőjelezi, arra lesújtanak rettentő dühvel és végtelenül fennhéjázó gőggel.

Domonkos László többek között azt írta: „A magyar, úgynevezett tudományos életre 1945 óta jóformán minden területen igen jellemező a kirekesztő, jóformán zsarnoki szemlélet,

azonnal, ha más, „egy műkedvelő”, „egy közönséges kontár”, netán „csak egy újságíró” rondít bele „az alvilágból” szentélyük háborítatlan, szent és sérthetetlen csendjébe.”

A vitában megszólalt Hatos Pál is, és az érintett jogán elmondja, hogy azért könyvében hatszor idézte Raffayt, de sose volt célja, hogy ő legyen a mérce, ami alapján minősítsenek valakit, hogy kit is idéz. Szerinte a vitában „a két edzett bozótharcos az én szerszámommal veri a csalánt…”

Szentesi Zöldi László arról ír, hogy

annak a világnak már réges-régen vége, hogy Köpeczi Béla, Glatz Ferenc, Romsics Ignác és az ő barátaik, üzletfeleik és tanítványaik osztják az észt ebben az országban.

Bármennyire is fáj ez Ungváryéknak, a nagyközönség majd eldönti, melyik tudományos nézetet tartja szimpatikusabbnak.

Ungváry termékértékesítő foglalkoztatását pedig komolyan meg kellene fontolniuk mindazoknak, akik frissen megjelent könyveiket, tudományos munkásságukat óhajtják egy kicsit megszellőztetni. Kétségtelenül ügyes a fiú, ha pimasz is. De ettől eltekintve százalékot nem kér, ingyen, szerelemből hülye, ami kész nyereség.

Földi Lászlótól a volt titkosszolgától már megszokhattuk, hogy mindig kevesebbet mond, mint amit el tudna mondani. Most is azt teszi, amikor összehasonlítja a történészt, a politika szolgálólányát a titokszolgával. Teszi Raffay III/III-as vádjával kapcsolatban, amihez megjegyzi, hogy bárkire elő lehetett állítani egy ilyen vádat. Megjegyzi,

ha valaki kívülállóként a titkos­szolgálatok labirintusába téved, feltétlen gondoljon arra: „Ha megbolygatsz egy méhkast, nem úszod meg méhszúrás nélkül.”

A vitának további fordulója volt, és valószínűleg nem sikerült lezárni.  

Ahogy nem is záródott le, hiszen a Pesti Srácok kiderítette, hogy Ungváry Krisztián egy horogkeresztes karszalaggal ellátott szinte újszerű és garantáltan eredeti náci egyenruhát (SA-Sturmabteilung) árult és adott el 350 euróért eredeti karszalaggal.